BENCSIK ANDRÁS Ha ez egy westernfilm lenne, körülbelül most lépne ki az utcára a főhős. Az emberek rémülten szertefutnának és fedezéket keresnének. A Ferry Gyurcsanyt, Johnny Kokat, Aggie Horvathot, Gordie Bajnait és a többieket alakító színészek, akik egy veszedelmes és az egész Vadnyugatot rettegésben tartó banda tagjai volnának, idegesen a pisztolyaik felé nyúlnának, néhány végtelennek tűnő másodpercig mintha állna még az idő, aztán eldördülnének a fegyverek, rémisztő ropogás, füst, por… és amikor ez eloszlana, a hős lazán a tokjába csúsztatná a coltot, és elindulna a lova felé. A filmbéli Gyurcsany-banda tagjai pedig ott hevernének a porban mind, és a város előmerészkedő népe örömujjongásban törne ki…

Hogy a honi maffiajogászoknak ne kelljen fölöslegesen sajtóperre készülődni, sietek leszögezni, hogy a névazonosság csak a véletlen műve. Amit eddig írtam, az csupán írói munkásságom részének tekinthető, hiszen a valóságban Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnököt, Kóka János kisnyugdíjast, Horváth Ágnes és Bajnai Gordon minisztereket senki sem akarja lelőni. Bár szinte az egész ország utálja őket, lelövésükre senki nem készül. Éppen ezért a magyar társadalom válsága korántsem oldható meg olyan könnyen, mint a meglepően hasonló nevű filmhősöket felvonultató vadnyugati filmben.

Mégis van némi párhuzam. A meg nem épülő, ám halálában is gigantikus költségeket jelentő kormányzati negyed „projekttel” és az egészségbiztosítás kiprivatizálásával okozott kár messze meghaladja a világ legnagyobb bankrablásai által okozott károk összegét. E számban, a hazai médiában ismét elsőként, részletes adatokat kap a tisztelt olvasó arról, hogy tulajdonképpen miről van szó: az adófizetők pénzén fenntartott államapparátus beszedi az adófizetők által befizetett adót és járulékot, majd miután a munka nehezét államköltségen elvégezték, ezt a pénzt – évente úgy 1800 milliárd forintot – szépen szétoszt a terv szerint hét egészségpénztár között. Egy pénztár úgy 260 milliárd forintot kapna évente. Az adófizető állampolgárokat, akarom mondani birkákat kényszerrel valamelyik egészségpénztár karámjába sorolják. Egy birka legföljebb anynyi választási lehetőséget kap, hogy ha nem akar a Kinyírlak Karámban lakni, akkor kérheti, hogy sorolják át a Lenyírlak Karámba. De karámban laknia kell, hogy tudják nyírni.

Mármost tegyük fel, hogy egy-egy pénztár némi racionalizálás (mindenkit kirúgnak, mindent leépítenek) után képes lesz minimum tíz százalék nyereséget elérni. Az évente 26 milliárd forint. Tegyük fel, hogy a bandatagok, akarom mondani, a pénztárat közvetlenül és közvetve irányítók, abból ilyen-olyan címen (szakértők, ellenőrök, felügyelők, kiszállítók, beszállítók és hasonlók) hasznot húzók éppen százan vannak. Akkor egyre 260 millió forint nyereség jut. Tegyük fel, hogy a klientúrának is kell adni, és a pénzt ezer felé osztják el. Akkor egynek 26 millió forint jut. Tegyük fel, hogy a családtagoknak is kell adni valamit, ezért a pénzt tízezer felé kell osztani, ekkor egynek még mindig évi 2 millió 600 ezer forint jut. És hét ilyen karám van.

Ön örülne évi 2 millió 600 ezer forint többletjövedelemnek? Ehhez csak annyit kell tennie, hogy belép a Szabad Plutokraták Szövetségébe, és kérelmezi, hogy önt is ismerjék el családtagnak. Érti, családtagnak. Persze, ha szakértőnek, felügyelőnek, kiszállítónak, beszállítónak ismerik el, akkor évente egy kisebb lottóötössel gazdagodik. Ez nagyságrendjét tekintve a világtörténelem legnagyobb rablásának ígérkezik, amely mint olyan, súlyosan sérti a közerkölcsöt, mélyen alkotmányellenes, ezért elfogadhatatlan. A gondot az okozza, hogy ha sikerül keresztülverni, akkor a balliberális klientúra soha nem látott jómódban élhet élete végéig, ezért a klientúra az utolsó percig összetart. A dolog megoldása ezért a látszat ellenére nem jogi, bár amíg a demokráciának legalább a keretei megvannak, addig a küzdelem a jog eszközeivel zajlik. Visszatérve a nyitó hasonlathoz, a főhős kezében nálunk nem colt, hanem aláírásgyűjtő ív van.