Túl a felezővonalon
Történelmi időket élünk, és neves napokra emlékezünk ezekben a karanténverte hetekben. Május 2-án, vagyis e lap megjelenését követő szombaton ünnepelhetjük az első szabadon választott Országgyűlés megalakulásának harmincadik évfordulóját. Múlt szombaton, azaz április 25-én volt az első kétharmados jobboldali győzelem tizedik „születésnapja”.
Egy harmadik fontos jelképes kilométerkőhöz is elérkeztünk, hiszen a mostani parlament megbízatásának félidejét is nagyjából most éljük. Attól függ, hogy számítjuk, hiszen a jelenlegi törvényhozási ciklus nyitóülése 2018. május 8-án volt, a választásra pedig előtte egy hónappal, 2018. április 8-án került sor. Legalább három okunk van tehát arra, hogy az Alapjogokért Központ kormányzáskutatási projektje keretében áttekintsük, hogy állnak a kormány és a különböző politikai erők történelmi, korszakos, illetve ciklusdimenzióban vizsgálódva.
Célszerűnek látszik az elsővel, a történelmi dimenzióval kezdeni, hiszen nem túlzás így nevezni a magyar demokrácia elmúlt három évtizedét. Generációnyi távlatból érdemes 1992-től négyévente megnézni a ciklusfelezőket, különösen azt, hogy milyen események, távlatok és erőviszonyok körvonalazódnak visszatekintve. Nos, 28 évvel ezelőtt a jobbközép kormányt már elhagyta a Független Kisgazdapárt, igaz, 36 képviselőjük kitartott Antall József támogatása mellett. A vezető kormánypárt, az MDF népszerűségére rányomta a bélyegét, hogy nemcsak a szocializmus nehéz örökségével, de a rendszerváltás átmeneti bajaival és a liberális-posztkommunista média súlyos ellenszelével is meg kellett küzdenie. Félidőn túl, 1992 júniusában az MDF 17, a KDNP 7, a dezertáló FKGP pedig 6 százalékon állt a biztos szavazó pártválasztók körében a Mediánnál. Ezek az erőviszonyok, valamint a jobboldal megosztottsága már előrevetítette, hogy a kormányoldal 1994-ben veszíteni fog, azt azonban ekkor még csak kevesen sejthették, hogy nem a felmérésekben vezető Fidesz, hanem az MSZP és az SZDSZ alakít majd kormányt.
A szociálliberális koalíció már jobb helyzetben kezdhetett kormányozni, mint elődje, és jobban állt félidőben is. 1996 márciusában az MSZP 26, az SZDSZ 13 százalékot kapott volna a Medián szerint, szintén a biztos szavazó pártválasztók körében. Ekkoriban vezetett utoljára az FKGP (28 százalék), de Torgyán József március 14-ei „féregirtós” beszéde után visszaesett támogatottságuk. Végül a fő kihívó 1998-ban a felező tájt még csak 13 százalékos Fidesz lett, amely azzal, hogy a második fordulóra egyesíteni tudta a jobboldalt, meg is nyerte a választást.
Az ezredfordulón az ország gazdasága erős tempóban növekedett, hazánk az államalapítás ezeréves évfordulóját ünnepelte, és bár a Századvég Alapítvány felmérése szerint ciklusfelezőnél, 2000 májusában az MSZP 45 százalékkal vezette a pártok erősorrendjét, a Fidesz 36 és az FKGP 8 százaléka reményt adott nekik 2002-re. Végül a polgári erők kis különbséggel ugyan, de veszítettek.
2004 májusában csatlakozott hazánk az Európai Unióhoz, a Századvég felmérésében pedig a legnagyobb ellenzéki párt, a Fidesz-MPSZ 18 százalékkal vezetett az MSZP előtt. A következő hónapban rendezett első magyarországi európai parlamenti választásokon a Fidesz 13 százalékkal előzte meg a vezető kormánypártot. Ezután nemsokára Gyurcsány Ferenc váltotta Medgyessy Pétert a kormányfői székben, és egy erős „választási kormányzással” 2006-ban győzni tudott a szociálliberális oldal.
Gyurcsány kormányzásának azonban az országra és a szocialistákra nézve is súlyos negatív következményei lettek. 2006 nyarától zuhanni kezdett az MSZP támogatottsága, és 2008. április végén az SZDSZ – formálisan – kilépett a koalícióból. A 2008-as ciklusfelezőnél a kutatásokban a Fidesz–KDNP már bőven 60 százalék felett, míg az MSZP 25 százalék alatt maradt, az SZDSZ pedig a teljes szétesés útján száguldott. A Fidesz–KDNP 2009-ben (EP) és 2010-ben (Országgyűlés) is 50 százalék feletti eredménnyel győzött a választásokon.
A 2012-es félidőnél a nemzeti kormány már két éve igyekezett kezelni a balliberális nyolc év örökségét, átszervezni az országot, miközben az euróválság hullámaival is meg kellett küzdenie. A Fidesz ekkor járt az elmúlt tíz év egyik támogatottsági mélypontján, a Mediánnál a biztos szavazó pártválasztók tekintetében 41 százalékkal. Az ellenzék viszont már ekkor is nagyon megosztott volt, az MSZP 25, a Jobbik 17, az LMP 9, a DK pedig 4 százalékon állt. A ciklus második felében a Fidesz–KDNP megerősödött, és simán, újabb kétharmaddal győzött.
A 2014–2018-as ciklust az ellenzék megosztottsága és a bevándorlási válság határozta meg. Az utóbbi ügyében a kormány az emberek mellé állt, miként éppen 2016 áprilisában a vasárnapi boltzár kérdésében is. Ez a néppárti jellegű kormányzás a különböző kutatásokban 44-50 százalékos támogatottságot, azaz addigi rekordértéket ért. A második helyen a Jobbik állt, a szocialisták pedig meggyengültek a balliberális házi versenyben. Mindez már prognosztizálta a nemzeti oldal 2018-as választási sikerét.
Eljutva a jelenbe, ha a 2020-as félidős értékelést akarjuk elvégezni, akkor nemcsak az elmúlt három évtized alapján, hanem a 2010 óta eltelt éveket, valamint az utolsó kettőt is külön figyelembe véve kell értékelnünk. 1990 óta a magyarok négy kormányt leváltottak, és hármat újraválasztottak. 2018-ban az Orbán-kormány sorban második megerősítésével nemcsak egy nemzeti korszak született, hanem egyben „az 1990 és 2010 közötti posztkommunista korszak végét is regisztrálhatjuk” (lásd: Békés Márton: Mi magunk. Kommentár, 2020/1.).
Ami az elmúlt évtizedet illeti, a 2010-ben kormányt alakító Fidesz–KDNP azonnal a cselekvőképes kormányzásra helyezte a hangsúlyt. Szimbolikus és alapvető átalakításokat jelentő döntéseket egyaránt meghoztak 2010 és 2012 között, a válságkezelés jegyében. Ezek után beköszöntött a „hét bő esztendő”, melyet tekintélyes gazdasági növekedés, rekordot döntő foglalkoztatottság, növekvő bérek, rezsicsökkentés és csökkenő állami és magánadósságok, azaz kisebb pénzügyi kiszolgáltatottság jellemzett. A kormányzás talán legfontosabb, az egész évtizedet meghatározó alapelvévé a nemzeti mozgástér, azaz a szuverenitás megőrzése és bővítése vált.
Az elmúlt két évet tekintve a 2018-ban folytatásra lehetőséget kapó kabinet a bevált irányok mellett új kormányzati célokat is kijelölt. A kormányzás horizontjává 2030 vált, és a migráció elutasítása mellett egyre bővültek a népesedéspolitikára szánt eszközök. A ciklus egyik „nagy dobása”, a 2019 elején bejelentett, a magyar történelemben példátlan nagyságrendű családvédelmi akcióterv első biztató eredményeit éppen 2020 elején tapasztalhatjuk meg. Hosszú idő után az elmúlt hónapokban érdemben nőtt a születésszám, ezzel az úgynevezett teljes termékenységi arányszám a 2011-es 1,23-as mélypontról mostanra a reménykeltő 1,55-re emelkedett. A házasságok számának ugrásszerű bővülése alapján ezen trend tartóssá válhat, és ha minden jól megy, néhány éven belül megállíthatjuk a magyarság nyolcvanas évek óta tartó csökkenését.
A koronavírus-járvány okozta gazdasági válság azonban korábban nem látott jellegű kihívás elé állította Magyarországot. Azt, hogy eddig a vírus egészségügyi kezelése, féken tartása sikeres, kevesen vitatják. A kormánypártok népszerűsége több különböző kutató szerint is 50 százalék fölé, a Nézőpont Intézetnél egyenesen 55 százalékra emelkedett. A ciklus második félideje azonban piszok nehéz lesz: az újraindulásról, az eddig elért eredmények megvédéséről, a válság előtti, biztató helyzet visszaállításáról fog szólni. Miután pedig az ellenzék eltanulta a kormányoldal receptjét, valamiféle balliberális egység is létre fog jönni 2022-re, a szokásos összefogásviták és kormányfő-kasztingolások után. A Fidesz esélyeit a nehéz gazdasági körülmények ellenére javíthatja a határozott vezetés, a nemzeti érdekek melletti kiállás. No meg persze az, hogy bár az őszödi beszéd évében születettek már a gimnáziumot kezdik idén, a balliberálisok vezetőjét még mindig Gyurcsány Ferencnek hívják.
A szerző az Alapjogokért Központ projektvezetője.