Végre eldőlt! Az MSZP január 18-i választmányi ülésén a párt elnökét jelölte Orbán Viktor kihívójának a 2014-es választásokon.

Bár az ország közélete hirtelen a paksi atomerőmű felé fordult, annak eredményeként, hogy a miniszterelnök derült égből villámcsapásként megállapodást írt alá Vlagyimir Putyinnal az erőmű bővítéséről, s ennek hatására néhány nap alatt mindenki atomszakértővé vált az országban, s hangos katonáskodásba kezdett mind a bal-, mind a jobboldalon…

Nos, bevallom férfiasan, ahogy azt az ATV Csatt című műsorában is megtettem, nem értek a témához, így tisztességesebb, ha nem állok be a szellemi katonáskodók közé, hanem csak szemlélem azt, hogy egy perc alatt hogyan képes pólust váltani bizonyos kérdésekben a magyar politikai osztály, támogatni azt, amit korábban ellenzékben hangosan bírált, s elutasítani azt, amiről korábban ő kezdte meg a tárgyalásokat.

Mindenesetre a jelenség maga abnormális, ugyanis 2008-ban is orosz technológia volt Pakson és az a bizonyos 1966-os szerződés akkor is alá volt írva már 42 éve.

S aki akkor puccsról, az ma a jövő zálogáról beszél – pedig csak előkészületi tárgyalásokról volt szó az oroszokkal –, s aki akkor az egészet kezdeményezte, az ma puccsot emleget. S a csaholók csaholnak mindenütt, néhány nap alatt atomtudóssá, s atomenergia-szakértővé képezve magukat pro és kontra.

De a politológus maradjon inkább a maga kaptafájánál, s a paksi szerződés árnyékából inkább térjünk vissza még erre a nagy baloldali összefogásra, s a nagy kihívóra, Mesterházy Attilára.

Az MSZP január 18-i választmányi ülésén elfogadták az ellenzéki pártok összefogásáról szóló egyezséget, tárgyaltak az egyéni körzetekről és a listás helyekről, valamint egyhangú döntés született a miniszterelnök-jelölésről, miszerint tehát a párt elnöke fogja vezetni az összefogott pártszövetséget.

A listák kapcsán elfogadták, hogy mind a 106 körzetben közös jelölt indul, így mai biztos tudásunk szerint a ballib összefogás, a Jobbik és a Fidesz–KDNP az a három párt, illetve pártszövetség, amelyik biztosan fent lesz a szavazólapon az országgyűlési választásokon.

Mesterházy Attila a választmányi ülésük után elmondta, hogy az összefogásban részt vevő pártok közjogilag is közös listát állítanak, vagyis a szavazólapon a „kötőjeles verzió” fog szerepelni. Eszerint nem kap új, közös nevet a szövetség, hanem mindegyik párt neve szerepelni fog a jelölt és a lista megjelöléseként.

Elmondta, azért választották ezt a megoldást, mert az új választójogi törvény szerint csak így tudnak majd külön-külön frakciót alakítani a szövetségben lévő pártok. Vagyis az új országgyűlésben vélhetőleg mind az MSZP, mind az E14, mind a DK, és még a láthatatlan, mérhetetlen minipárt, a Liberálisok is alakíthatnak frakciót. Bár hogy az utóbbiban ki ülne Fodor Gáboron kívül, azt nem lehet tudni.

A szövetség együttesen így minimum 20 százalékot kell elérjen a választásokon, ahhoz, hogy önálló jogon frakciót alakítsanak, ami – látva a közvélemény-kutatások támogatottsági adatait – szinte biztosnak vehető, különösen annak fényében, hogy valami rejtélyes belső mérésekre hivatkozva az újdonsült-régi miniszterelnök-jelölt azt nyilatkozta az ATV-ben, hogy a ballib szövetség mindössze 7, azaz hét százaléknyi különbségre van csak a Fidesz-KDNP-től. Persze ez utóbbit – ugyancsak a közvélemény-kutatásokra hivatkozva – a jobboldali elemzők nagy része nem tartja reálisnak, ám én nagyobb óvatosságra intenék.

Ha megnézzük azokat a településeket, ahol voltak előzetes kutatások a helyi társadalom politikai preferenciáira vonatkozóan, majd megnézzük a tényleges időközi választások eredményeit, akkor azt látjuk, hogy a végső eredmény sokkal szorosabb volt, mint amit előzetesen a közvélemény-kutatások mutattak (legjobb példa Baja). Az utóbbiak rendre a Fidesz fölényes győzelmét vetítették elő, míg az eredmény gyakran fej fej melletti volt, sőt még baloldali győzelmek is beugrottak.

Mindez arra utal, hogy hiába hozták a közvélemény-kutatások az országos átlagokat a Fidesz–KDNP javára, a bizonytalanok protest-jellege miatt a végül résztvevők mégiscsak inkább „Orbán és a Fidesz ellen” szavaznak.

Persze erre megint jön a jobboldali válasz, hogy de Gyurcsány listára emelésével csak jót tettek a jobboldalnak a baloldalon, mert így mozgósítják az esetlegesen ellustuló jobboldali szavazókat, vagy azon bizonytalanokat, akik Gyurcsány ellen mozgósítható.

S ez látszatra igaz is. Csakhogy ebből leginkább a 2010-es, volt Fideszre szavazók mozgósítása hozhat stabil szavazatokat a Fidesz–KDNP-nek.

A Gyurcsány-ellenesek egy-két százaléka viszont inkább a Jobbik táborát gyarapíthatja, ahogy azon balosok is – lásd Borsod-megye – átszavazhatnak a Jobbikra, akik soha Orbánra nem szavaznának, de Gyurcsányt ki nem állhatják. E szavazóknál nem a kormánypárti, hanem a Jobbikos „elmúltnyolcévezés” a hatásos, némi romaellenességgel, „Hol az elszámoltatás?”-sal fűszerezve.

Vagyis én korántsem vagyok nyugodt.

Azt nem tudjuk, hogy Gyurcsány mennyit visz, de azt már igen, hogy mennyit hoz. És ez már parlamenti küszöb fölötti eredmény.

Ahogy azt is tudjuk, hogy a nagyarcú E14–PM-es csapat, ha sokat ugrált volna, akkor ki is maradhatott volna a nagy összefogásból, s a megállapodás előtt Gyurcsány-ügyben annyit ért a szavuk, mint németben a nix, vagyis semmit.

Megalázottan viszont mindent vállaltak az arcukra. Bajnaistul, Karácsonyostul, Jávorostul, Szabóstul, Scheiringestül együtt.

Hogy ők egyáltalán hozhatnak-e bármit ebbe a szövetségbe, az bizony nagyon kétséges. Minden korábbi credójuk feláldozásával, néhány mandátumért ott álltak a sajtótájékoztatón Gyurcsány és Mesterházy mellett egy nevető harmadikkal, Fodor Gáborral, aki néhány belvárosi értelmiségi kérésére azonnal biztos helyet kapott a semmire, pontosabban az üzenetért, hogy az V-VI-VII. kerület SZDSZ-es közönsége immár biztosra tudja, hogy hova kell szavazni, s nehogy egy Schiffer András, vagy egy nyikitum Scheiring megtévessze őket, mint 2010-ben.

Vagyis Bajnai és a totálisan immorális, érdemben megsemmisült PM-es barátai a negyedik helyre szorultak. Még a liberális Fodor Gábornak is több funkciója van a nagy összefogásban, mint az Együtt–PM-nek. S az egész összefogás-színjátékban két szimpatikus megmozdulás volt: az egyik Juhász Péteré, akinek nem fért volna rá az arcára, hogy megannyi Gyurcsányt leugató megnyilatkozás után ott feszengjen nagy összefogóként Gyurcsány oldalán.

A másik – és ez nem politikai szimpá­tia kérdése – az, hogy Kuncze Gábor nem pártlistán akart bepuposkodni a parlamentbe, hanem vállalta, hogy egyéniben méretteti meg magát egykori szigetszentmiklósi körzetében. Ott, ahol korábban ötször sikerült elnyernie a választók többségi támogatását a parlamenti mandátumhoz. Ő legalább régi nagy SZDSZ-mogulként valóban kíváncsi volt, hogy eljárt-e fölötte az idő, s mindezt nem levitézlett társaitól, hanem közvetlenül a választóitól akarja megtudni.

S a nagy megújulók névsora így végképp összeállt: Gyurcsány, Bajnai, Fodor, Kuncze, s mindnyájuk közös miniszterelnök-jelöltje, a vadonatúj, még fóliában lévő Mesterházy Attila.

Ő Orbán Viktor nagy, megújult kihívója. De ki is volt a kihívó 2010-ben? Ki védte a 2006-os rendőr-mundérok becsületét körömszakadtáig, ki védte a nagy lakossági megszorítások politikáját? Ki helyeselte, hogy a választások előtt Veres János elhallgatta a magyar társadalom elől a reális gazdasági mutatókat? És ki volt, aki ekkor még kitartott az erdélyi magyarok magyar állampolgárság-nélkülisége mellett?

Nos, ez a bölcs pártvezér, Mesterházy Attila volt! Ő védte a 2010-es kampányban akkori társainak összes disznóságát. S most ugyancsak ő kikkel vág neki a 2014-es kampánynak?

Ugyanazokkal, akikkel 2010-ben: Gyurcsánnyal, Bajnaival, és az SZDSZ-es mini-mutációval, Fodor Gábor inkább virtuális liberálisaival.

Méghozzá úgy, hogy a kampány nemhogy kinyitja a programokról szóló vitákat, bemutatkozásokat, hanem – megállapodásuk alapján – szó szerint bezárja a választók előtt azokat a kérdéseket, amelyek alapján egy normális választópolgár választani tud.

A nagy ballib szövetség megeggyezett abban, hogy bezárják a vitákat. Nem beszélnek a homoszexuálisok házasságáról és ezek örökbefogadó képességéről, nem beszélnek a határon túliak magyar állampolgárságáról, de ezek szavazójogáról aztán végképp nem. Nem beszélnek a 2006-os őszi eseményekről, és a rendőri brutalitásokról, és hallgatnak az őszödi beszédről és annak titkosszolgálati eredményeiről, hiába zsarolták egymást ezzel!

De bizonyos korábbi kormányzati kérdések is zárva maradnak: Sukoró és a kaszinó-ügy, kormányzati negyed eltűnt 10, azaz tízmilliárdja, anélkül, hogy egy kapavágás lett volna. Megállapodtak abban is, hogy komoly szakpolitikai kérdésekről se essen szó, mint az egyház–állam viszonya, a Vatikáni szerződés, a különadók, ezek közül leginkább a bankadó kérdése. Nem beszélnek az államosított javakhoz való viszonyról sem, ahogy az energiapolitika is lekerült napirendről. Megállapodtak, hogy az oktatáspolitika fizetős-nem fizetős konfliktusa is legyen elhallgatva, ahogy bizonyos kérdések, mint a romafelzárkóztatás pedig szóba se jöjjön.

De, hát akkor mit képvisel ez a szövetség? Mit képvisel a régi-új kihívó?

Hiszen a fentebbi, szőnyeg alá söpört témákban a nagy összefogók, akár gyökeresen is ellentmondó álláspontot képviselnek. Valójában mindenben maradtak a régiek: csak a jobboldal és Orbán-gyűlöletéből akarnak profitálni, s valódi, felelős köz- és szakpolitikai válaszuk semmilyen gazdasági, társadalmi problémára nincs.

S bár csupán ennyit képvisel a nagy kihívó, sajnos a gyűlöletnek van relevanciája a politikai erőterek alakításában. 2002-ben már megtapasztaltuk.

Zárug Péter Farkas