Trianoni utak
Nekünk, magyaroknak Trianon országunk kétharmadának elvesztését, több millió magyar honfitársunk idegen uralom alá kényszerítését jelenti.Nekünk, magyaroknak Trianon országunk kétharmadának elvesztését, több millió magyar honfitársunk idegen uralom alá kényszerítését jelenti. Tragédia! Ez tette, teszi lehetővé a formálisan elcsatolt területeken a magyar etnikum lassú (?) felszámolását. A magyar nyelvhasználat és más nemzeti jogok formális (de még inkább informális) korlátozása elsőként a szórványmagyarságot érinti, majd lassan a tömbmagyarság – előbb-utóbb szórvánnyá válva – is erre a sorsra juthat. Ugyan a nemzeti kormány (ha nemzeti kormány kezében van a kormányrúd) minden lehetőséget megragad a volt magyar területek magyar lakosainak magyarkénti megmaradására, de lássunk tisztán! Lássuk és elemezzük a Trianonhoz vezető út okait, hogy egy „újabb Trianont” elkerüljünk.
A magyarság közel ezer éven keresztül védte (és megvédte!) Európa kereszténységét. Legyen elég csak Hunyadira és a Mohács utáni harcok hőseire (Dobó, Zrínyi és társaik hosszú sora) utalni; nekik köszönheti Európa, hogy keresztény templomainak ormára nem került félhold a keresztek helyére. A török elleni harcokban azonban a magyarság pusztult; a betelepült és betelepített más nemzetek tagjai számbeli fölénybe kerültek a Kárpát-medencében. Ez egyike a Trianonhoz vezető utaknak.
A másik korunk útja. Történeti értékelések sora emeli ki az 1867-es „kiegyezést”. Tény, hogy gazdasági fellendülés kezdődött. Ám – magyar szempontból – tragikus hátrányt okozó jelenségek sora is kíséri. 1849, a szabadságharc leverése után a nemzet addigi vezető ereje – a kis- és középnemesség – „passzív rezisztenciába” vonulása azt eredményezte, hogy a gazdasági fellendülés haszonélvezői, az ipar szakmunkásai többnyire az idegenek soraiból kerültek ki, ahogyan a nagybirtokok bérlői is. A nagybirtokosok java része – nem törődve a bérlők embertelen módszereivel – a birtok jövedelmét eltékozolta. Ez eredményezte, hogy a föld nélküli vagy néhány hold földdel rendelkező magyar parasztság nem a kialakuló iparban helyezkedett el, hanem tömegesen kivándorolt Amerikába. Ezzel párhuzamosan a nemzetközi liberalizmus, szabadkőművesség térhódítása a keresztény nemzeti szellemiséget háttérbe szorította; a XX. század elejére pedig annyira megerősödött, hogy az értelmiség körében – főleg a művészet és a sajtó világában – szinte uralkodóvá vált.
Ebben a nemzettudatát vesztett társadalmi közegben, kihasználva a világháború okozta feszültséget is, a jól felkészült idegen, illetve idegen érdeket szolgáló propagandistáknak nem volt nehéz kirobbantani azt a forradalmat, amely az azt követő 133 nap alatt Magyarországon addig elképzelhetetlen terrort hozott; kegyetlenségek, gyilkosságok egész sorával. Az a 133 nap Magyarország legsötétebb korszaka. Terroralakulatok („Lenin-fiúk”) száguldottak szerte az országban; elképesztő szadizmussal gyilkolták, akasztották a települések papjait, szellemi és gazdasági vezetőit. Ezzel párhuzamosan hadseregünk (legtöbb esetben fegyelmezett, zárt alakulatokban) hazatérő egységeit terrorral, propagandával és megtévesztéssel leszerelték; így az ország védtelenné vált. Pedig a hazatérő alakulatok a legtöbb helyen (például Erdélyben, a Kratochwill parancsnoksága alatti alakulatotok) meg tudták volna védeni országunk legnagyobb részét. De a legtöbb parancsnokot (például éppen Kratochwillt) letartóztatták, vagy lehetetlenné tették intézkedésüket, a parancsnokságuk alatti sereget meg feloszlatták.
Néhány esetben ugyan a „Vörös Hadsereg” – adott esetben a régi tisztekkel – tanúsított területvédelmet, Magyarország azonban prédája lett az ország területére áhítozó idegeneknek; Trianon urai pedig – a győztesek arroganciájával – ítélkeztek a javukra, ellenünkre. Történelmietlen a „mi lett volna, ha…” kérdés, de Trianon egészen biztos, hogy nem így alakult volna a Tormay Cécile által „patkánylázadásnak”, azok 1945 utáni utódai által pedig „dicsőséges őszirózsás forradalomnak” nevezett bűntény nélkül.
Trianon meghatározta és napjainkban is meghatározza Magyarország sorsát. A XX. század első felének országvezetői nem voltak választási helyzetben; 1944 márciusáig becsülettel tették, amit tenni engedett a történelmi helyzet. Ekkor azonban mintegy fél évszázadra Magyarország megszűnt független állam lenni. 1944-ben néhány hónapig Berlinből, a következő évtől pedig majd’ fél évszázadig Moszkvából irányították országunkat. A németek 1944-ben találtak egy Szálasi Ferencet, a szovjetek 1945-ben egy egész hazaáruló csoportot: Rákosit, Kádárt, Gerőt és a többieket. Példaképeik 1918 gyilkosai voltak; üldözték mindazt, ami keresztény és magyar.
Ha döcögve is, de 1990-ben megindult a rendszerváltás. Ám elmaradt a közélet megtisztítása, a bűnös rendszert működtetők legtöbbje továbbra is a helyén maradt. A Rákosi–Kádár-korszak „elvtársai”, eszmei utódaik még két alkalommal is visszatértek. 2010 óta azonban Magyarország – teljesítve történelmi feladatát – ismét az európai kereszténység és keresztény kultúra védelmezője. Teszi ezt egy olyan kontinensen, ahol több ország vezetője – tagadva Európa keresztény értékrendjét – afrikai és ázsiai áradattal kívánja földrészünk országait nemzeti jellegüktől, történelmi hagyományaiktól megfosztani. A nemzetközi háttérhatalom nálunk is talált 1918-hoz és 1945-höz hasonlítható, idegen lelkű kiszolgálókat. Az ő esetleges győzelmük újabb trianoni tragédiát szülne; nemcsak országrészeket veszítenénk el, hanem talán egész Magyarországot.