ÚJ JOBBOLDAL – Az új inkvizíció az EU-konformizmus szolgálatában
Ez persze nem érinti a „polgárok” döntő többségét, akiknek egyébként sincs őszinte beszédet igénylő véleményük; akik megelégednek azzal, hogy négyévenként – jobb esetben – elmennek szavazni, és ha nem is a szívükre vagy pláne az eszükre, de legalább a hasukra hallgatva a leggátlástalanabbul lódítókra adják voksukat; akiket az foglalkoztat leginkább, hogy az EU-ban főzhetnek-e házi pálinkát, adhatnak-e moslékot a disznónak és ehetnek-e mákos gubát. Őket nem zavarja, ha a szó nem szabad. Jól elvoltak a kommunizmus legvidámabb barakkjában, nem lesz nehéz visszazökkenniük a kussolás régi kerékvágásába. Azóta egyébként is jelentősen nőtt a televíziók programválasztéka, ami ugyebár leköti a figyelmet, otthonra lokalizálva az (alkohol)gőz kiengedését. Régen volt a Hofi, most itt a Big Brother. Mi kell még? Ez a Való Világ! Ami pedig az ösztönös nonkonformistákat, a tudatos másként gondolkodókat, a nietzschei „szabad szellemeket”, vagyis a történelem aktivistáit illeti, nekik bizony ismét meg kell majd barátkozniuk az olyan fogalmakkal, mint illegalitás, konspiráció, szamizdat, disszidens stb.
Bármennyire meglepő ugyanis, pillanatnyilag még Magyarországon (és a többi exszocialista országban) teljesebb a véleménynyilvánítás szabadsága, mint akár a parlamenti demokrácia bölcsőjének számító Angliában, az idült jakobinus beidegződésekkel rendelkező Franciaországról vagy az erősen autokrata hajlamú Németországról nem is beszélve. Ez még akkor is így van, ha idejekorán igazodva a „fejlett Nyugat” elvárásaihoz, szoci áldemokrata kormányunk igazság(?)-ügyésze, ez a lárvaképű (Ponem est omen!) Visinszkij-ivadék az úgynevezett „gyűlölettörvény" formájában már javában tervezteti a szellemi kalodát a másként gondolkodók számára. Az EU tagjává válva és az „európai” normákhoz igazodva így lesz Magyarországon a mostani „lopakodó diktatúrából” csörtető diktatúra – legalábbis a szólásszabadság korlátozása tekintetében mindenképpen.
Alain de Benoist Zarathustra nyomában című (magyar nyelven is megjelent) esszékötetében mélyrehatóan elemzi a nonkonformista gondolat elfojtására szakosodott új inkvizíció gépezetét, mozgatórugóit és eszköztárát. Elemzésének lényege az, hogy az Európai Unió jelenlegi hatalmi apparátusát megszállva tartó, zömében renegát kommunistákból, kriptomarxistákból és „bűnbánó” ’68-asokból álló Új Osztály csupán a korszak egyenlősítő szentírásával szembeni eretnek gondolat („az Abszolút Rossz”) erényes leleplezéséből nyeri az identitását, „amelynek az árnyéka eltakarja eszmei ürességét, referenciahiányát, intellektuális szegénységét, röviden azt a tényt, hogy egész egyszerűen nincs már több mondanivalója, eredeti analízise, sem megoldási javaslata”, ennélfogva „számára élet-halál kérdése megtiltani minden vizsgálódást a legitimációs alapját alkotó alapelvek vonatkozásában”. Akik mégis ilyesmire vetemednek, azokat egy átlátszó, ám még mindig igen hatásos lejárató művelet keretében a vazallusmédia „fasisztáknak” és „rasszistáknak” bélyegez.
Ez a fajta „neoantifasiszta” attitűd, amelyet nem is annyira a fasizmus ellentétének, mint inkább ellenirányú fasizmusnak lehet minősíteni, valójában önigazolási alibiként szolgál azoknak az egykori maoistáknak és trockistáknak, akik engedtek a burzsoá társadalom csábításainak, és a nemzetközi proletariátus élharcosaiból mára a nemzetek fölötti fináncoligarchia lakájaivá váltak, operettforradalmár múltjukból csak bizonyos retorikai elemeket és főként tisztogató hajlamukat őrizve meg.
Ugyanazok tehát, akik ’68-ban a kapitalizmusellenes társadalmi kontesztáció sakálvokáljaként még azt üvöltözték, hogy „tilos tiltani”, ma már a planetáris turbókapitalizmus vérebeiként igyekeznek átharapni a szólás szabadságához ragaszkodó „szélsőségesek” torkát, a jogállamnak álcázott totalitárius demokratúra sáncai mögül falkában rontva rájuk. „… aki a népnek gyűlöletes, miként a farkas az ebeknek: az a szabad szellem, a bilincs ellensége, a nem imádó, az erdőkben lakozó. Őt kiugrasztani lyukából – ez volt mindig a népnek az »igaz iránti érzéke«: ellene uszítja mindig legélesebb fogú kutyáit”, jósolta meg a jövőt Nietzsche (Imigyen szóla Zarathustra), és a jelek szerint ezúttal sem tudott tévedni. Az Egyengondolat feltartózhatatlannak tűnő térnyerésével párhuzamosan Nyugaton a jog is megszűnt pártatlannak lenni. Megszállta egy morál, egy szubjektivista etika, amely valójában egy ideológiát palástol. A korszak elképesztő ellentmondásaként az uralkodó egalitárius és libertinus ideológia egy diszkriminatív jog(de nem igazság)szolgáltatási gyakorlatot vezetett be azokkal szemben, akik nem csatlakoznak elveihez. A modern demokráciák fennen hangoztatott jogegyenlősége mögött ténylegesen minden disszidencia, minden lázadás, minden igazság elnyomásának a praxisa rejtőzik.
Arnold Gehlen német antropológus már a múlt század ötvenes éveiben egy „újprimitivizmust” látott feltűnni: a civilizáció visszafejlődését a barbarizmus felé, amelyben „a szenvedély helyettesíti majd az észt, de rációt színlelve”. A jog eme etikai-ideológiai elhajlásának rejtett célja mindazok megbüntetése, akik nem engedelmeskednek az európai identitástudatot lerombolni szándékozó, etnomazochista „emberi-jogizmus” kötelező diskurzusának, amely rasszizmusként ítéli meg és el az európai önazonosság ébredező tudatát, de a multikulturalizmus divatszólamai nevében mindent elkövet a harmadik világbeli bevándorlók identitástudatának ébren tartása végett.
Kvázivallásossá válva a jog ténylegesen bevezeti a bibliai bűn fogalmát, és ebben a denaturációs műveletben a „jobboldal” – szokásához híven – egyáltalán nem marad el a baloldaltól, éppen ellenkezőleg: kompenzációs kényszerből (saját, rossz lelkiismeretéből űzve ki az ördögöt), gyávaságból (félve a baloldal nyomásgyakorló arzenáljától), vagy ami még rosszabb, belső meggyőződésből egyenesen felül is múlja azt az „emberi-jogizmussal” mint szuperideológiával szembeni szolgálatkészségben.
Legutóbb például Franciaországban a Chirac-féle elnöki többség soraiból származott a Btk. további megszigorításának a gondolata az úgymond rasszista indokból, idegengyűlölő vagy antiszemita szándékból elkövetett bűncselekmények vonatkozásában. A Nemzetgyűlés által természetesen egyhangúlag elfogadott törvénymódosítás révén az elvben egyenlősítő köztársasági jog újabb támfala omlott le, és az „antirasszista” demokrácia faji és etnikai privilégiumot létesített a bevándorlók javára. Minthogy a fajgyűlölet gyakorlatilag csak a született európaiak terhére róható, az új Lellouche-törvény (az előterjesztőjének nevéből eleve következő) „gyanús” joghátrányt teremt az őshonosok számára. Ha például egy fehér és egy arab összeverekszik és mindketten megsérülnek, a fehér kétszer olyan súlyos büntetésre számíthat testi sértésért, mivel cselekedetét nyilvánvalóan (!) a rasszizmus motiválta. A bíró az eszméket, a gondolatokat, a szíveket fogja kutatni, akárcsak hajdan Savonarola az eretnekekét, és az, akiről környezetében „köztudott”, hogy nemzeti radikális, nem sok jóra számíthat, még ha nem is ő provokálta ki az összetűzést.
A spanyolok még messzebb mentek, és csaknem szó szerint átvették az egykori népi demokráciák totalitárius törvénykezési fogalmait. A politikai pártokról szóló új törvény 9. cikkelye előírja, hogy „tevékenységük során a pártoknak tiszteletben kell tartaniuk a demokratikus elveket és alkotmányos értékeket”, máskülönben „törvénytelennek lesznek nyilvánítva”, különösen, ha „a szabadságjogok rendszerének aláaknázását vagy lerombolását” célozzák meg. A szabadság nevében tehát eltörlik a szabadságot.
A kötelezőképpen tiszteletben tartandó demokratikus elvek között természetesen ott találjuk az antirasszizmust és szokásos árucikkeit: tilos „előmozdítani személyek kirekesztését vagy üldözését eszmeiségük, vallásuk vagy hiedelmük, nemzetiségük, fajuk vagy nemi irányultságuk miatt”. Másként mondva, egy olyan nacionalista párt, amely a bevándorlás megfordítását és a nemzeti preferenciát javasolná vagy az iszlamizáció ellen küzdene, a betiltást kockáztatná!
Svájcban, amely ugyancsak behódolt az újmódi soft totalitarizmus diszkrét bájának, a nacionalista Szabadságpárt elnöke, Jürg Scherrer „az antirasszista büntetőnormák megsértése miatt” fog bíróság elé állni. Az a bűne, hogy kimondta azt, amit minden svájci rendőr tud, vagyis hogy sok koszovói albán „menekült” büntetett előéletű. A vizsgálóbíró szerint szavai „sértik az emberi méltóságot”.
Ezek a törvényszövegek újra bevezetik a szokásjog homályos fogalmait, lehetővé téve a bíráknak mint az uralkodó ideológia alkalmazottainak, hogy ne konkrét tettekről ítélkezzenek pozitív törvények alapján, hanem bűnös véleményekről erkölcsi gyanú alapján. A „jogállam” és a „demokrácia” maszkja mögül az új életre keltett (vallási jellegű) inkvizíció lépten-nyomon kimutatja a foga sárgáját, és ahogyan valaha Galileo Galilei vagy Giordano Bruno ellen, a tényekre kiátkozásokkal válaszol. Pedig „a XXI. századra hasznos tanács lehet, hogy ne azzal kezdjük, hogy harcolunk a másokban fellelt rossz ellen a bennünk lévő jó nevében, hanem hogy azokkal küzdjünk meg, akik azt állítják, hogy mindig tudják, hol van a jó és a rossz; más szóval, ne az ördöggel kezdjük, hanem a manicheusokkal”, írja Beliál fogadatlan prókátoraként Tzvetan Todorov.
A történelem fintora, hogy a Felvilágosodás és a Ráció örökösei végül irracionális és mágikus érvekhez folyamodnak; a szólásszabadság és a jogegyenlőség prédikátorai végül az intellektuális kényelmüket zavaró elméletek (és tények) betiltását és büntethetővé nyilvánítását követelik; az egyenlősítő demokrácia szószólói végül etikai és kvázimetafizikai okokból tabuvá nyilvánítanak bizonyos „kényes” témákat, vagyis ugyanahhoz a fegyverhez nyúlnak, amit egykor ellenségeik kezéből ütöttek ki: a zsarnoki obskurantizmushoz.
A tetteket megítélő pozitív jog hanyatlása az erkölcsről ítélkező jog javára megfelel annak, amit Szolzsenyicin előre megjósolt a jelenlegi Nyugat tekintetében, azt tudniillik, hogy az új nyugati jog a kommunista totalitarizmushoz hasonlóan (csak éppen hatékonyabb, mert kevésbé durva módon) lerombolja a gondolkodás, szólás és írás szabadságának alapvető európai hagyományát. A jogi fogalmak tökéletes konfúziójának bizonyítékaként elvileg tilos kritizálni a valláshiedelmeket (vége tehát a laicizmusnak), miközben a Rendszer megengedi magának, hogy törvényeket hozzon egyes – teljesen szubjektíve – károsnak minősített vallásfelekezetek ellen, amelyeket „szektáknak” nevez (holott a történelemből tudjuk, hogy minden egyház szektaként kezdte). Nincs pardon viszont a Rendszer kedvenc „szent tehenei”, az iszlám és a judaizmus kritikusaival szemben – kivéve, ha az előbbi támadja az utóbbit. Ami a katolicizmust illeti, a II. Vatikáni zsinat utáni önostorozó anyaszentegyház teljesen egyetért a Rendszerrel abban, hogy büntetlenül lehessen bántó gúnyolódás céltáblája.
„A szélsőségellenes szélsőség maga is szélsőség”, vélekedik a globalitarista rendszergazdák egyeduralmát megalapozó eme új moralizmus természetéről Tzvetan Todorov, mintegy reflexióképpen Amedeo Bordiga aforizmájára, miszerint „a fasizmus legrosszabb öröksége az antifasizmus”. Valójában ugyanis ezáltal az émelyítő kirakat-antifasizmus révén a Rendszer az általa – nyilvánvaló propagandisztikus célokból – „rasszizmussal”/„fasizmussal” azonosított európai nemzeti önvédelmi törekvések elnyomásából nyert hamis erénnyel ruházza föl önmagát, hogy leplezze és törvényesítse valódi bűneit: az őshonos európaiak gazdasági kizsákmányolásának eltűrését (a globalizmust), a rendszerhű politikai osztály romlottságát és nepotizmusát, a bűnözés növekedését, az erkölcsi hanyatlás banalizációját. Ahogyan Guillaume Faye fogalmaz, „az antirasszizmus etikai paraván a korrupt »demokratikus elit« számára saját erkölcsi elkorcsosulása és bűnös cinizmusa igazolására.”
Az antirasszizmus tehát nemcsak az európai etnikai identitástudat szétmorzsolásához szolgáltat durva ürügyet, hanem a véleménynyilvánítás szabadságának a korlátozásához is, ahogyan azt egyébként az Egyesült Államok új antiterrorista törvényei teszik. Az elfojtott gondolat és elharapott szó tekintetében mérvadó összehasonlítási alappal rendelkező Martina Navratilova nemrég kijelentette a német Die Zeit c. napilapnak, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága az Egyesült Államokban megszűnt létezni. „Abszurdum, hogy elmenekültem egy rendszerből, amely eltörölte a szabad véleményeket, egy másikba, amely ugyanígy tesz”, mondta az USA-ban élő egykori cseh teniszcsillag.
Az antirasszistának mondott mechanizmus végső soron nem több, mint a tömegtájékoztatási látványon nyugvó megtévesztés. „Formájában és tartalmában a látvány a fennálló rendszer feltételeinek és céljainak totális igazolását szolgálja. Továbbá biztosítja ennek az igazolásnak az állandó jelenlétét, mivel a modern termelési folyamaton kívül eső idő túlnyomó részében meghatározó szerepet tölt be”, írja az aktuális látványtársadalomról megfogalmazott kritikájában Guy Debord. Saját erkölcstelenségük törvényesítése végett a rendszergazdák létrehoznak egy áletikát, amely a rendkívül befolyásos és rafinált multipropagandára (média, iskola, törvények, reklámok stb.) támaszkodik. Tiszta sztálinizmus – szemfényvesztő formában.
Az „antifasiszta” és „antirasszista” törvényi és tömegtájékoztatási arzenál lényegében a közel-keleti és keleti eredetű zsarnoki technikák elképesztően hatékony és végtelenül perverz tökéletesedése. Ez a zsarnokság pedig jelenleg a neotrockista, kozmopolita és Amerika-centrikus ultrakapitalista ideológiák, valamint a hódító iszlám hármas szövetségének a szolgálatában áll, egy tökéletesen világos cél érdekében: megtiltani az ősrégi etnikai identitásukban eltűnésre ítélt európai népek lázadásának és ellenállásának a kifejeződését.
Sehol sincs azonban megírva, hogy ez a vállalkozás sikerülni is fog, mert senki sem tudja, hogy az üldözött vad hogyan fog reagálni.
Mi sem tudjuk, csak reméljük…