Tekintettel arra, hogy ebben a tetű országban – amint az előző héten láttuk – aligha lehetett olyan titok, ami után érdemes lett volna kémkedni, erre is volt recept. Ez – egy kis paródiával – így nézett ki:

A legendás kémelhárító lement az utcára, kinézett magának egy jobban öltözött férfit, bevitte a munkahelyére és addig paskolta a talpait, veséit, heréit, amíg a fickó be nem vallotta, hogy ő már évek óta a CIA-nak dolgozik. Már csak a beszervezési nyilatkozat ünnepélyes aláírására volt hátra, és máris ott állt előtte egy vadonatúj, snájdig spicli. Rákosi elvtársék tehát meg lehettek vele elégedve. Az ügynökben is lassan kialakultak a pavlovi reflexek. Ha egy kicsit elkanászosodott, elég volt megmutatni neki azt a kis gumibotot, amellyel elveregették annak idején a heréit és máris újra hasznos tagjává vált a társadalomnak.

Ha valaki hősködve meséli, hogy márpedig őt nem sikerült az ávónak beszerveznie… Nos, igaz, volt olyan is, hogy a vallató rájött, hogy a pasi annyira alkalmatlan spiclinek, hogy kerek perec kirúgta a "dolgozó" szobájából. Nem mintha a spicliséghez valamiféle véna kellett volna, de mint mindenhez, ehhez is követelmény volt bizonyos "technikai minimum". Például az illető nem lehetett túl dadogós vagy túl hülye… Egyébiránt, dicséretére legyen mondva az ávónak, bárkit képes volt – akár percek alatt is – beszervezni. Lehetett az illető főpap vagy belügyminiszter, jámbor pacifista vagy vitézi érmes rettenhetetlen tábornok, törökverő Hunyadi János vagy Macius Scaevola…

Aki ezt nem hiszi el, az vagy nagyon hülye, vagy… (Nincs vagy.)

6. Szadista. A nemi ösztön kóros megnyilvánulása. Két főcsoportra oszlott. a., Bunkó típus. Addig üti-rúgja a kémgyanúst, amíg be nem következik a magömlése.

b., Az entellektüel. Soha nem üt, soha nem rúg. Nála az erekció akkor áll be, amikor például az ügynökjelölt fülébe vagy az orrlyukába "beoltja" a csikkjét. Vagy a még finomabb lelkűeknél már az is kiváltja az ejakulációt, amikor figyeli az alany arcát, miközben, istenségének tudatában, halkan, szórakozottan ütögeti az íróasztalán a ceruzáját, félhangosan, magában azt latolgatva előtte, hogy hány esztendőt is saccol neki, ha nem ír alá.

A szadista érdekes figura. Amikor már beállt nála a teljes merevedés, felkel az asztalától, felemeli a fejét, szemhéjait félig lehunyja, a lélegzetvétele elmélyül, az arca kéjesen eltorzul, mint egy tüzes vőlegénynek az első nászéjszakán. És üt, földhöz vág, rúg, fújtat, kielégül, elernyed.

B. I. barátom az ötvenes évek elején egy vidéki kisváros rendőrparancsnoka volt. Egyszer megjelent nála két pesti ávós. Felhozattak vele a fogdából egy fickót, akinek minden további nélkül nekiestek és szétverték. A barátom ennek láttán rosszul lett és másnap kilépett a rendőrségtől. Természetesen egyáltalán nem volt mind szadista, de amelyik az volt, annak az élete csupa kéj lehetett.

Szóval, ezeknek a szexbetegeknek voltunk kiszolgáltatva, olyan mértékben, amilyet az emberiség sem a jobbágy-, sem a rabszolgatársadalomban nem élt meg.

Haza kellett volna mennem Jugoszláviába, meglátogatni a súlyos beteg édesanyámat (a hetvenes években). Arra kértem L. elvtársat, a személyzetist, hogy engedje meg ezt nekem kivételesen, soron kívül. L. elvtárs döbbenten nézett rám. Még ilyen furcsa kérést sosem hallott. Hogy képzelem? Ezt előbb meg kell beszélni az elvtársakkal! – mondta.

Nem engedtek haza apám temetésére sem. Azt írták a kérőlapomra, hogy ez sértené a közérdeket. Eközben vezető állásban voltam. Létezhet ennél söpredékebb rendszer? Egyáltalán, ez rendszer volt?

A legnagyobb és állandó jellegű nyomás (elnyomás) azokra a szerencsétlen ügynökökre nehezedett, akiknek egyik lábuk folyton az ávón volt, és folyton jelenteniük kellett. Az ávó, már csak szórakozásból is, szüntelenül követelt. Semmi sem volt neki elég. Rosszabb volt, mint (50 felett) egy nimfomániás feleség.

Ezért nem értem, hogy a hatvanas években már cukrászdában is el lehetett intézni egy beszervezést. Sőt utána még csak nem is kellett jelenteni. Érdekes… Stromwalter Jakab is időnként elmerengett a sorsán. Egyre kevésbé értette, hogy miért kell eltűrnie ezektől a megaláztató kínzásokat, amikor néhány picsán rúgással megszabadulhatna az egész bandától. Csakhogy nem volt ez olyan egyszerű. A banda mögött állt a második ukrán hadsereg, teljes fegyverzettel.

Stromwalter Jakab is, mint minden becsületes besúgó, eleinte úgy kezdte a kliensével, hogy "Öregem, az ávó küldött. Rólad kell jelentenem. Gyere, beszéljünk meg egy jó szöveget."

Később rájött, hogy ez nem mindig jó. A legutóbbi kliense ugyanis erre a szövegre idegösszeroppanást kapott és hisztérikusan ordította, hogy ő azonnal bemegy az ávóra, ott közli velük, hogy őt nem kell figyelni, mert ő nem csinál semmi rendszerelleneset.

Tegyük fel, hogy ez a dialógus egy konyhán történik. Na, most történész úr, mi a teendő? De figyelmeztetem, azt a becsületes megoldást, amit ön utóbb hősiesen javasol, akkor és ott a besúgó nem tehette meg, mert szeretett volna még élni.

(Én ilyenkor azt csináltam, hogy lekaptam a polcról egy mákdarálót, elálltam a konyhai kijáratot és közöltem az alanyommal, hogy innen nem lehet élve kimenni. Aztán nyugtatgatni kezdtem és elmagyarázni a dolgot az én szempontjaim szerint is. Erre az alanyok némileg megnyugszanak, kivéve engem. De hát, istenem, egy Damoklesz-karddal több fog lógni a fejem felett. Egy tisztességes besúgónak sok meleg helyzetet kell megélnie.)

Egyszer önmagamat kellett feljelentenem. Egy barom kiugatta, hogy én meg szoktam vele beszélni, mit írjak róla. Az ávót átejteni? Közel álltam a véghez. Hetekig vizsgálták. És ki mentett meg? Az ávósom. Egy picit súgott a bizottsági kihallgatásom előtt.

Stromwalter Jakab hamar rájön, hogy ez a bemutatkozási technológia nem jó. Össze kell ülni a többi spiclivel és megtanácskozni, hogyan lehet az alanyokat a legkisebb kockázattal menteni. Milyen rosszakat lehet és kell is írni, hogy baja ne essen. Hogy a kecske is jóllakjon és az ügynök is életben maradjon. Tudniillik minden alanyról nem írhatod, hogy véresszájú kommunista, mert az ávó általában jól ismeri a delikvenseit, másrészt a besúgóit is folyton ellenőrzi.

Példának néhány túlélési patent:

– Nem szabad magad leleplezni, spicliként kell viselkedned. Ez igen hatásos, viszont híre megy és az ismerősök mocsokként kezelnek.

– Mi van akkor, ha igazi spicli (dögevő) is van a társaságban, miközben a gyanútlan alanyok összevissza szidják a rendszert? – Ilyenkor neked is jelenteni kell, csak egészen más beállításban.

– Vagy látod, hogy a társaságod felé közelít a dögevő. Ha ismerős a társaság, akkor nincs probléma. Figyelmezteted őket. De ha nem ismerős a névnapesti társaság? Levágsz egy jó kis szocialista dumát. Azonnal abbahagyják a politizálást.

– Vagy ha téged látogat meg a dögevő? Ilyenkor két eset van. Kell neked a fickó postásnak, vagy meg akarsz tőle szabadulni? Az előbbi esetben elmondasz neki mindent, amit az ávó tudomására akarsz hozni. A második esetben alaposan bemószerolod. Meg kell utáltatnod az ávóval. És így tovább.

Tulajdonképpen az ügynöki élet állandó sakkozás az ávóval. Állandóan feketével játszol, bástyák nélkül, mégsem kaphatsz mattot, mert ez maga az ávós pince. Nincs kilépés a mókuskerékből! Csak az a reményed, hogy várod a napot, amikor egyszer vége lesz, ha bejönnek az amerikaiak. Mert ugyebár mi másért fegyverkeznének? (Másfelől ha tényleg bejönnek, vakarhatom a fejem, miképpen tudok kimosakodni a spicli híremből.)

Mégsem abszolút rossz a helyzeted. Próbálj meg szórakozni rajta. Lehet. Ha okos vagy, szinte uralhatod a mezőnyt. Ezt egy ügynöktársamtól tanultam. Ő mondta: Öregem, óriási lehetőségeid vannak ezen a "pályán". Könnyebben le tudsz váltatni egy párttitkárt, mint egy miniszter.

Valóban lehet benne találni némi mókát.

– Egy gátlástalan főosztályvezető mindenképpen be akart jutni a pártba, ami veszélyes lett volna a többiekre. Bárkit elgázolt volna az útjából. Nem sikerült neki. Tudniillik kiderült róla, hogy túlságosan bizalmas a németországi szerelésvezetőkkel.

– Egy vezérigazgató, tagja a megyei pártvezetőségnek, szt-tiszt, sznob, pöffeszkedő antiszocialista (KGB volt a csúfneve), várományosa volt a soron következő miniszterhelyettesi kinevezésnek. Szegényből sosem lett miniszterhelyettes, bármennyire is epekedett érte. Tudniillik kiderült róla, hogy javíthatatlan nyugatimádó. Ez a hír tudtommal Moszkvába is eljutott.

– Egy harcos párttag szeretett volna osztályvezető lenni. Hogy feltűnjön a párthűsége, ostorozta azokat a könnyen befolyásolható egyedeket, akik bedőlnek minden imperialista halandzsának. Mert nagyon jól ismerem én – mondta -, mit ugat össze a Szabad Európa Rádió. Sosem lett belőle osztályvezető. Tudniillik kiderült, hogy valaki csak akkor tudhatja, miket mond a Szabad Európa, ha ő is állandóan ezt hallgatja.

Rájöttem, hogy az is szórakoztató, ha túlbuzgóan végzem a "munkámat". Valósággal feldühítettem az ávósomat azzal, hogy mindenkire eszelősen gyanakodtam. Például ha valaki a jelenlétemben a zsebébe nyúlt, azonnal feltételeztem, hogy fegyver van a zsebében.

(Folytatjuk)