Hirdetés

Sokan úgy gondolják, a hagyomány az olyasmi, hogy az ember kézműveskedik, ostorral csapkod gatyában-csizmában, meg vederrel locsolkodik, ami egészségtelen dolog, legalábbis a tüdőgyulladás mindenképp.

Mi a hagyomány? – tehetnénk fel a kérdést. Semmiképp sem csak a gulyás meg a ló – ami ráadásul rúg meg harap is.

Ifjú unokaöcsém – akiknél voltam a napokban bevásárolni – fura mondókákat dúdolgatott a WC-n (kihallottam), és a Messengeren valami ízléstelen, színesen villogó vackot küldött át egy leány iskolatársának. Véletlenül észrevettem, mert a jó nagybácsi odafigyel minden részletre, ha az ifjú generáció neveléséről és helyes irányba tereléséről van szó.

– Fiam – szóltam hozzá szigorúan. – Beszéljünk, mint férfi a férfival.

Ő megszeppenve ült, és nézett a szemeivel.

– Amikor annyi idős voltam, mint te, nem GIF-eket meg mémeket küldözgettem a barátaimnak. Főleg nem lányoknak! Az a világ, az én világom, még egy másik világ volt. Ott, ama tiszta korban, ha voltak is előregyártott elemek, azokat élő szóval, szájhagyomány útján adományoztuk egymásnak, megőrizve ezzel a természetes harmóniát s az élő szó tiszta csengését. Ott, abban a korban még nem mentünk szembe a spirituális alapvetésekkel, nem szegültünk szembe a természetes renddel. Szomorú, hogy a mai műanyag világban oly kevesen ismerik már e tiszta lét varázsát.

Ifjú unokaöcsém pislogva nézett, a szája is tátva maradt. Ezt biztatásnak vettem.

– Ha valaki valami butát kérdez, fiam, mondd ezt: „Találd ki, orrod alá szalámi!”

Láttam, a kölyök szeme felcsillan: Még!

– Ha egy padtársad kötözködik, csak odaveted: „Vidd ki a bilit, idd ki a pisit!” Vagy: „Ne nézzél, kérdezzél!” Esetleg: „Bá-buci-bá, bújj az ágy alá, húzd ki a répát, csókold meg a békát!”

Szép ez a hagyomány. Én nyolcéves voltam, mikor idősebbektől hallottam, de apám is ismerte – a „mondd azt, hogy vonat” a pofonból kiindulva nem lehetett a kedvence –, s a dolgok azért vannak, hogy átadjuk őket. A múlt egy kincsesbánya. Ne hagyjuk veszni értékeinket.