Trianon és az Amerikai Egyesült Államok
1920 márciusában az USA Szenátusa megtagadta Versailles ratifikálását. Különösen az úgynevezett vétkességi klauzula („Guilty Clause”) háborította fel a honatyákat, amelyet a szerződés lélektanilag legveszélyesebb pontjaként értékeltek. Eszerint a világháború kitöréséért kizárólag Németország és Ausztria–Magyarország voltak a felelősek. Egy ilyen állítás a történelem egész korábbi menete során elképzelhetetlen volt. A háborút a történelem velejárójának tekintették, amelyet az egymással összeütközésbe került érdekek váltottak ki és ily módon azok logikus következmények voltak. A vesztes felet erkölcsileg nem bélyegezték meg.
1921-ben az USA külön békeszerződést kötött Németországgal, amellyel nemzetközi jogilag is elhatárolta magát a francia diktátumoktól és izolacionista Európa-politikájához következetesen ragaszkodott egészen 1941 decemberéig, a Pearl Harbor-i japán légitámadásig. Az I. világháborút azonban nem csupán a legyőzöttek, vagyis Németország és Ausztria-Magyarország veszítették el. A világháborút egész Európa elveszítette, ide értve a győzteseket is. Európa két évezred szakadatlan dominanciáját követően kiszorult a világpolitikából. 1918 óta Európa már nem aktív alakítója a világpolitikai döntéseknek, hanem csupán kiszolgáltatott tárgya azoknak. A döntéseket 1918-at követően Európa feje fölött hozták, a két világháború között Washingtonban, a II. világháború után pedig részben Washingtonban, részben pedig Moszkvában.
John Maynard Keynes, korunk meghatározó tekintélyű közgazdásza tagja volt a Versailles-ban tárgyaló delegációnak. „A béke gazdasági következményei” c. könyvében Európa gazdasági hanyatlását is a versailles-trianoni diktátumok egyenes következményeként értékeli. Művének központi tétele, hogy a két vesztes hatalom gazdasági tönkretételével egyúttal szétzúzták a kontinens gazdasági motorját is. 1919–39 között a Szovjetunió ipari termelése 600, az USA-é pedig közel 200 százalékkal nőtt, ez alatt az európai átlag csupán 40 százalék volt, ami jól mutatja a kontinens világgazdasági térvesztésének mértékét. A szövetségesek későn ébredtek rá, hogy a gazdaságilag tönkretett legyőzöttek nyomorúsága saját társadalmuk és gazdaságuk biztonságát is veszélyezteti. A győzelemittas tömegeket azonban kevéssé érdekelte az elméleti közgazdászok figyelmeztetése.
A világpolitikai és a gazdasági tönkretétel mellett a nemzeti kérdés volt a harmadik terület, ahol máig sem jóvátett károkozások, mérhetetlen igazságtalanságok történtek. A brit tárgyalódelegáció egyik tagja, Harold Nicolson így értékel „Béketeremtés” című könyvében: „Abban bízva jöttünk Párizsba, hogy egy új, igazságos rendet hozunk létre, és azzal a meggyőződéssel távoztunk, hogy csupán összegubancoltuk a régit.”
A közép-európai térség etnikai határai, az ott élő népek földrajzi elhelyezkedése olyannyira bonyolult átfedéseket mutatott (és mutat jelenleg is), amely eleve kizárta az új nemzetállami törekvések igazságon alapuló rendezését. Következésképpen a győzteseket akkor is megoldhatatlan feladat elé állította volna a helyzet, ha törekvéseiket a jogszerűség irányította volna.
Susan Carruthers, korunk neves brit történésze a „Világpolitika globalizációja” című könyvben így ír: „Az új területi rendezés legalább annyi problémát és gondot okozott, mint amennyit megoldott. Mintegy hatvanmillió ember jutott új nemzetállamhoz, miközben huszonötmilliónyit kényszerítettek kisebbségi létre ezekben a tökéletlen új nemzetállamokban.”
Henry Kissinger, aki hét évig volt az Egyesült Államok külügyminisztere, jelenleg a Harvard Egyetem professzora, „Diplomácia” című átfogó művében kemény szavakkal ítéli el Trianon és Versailles igazságtalanságait. A rendezést az amerikai utópia és az európai paranoia rossz keverékének tartja.
Idézi Wilson elnök 1918. január 18-án a Kongresszus előtt elmondott beszédében megfogalmazott és az elszakított történelmi magyarság számára napjainkban is olyannyira aktuális „Tizennégy Pontot”, melynek tizedik pontja a következőt rendeli: „Ausztria-Magyarország népeinek biztosítani kell a lehetőséget az autonóm fejlődéshez.” A világháború győztes nagyhatalmának vezetője ezzel kijelölte az új európai fejlődés alapelvét, vagyis az autonómiához való jogot. A Párizs környéki béketárgyalások során azután a wilsoni rendezés alapelveinek valamennyi pontját szisztematikusan megsértették. A tárgyalásokon a legyőzött országok nem vehettek részt és a győztesek koncon való marakodása nem jogokról és elvekről, hanem országterületek megszállásáról, országok feldarabolásáról és a politikai határok önkényes tologatásáról szólt. A konferencián részt vevő delegációk a tartós béke megteremtését szolgáló bármely előzetesen kidolgozott napirend nélkül tárgyaltak, 58 különböző bizottságban összesen 1646 ülést tartottak és lényegében kizárólag területszerzési kérdésekkel foglalkoztak.
Trianon legfőbb rendezési elveként arra hivatkoztak, hogy Ausztria-Magyarországot, mint „a népek börtönét” fel kellett számolni. Kissinger értékelése szerint ugyanakkor a felszámolt közép-európai hatalom helyén népek újabb börtöneit hozták létre. Ezek mindegyikében egy-egy uralkodó nemzetet hoztak létre, melyek alá nagy számú „segédnemzetet” kényszerítettek be. Kissinger a Trianon által megteremtett Csehszlovákiát hasonlóan a többi osztrák–magyar utódállamhoz ugyanolyan soknemzetiségű tákolmánynak minősíti, mint maga a Monarchia volt. Eszerint a mintegy 15 milliós népességben az uralkodó nemzet, vagyis a cseh kirívó kisebbségben volt és a teljes lakosság több mint harmada nem volt sem cseh, sem szlovák. Az új állam iránti szlovák hozzáállás is már a kezdetektől fogva rendkívül kritikus volt, amit jól mutatott az 1939-ben, majd 1992-ben bekövetkezett önálló államalakításuk.
Az új államalakulatba Trianonban három és félmillió németet, közel egymillió magyart, hatszázezer lengyelt és több ezer további kárpátaljai népcsoportot (ukránok, rutének, ruszinok) préseltek be. A helyzet tarthatatlanságát szimbolikusan illusztrálta, hogy ezek az elszakított milliós nemzetrészek eredeti anyaországukkal határos területen éltek, ami magától értetődővé tette reintegrációra való törekvésüket, különös tekintettel a Wilson elnök által megfogalmazott önrendelkezési jogokra.
Jugoszláviának szerb uralom alatt történt megteremtése még bonyolultabb összefüggéseket vetett fel. A Szovjetunió kivételével még sohasem préseltek egyetlen államalakulatba egymástól ennyire eltérő kultúrával és történelmi hagyományokkal bíró népet. A délszláv államalakulatot mindenekelőtt kettévágta a Róma–Bizánc-tengely, az a történelmi törésvonal, amely a Nyugat- és a Keletrómai Birodalom között húzódva szétválasztotta a római katolikus és az ortodox vallást, a latin és a cirill írást és az évszázadok során a szláv lakosság körében is alapvetően eltérő karakterjegyeket alakított ki. További tehertételt jelentett, hogy Jugoszlávia szláv népei bonyolult történelmük során sohasem éltek ugyanazon politikai egységben. Szlovénia Ausztria „örökös tartományaként”, Horvátország pedig a Magyar Királyság tagjaként integrálódott a római kereszténységet valló Európába. A magukat Nagy Sándor leszármazottainak tekintő macedónokon túlmenően ebbe a művi államalakulatba kényszerítettek további, meghatározó súlyú és Európa számára idegen világot képviselő mohamedán vallású népeket, a koszovárokat és a bosnyákokat. Az igazságtalan rendezés számláját 1941-et követően egy újabb, 1991-ben kitört véres háború formájában nyújtották be.
Trianon Romániában is etnikailag és vallási téren egyaránt erőteljesen megosztott, többnemzetiségű államot hozott létre. 1918-at megelőzően Romániában a teljes lakosságnak csupán 8 százalékát tették ki a kisebbségek, ez a számarány Trianon eredményeként elérte a 35 százalékot, vagyis a teljes lakosság több mint harmadát. A döntéshozókat legkevésbé sem érdekelte, hogy azonnal beindultak a „homogén román nemzetállam” megteremtésére irányuló, erőteljes „nagyromán” asszimilációs erőfeszítések. Ennek lényege, hogy a kevésbé kialakult nemzeti önképpel rendelkező etnikumok irányába a beolvasztás, míg az erőteljesebb nemzeti karaktert képviselő magyarok és szászok irányába az ellenségképre alapított kirekesztő politika működött. Trianonban Románia a történelmi Magyarország területéből nagyobb részt (107 ezer négyzetkilométer) kapott, mint a jelenlegi Magyarország területe (93 ezer négyzetkilométer).
Az eltérő nemzetrészek közötti viszonyokat tovább bonyolította, hogy az elszakított területek egyházi struktúráját a középkori Erdély szabad szellemisége alakította ki, ahol az ortodox és görög-katolikus románok mellett jelentős számú római katolikus, evangélikus, unitárius magyar, szászok és örmények, továbbá zsidók, sőt – hogy a vallási kaleidoszkóp még gazdagabb legyen – olyan székelyek is éltek, akik szabad elhatározásból a zsidó vallás rítusait követték.
Ezek voltak a szombatosok. Bocskai István fejedelem bölcsen ismerte fel, hogy Erdélyben csakis úgy lehet békét és virágzó gazdaságot teremteni, ha biztosítja mindezen vallás szabad gyakorlását. Trianon területi döntéseinek égbekiáltó igazságtalanságait betetőzi az, hogy az ezer évig Szent István koronájához tartozó „őrségi határvidéket”, vagyis a mai Burgenlandot Ausztria kapta meg, az az ország, amely miatt kitört az I. világháború.
Kissinger Trianon szigorú kritikáját a napóleoni háborúkat lezáró, 1815-ös bécsi béke premisszájából vezeti le. Hangsúlyozza, hogy a bécsi béke eredményeként Európa történelmének leghosszabb békés korszakát élte meg. A nagyhatalmak között pontosan száz évig nem került sor kontinentális méretű háborúra. A nemzetközi rend – amelyet 1815-ben a hatalmi erőegyensúly és az egymás iránti kölcsönös tisztelet alapjain építették ki – nem az elrettentésre és az erővel való fenyegetésre támaszkodott. A győztesek (poroszok, oroszok, osztrákok, angolok) könnyűszerrel feldarabolhatták, tönkretehették és megalázhatták volna Franciaországot, de nem ez volt a céljuk. Ők békét akartak teremteni. Bölcsen tudták, hogy az igazságtalanság és a bosszú sohasem lehet a tartós béke alapja. Mivel a rendezésben nem voltak sem győztesek, sem vesztesek, olyan egyensúlyt tudtak teremteni, amelyet egyik fél sem akart felborítani. A bécsi béke az európai hatalmak között közös érdekeket és közös értékeket alakított ki, közöttük nem csupán katonapolitikai, hanem morális egyensúly is fennállott.
Az amerikai külpolitika korábbi irányítója bátran kimondja: „Ha a győzteseket Versailles-ban és Trianonban hasonló bölcsesség vezette volna, talán sohasem tör ki a II. világháború.” Kissinger kemény bírálatát Ferdinand Foch marsall, a francia hadsereg parancsnoka is megerősítette, aki így értékelt: „Uraim, ez nem békekötés, hanem csupán egy húsz évre szóló fegyverszünet.”
Igaza volt, pontosan ennyi idő múlva, 1939-ben kitört a II. világháború. Azt a rendező elvet, hogy igazságtalanság csakis igazságtalanságot, gonoszság pedig gonoszságot szül, maga Roosevelt elnök is magáévá tette. Az újabb európai tragédiától két teljes esztendőn át elzárkózó Egyesült Államok vezetője a világháborúba való amerikai belépést bejelentő elnöki üzenete így szólt: „Nem fogunk elfogadni egy Hitler által uralt világot, de nem fogjuk elfogadni az I. világháború utáni világot sem, amely elhintette a hitlerizmus magjait.” Ugyanezen erkölcsi alapokon fogalmazta meg világháborús hitvallását az őt követő Harry S. Truman elnök is: „Ellenségeink, Németország és Japán felett totális győzelmet arattunk, megadásra kényszerítettük őket, de nem kívántuk azokat megalázni és tönkretenni. Győzelmünket követően haladéktalanul segítettük őket a talpra állásban, a demokratizálódásban és a nemzetek közösségéhez való reintegrációjukban.” Trianon döntéshozóinak megkésett üzenet: ez a két legyőzött ország azóta is változatlanul az Egyesült Államok rendíthetetlen szövetségese.
A trianoni diktátum ratifikációját szolgáló, 1920. november 15-i kormány előterjesztés leszögezi: „A Trianon által ránk kényszerített diktátum nem felel meg annak az alapvető és minimális nemzetközi jogelvnek, hogy a szerződéseket a felek szabad akaratuk alapján, közösen hivatottak kialakítani.” A Magyar Nemzetgyűlés Trianon becikkelyezésekor az alábbi jogfenntartó nyilatkozatot tette: „A Nemzetgyűlés, midőn Trianon törvénybe iktatását elhatározza, kimondja, hogy ezt az okmányt valótlan adatokon alapulónak, igazságtalannak és az emberiség közös érdekeibe ütközőnek tartja; hogy az nem a tények és az érdekek kétoldalú megvitatásának és ebből folyó egyezménynek az eredménye, hanem egyoldalú idegen akaratnak reánk való erőszakolása. A Nemzetgyűlés, tehát csupán ennek az ellenállhatatlan kényszernek engedve járul annak ratifikálásához és e tényével nem róhat kötelezettségeket azokra a területekre, amelyek benne képviselve nincsenek.”
A mai Európa szerencsére már nem milliós nemzetrészek elszakításáról és országok feldarabolásáról szól. Az európai integráció által megteremtett jogrend immár biztosítja, hogy a jövő Európája egyenjogúságra épülő, a hagyományos nemzeti kultúrák sokszínű együttéléséből épülhet fel. Jean Monnet figyelmeztető szavai azonban arra is utalnak, hogy mindehhez kellő bölcsességre van szükség. Kimondja, rajtunk múlik, hogy ez a sokféleség „a mi erősségünk, avagy a mi gyengeségünk lesz-e”? Az EU-tagországok közötti merev politikai határok felszámolása, „Schengenland” megteremtése hatalmas lehetőséget jelent a trianoni vétkek enyhítésére, a sebek begyógyítására. Ennek legfőbb eredménye, hogy mivel nincsenek egymástól elválasztó politikai határok, ezért az Európai Unió szabad térségén belüli történelmi nemzetegyesítéshez immár nincs szükség határmódosításra sem.
Következésképpen napjainkban mosolyt fakasztó megalapozatlanság a szélsőséges szlovák nacionalista politikusok részéről felidézni a határrevízió démonát. Határozottan leszögezzük, hogy egyetlen négyzetmétert sem kívánunk elvenni egyetlen szomszédunktól sem. Egyúttal határozottan, kőkeményen követeljük (mert követelésünk teljes mértékben illeszkedik az uniós alapelvek körébe), hogy mindazok a Trianon által elszakított területeken élő, történelmi magyarok, akik kilencven esztendő keservei, meghurcoltatásai és megaláztatásai ellenére, továbbra is magyarok kívánnak lenni, azok a XXI. század elején most már hadd maradjanak meg magyarnak.
Más szóval: szabadon, emelt fővel őrizhessék meg nyelvüket, kultúrájukat, vallásukat, tradícióikat, azaz magyar identitásukat.
Szlovák szomszédainkkal ezer éven keresztül éltünk egy hazában. Ez alatt a hosszú idő alatt (mint a példa mutatja) megőrizhették saját nyelvüket, kultúrájukat, identitásukat. A Trianon óta eltelt, kevesebb, mint száz év alatt, az ottani magyarság száma felére fogyatkozott. Jól jegyezzük meg, korunk Európája már nem tűri el Trianon szellemének felidézését.
Európában ma már nem elfogadott gyalázat három és fél millió szudétanémet és több százezer felvidéki magyar kitelepítése békeidőben olyan területekről, ahol évszázadok óta éltek, vagyis hazájukból. Egyúttal arra is utalnunk kell, hogy az emlékezetkiesésnél is veszedelmesebb a szelektív memória.
Szembetűnő valótlanság azt állítani, hogy az első önálló Szlovák Államot Vlagyimir Mečiar teremtette volna meg. Emlékeztetnünk kell északi szomszédaink politikusait egy bizonyos Jozef Tiso nevű szlovák fasiszta politikusra, aki a Szlovák Néppárt vezetőjeként 1939-től a II. Világháború végéig a Szlovák Állam elnöke és Adolf Hitler nemzetiszocialista kegyetlenségeinek mindvégig készséges kiszolgálója volt.
Jelenlegi problémáinkra is megoldást nyújtanak, jövőbeli cselekedeteinkre pedig iránymutatásként szolgálnak az Írás szavai: „Az igazságosság gyümölcse a megbékélés lészen”. Trianon démonát továbbra is felidéző politikusok figyelmébe pedig George Santayana, az Egyesült Államokban élő filozófus intő szavait ajánljuk: „A múlt térkép és iránytű, hogy ne tévedjünk el egy idegen területen, amit jövőnek hívunk. Akik nem képesek a történelem tanulságaiból kellő következtetéseket levonni, arra ítéltettek, hogy ismét átéljék a múltat.” Ma egész Európa legfontosabb feladata a múlt történelmi hibáinak elkerülése.
A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára