Hirdetés

I. (Szent, Turul nembeli) István csodálkozva nézte a furcsa térképet. A folyókat és a hegyeket fölismerte, de a területet átszabdaló piros vonalakat nem tudta megfejteni. A lap szélén volt ugyan jelmagyarázat, ám ettől sem lett okosabb. „Szlovákia”, betűzgette, „Ukrajna”, no ez igazán meghökkentő. A Romániára a fejét csóválta, ez nyilvánvalóan valahogy Rómához kapcsolódik, de az egészen másfelé található. Talán a pápa megvette?

A másik oldalon aztán hosszú leírást talált. Elkerekedő szemmel olvasta, miszerint a honfoglalás idején a Felvidéken morvák, Erdélyben pedig ellatinosodott dákok éltek nagy számban, Árpád magyarjai alig lézengtek, csak a kizsákmányolásban jeleskedtek. Teltek az évszázadok, és a morvákat (akik immár tótoknak neveződtek) és a dákokat (akik közben oláhokká alakultak) irgalmatlanul elnyomta a magyar állam. Újabb száz évek múltak, a magyarok csak irtották, csak asszimilálták, csak elnyomták a nemzetiségieket, és amikor azt hitték, már egy darab sincsen belőlük, észre kellett venniük, hogy már együttvéve többen vannak, mint az ország névadói. Bizony, ezer esztendeig tartott ez a kíméletlen pusztítás, a tótok szlovákká, az oláhok románná lettek, de megtörtént az igazságszolgáltatás, és visszazökkent a IX. században eltérített história a rendes kerékvágásba: északon a nagymorva birodalom, Erdélyben pedig a dákoromán provincia.

–  A kutyafáját! – kiáltott fel István, amikor idáig ért az olvasásban, és rögtön széljegyzettel látta el a tanulmányt: – Vagy nem voltatok itt, mert akkor már kipusztultatok volna a nagy elnyomásban, vagy nem volt elnyomás, és elszaporodtatok, de a kettő együtt nem megy! – Nem bírta ki, hogy hozzá ne írja még: – Bezzeg száz év alatt a magyar lakosság fele eltűnt Romániából és Szlovákiából a nagy toleranciában.

–  Hát azért – felelte öntudatosan a romanizálódott szász Johannis, míg kikászálódott a rászakadt plafon alól –, mert valójában itt sem voltak, csak elmagyarosodtak a túlzott kisebbségvédelemtől.

Korábban írtuk