Tovább a szivárványos úton

Ismét az LMBTQI-közösség jogkiterjesztése került terítékre az Európai Parlamentben. Hiszen nincs is nagyobb problémája az Európai Uniónak, mint az, hogy elismerik-e az egyik tagállamban megkötött homoszexuális házasságot akkor, ha egy másikba átköltözik az azonos nemű pár, ugye?

Persze, azért szó esett a strasbourgi plenáris ülésen a koronavírus-járványról és az afganisztáni válságról is, de természetesen nem hiányozhatott a repertoárból a szivárványos forradalom.

Az EP-ben ugyanis elfogadtak egy – jogi kötőerővel egyébként nem bíró – határozatot arról, hogy az azonos nemű párok házasságát, bejegyzett élettársi kapcsolatát, sőt, az általuk örökbe fogadott gyermekek esetében szülői státusukat is el kell fogadni minden uniós tagállamban. Jóllehet a szabad mozgás és letelepedés jogára hivatkozik a dokumentum, valójában arról van szó, hogy ilyen módon akarják ráerőszakolni az LMBT-ideológiának ellenálló országokra más tagállamok családdefinícióit.

A kérdéshez való hozzáállás régiónként, tagállamonként eltérő: megfigyelhető egy földrajzi választóvonal, a posztkommunista országokban ugyanis jóval később jelent meg az LMBT-lobbi és a genderideológia, valamint a szexuális forradalom, mint Nyugaton. Megoldást azonban az biztosan nem jelent, ha jogi eszközökkel próbálják rákényszerítik a tagállamokra az LMBT-jogok kiterjesztését. Ez ugyanis egyrészről demokratikus deficithez vezethet, mivel tagállami hatásköröket érint, másrészről pedig mindez a teljes figyelmen kívül hagyása lenne az EU Alapjogi chartája preambulumában foglalt megállapításnak, miszerint az EU „tiszteletben tartja az európai népek kultúrájának és hagyományainak sokféleségét” és a „tagállamok nemzeti identitását”.

A sokat támadott Lengyelország és Magyarország mellett még öt másik uniós tagállam alkotmánya is kimondja, hogy a házasság egy férfi és egy nő között jöhet csak létre. Bulgária, Horvátország, Lettország, Litvánia és Szlovákia is olyan uniós országok, melyek alaptörvénye tartalmazza ugyanezen kitételt. Tulajdonképpen a tagállamok csaknem egynegyede még mindig a józan ész talaján áll, mégis szinte csak és kizárólag a lengyeleket és a magyarokat támadja rendszeresen az LMBT-lobbi. Persze, időről időre más országok is célkeresztbe kerülnek. Egy 2019. december 18-i EP-állásfoglalás Romániát ítélte el azért, mert 2018-ban népszavazást tartottak az alkotmányban szereplő családfogalom módosításáról, ugyanis a jogszabályba bele akarták foglalni, hogy a család egy férfi és egy nő házasságára épül. Bár a referendum az alacsony részvétel miatt érvénytelen lett, az EP már magát a kezdeményezést is homofóbnak titulálta, holott a népszavazás a demokrácia egyik legalapvetőbb intézménye.

A most elfogadott határozatban az EP-képviselők egy része – hiszen a politikai dokumentum elfogadása mellett csak 387-en tették le a voksukat – az Európai Bizottságot arra kérte, hogy Magyarország és Lengyelország mellett immáron Romániával szemben is intézkedjen az „uniós értékek megsértése” miatt. A magyarországi ellenzéki képviselők is megszavazták az indítványt, mindössze a jobbikos Gyöngyösi Márton tartózkodott.

Ursula von der Leyen, a bizottság elnöke tavaly szeptemberben elhangzott beszé­dében – mely hivatalba lépése óta az első volt az unió helyzetét értékelő beszédek között – kijelentette, hogy „aki egy országban szülő, az minden országban szülő”. Természetesen itt arra gondolt, hogy a homoszexuális pároknak az unió minden tagállamában biztosítani kellene a szülői státust örökbe fogadott gyermekeikre nézve. Az Európai Bizottság idén tavasszal hozzá is látott az ezt lehetővé tevő uniós jogi környezet megteremtésének előkészületeihez, ugyanis közzétettek egy jogszabályjavaslatot a témában. Ezt látva teljesen nyilvánvaló, hogy az EP és a bizottság összejátszik a tagállamok hatáskörének csorbítása érdekében: a biztosi kollégium felvet egy javaslatot, az EP elfogad egy politikai állásfoglalást, és így közösen állnak a tagállamok megválasztott vezetőiből álló Európai Tanács elé az újabb, hatáskörüket átlépő ötletükkel.

Alapvetően az „uniós jog elsőbbsége” a tagállami jogszabályokkal szemben is csupán egy uniós szerv, az Európai Unió Bírósága (EUB) kiterjesztő jogértelmezésének „köszönhető”, nem az EU alapszerződéseiben szerepel. A korlátokat nem ismerő hatáskörtúllépésre ékes példa, hogy a bíróság az egyébként tagállami kompetenciának minősülő felsőoktatási szabályozást kereskedelempolitikának minősítette. Ezzel az abszurditással az uniós jog hatósugarába vonták a felsőoktatást, így a CEU ügyét is, ráadásul – mint uniós jogviszonyra – alkalmazni rendelték az Alapjogi chartát is. Ebből az ítélkezési gyakorlatból is látszik, hogy a testület folyamatosan igyekszik visszaszorítani a tagállamok szuverenitását. Számos olyan uniós ország van – köztük hazánk is –, ahol alkotmányellenes például az azonos neműek házassága. Amennyiben tehát felmerülne az LMBT-jogok uniós szintű kiterjesztése egy bírósági ítélet révén, az ezt ellenző országok hivatkozhatnak az Alapjogi chartában biztosított tagállami alkotmányos identitás megőrzésére.

Noha a családpolitika tagállami hatáskörbe tartozik, ha az Európai Bizottság „fejébe” vesz valamit, akkor megteremti hozzá magának a szükséges jogalapot. Az öncélú jogi csűrés-csavarás évtizedek óta jellemző a brüsszeli bürokráciára. Emlékezzünk csak vissza, pár hónappal ezelőtt a hatáskörük hiányára hivatkozva lesöpörték asztalukról a nemzeti kisebbségek kérdését. Úgy látszik, nem mindegy, milyen kisebbséghez tartozik az ember, mert nem mind egyforma a bizottság szemében: az Ursula von der Leyen által vezetett testület az LMBT-közösségért a végsőkig is képes elmenni. Olyannyira, hogy a közös uniós helyreállítási alapból nekünk, magyaroknak járó összeget mondvacsinált okokra hivatkozva, de valójában ideológiai alapon tartják vissza. Talán azt gondolják, hogy a „szegény” közép-európaiakat meg lehet venni? Hogy a megfelelő összegért majd feladjuk az értékeinket, a hagyományos családmodellbe vetett hitünket? Amennyiben így gondolják, nagyot tévednek. Ráadásul az elmúlt évtized felelősségteljes gazdaságpolitikájának köszönhetően a kormány az uniós források nélkül is meg tudja kezdeni a tervezett programok végrehajtását a nemzeti tartalékokból. Ezzel a lépésükkel ráadásul beleavatkoznak a magyar országgyűlési választásokba is.

Jóllehet az EU mottója az „egység a sokféleségben”, úgy tűnik, hogy a brüsszeli buborékban a sokféleség a kultúrák és népek különbözősége helyett kizárólag a szexuális orientációkra és a nemi identitásokra utal. Jelenleg úgy fest, hogy Brüsszel a tagállamok ellenállásának letörésére és jogi úton véghez vitt társadalmi mérnökösködésre törekszik ahelyett, hogy az uniós alapszerződéseknek megfelelően tiszteletben tartaná az alkotmányos és nemzeti önazonosságukat.

Miközben a tagállamok, sőt, az egész világ a koronavírus-járvány és az azt követő gazdasági válság ellen küzd, a brüsszeli buborékban továbbra is a nemi kisebbségek kérdésével vannak elfoglalva. Ahelyett, hogy az elmúlt másfél évben félrekezelt válságokat próbálnák meg helyrehozni, az uniós intézmények folyamatosan Magyarországon és Lengyelországon (időnként más közép- és kelet-európai országokkal kiegészülve) kérik számon az LMBT-közösség helyzetét, és napirenden tartják a témát. Ebből is kitűnik, kinek mi a fontos: az emberéletek-e (mind egészségügyi, mind gazdasági, megélhetési értelemben) vagy az ideológia.