Az amerikaiak, noha mélyen meg vannak győződve országuk mint az Ígéret Földje rendkívüli elhivatottságáról, mégis mindig a személyes vagy a nemzeti kiválasztottság jelét keresik, és noha bizonyosak Új Világuk ártatlanságában, állandó szükségét érzik további purifikálásának. Innen ered az Amerikát hevítő állandó vallási erjedés, a karizmatikus felekezetek és millenarista szekták (el)burjánzása, ami az amerikaiakat zsigerileg jellemző „optimista neurózis” tipikus megnyilvánulási formája. „Az amerikaiak… érintetlenül őrizték meg a XVIII. századi embernek, sőt a XVII. századi puritán szektáknak a történelem szélvédett helyére átültetett és átörökített utópikus és erkölcsi szemléletét. A száműzetés és az utópia mágneses erővel hatja át a puritán moralitást” (Jean Baudrillard). Az önmagát ily módon minden bűntől megtisztító Egyesült Államok azt a küldetést vindikálja magának, hogy a határain belül létrehozza az eszményi társadalmat, miközben „korrigálja” a külvilágot is. Az uralmon lévő WASP (fehér, angolszász, protestáns) elit csakis az erkölcs és a törvényesség kettős regiszterében képes értelmezni a történelmet, ami számára morális kérdés annyiban, hogy az emberi tetteket az isteni gondviselés visszatükröződéseként értelmezi, ami véglegesen rásütötte a Gonosz pecsétjét a bűnös emberiségre; legális pedig annyiban, hogy az egyéneket éppúgy, mint a nemzeteket racionális entitásoknak tartja, akik/amelyek egy közös törvényben megegyezve létrehozhatják (és létre is kell hozniuk) a békét. A kálvinista mentalitás nem fogadja el a háborút: a puritán ugyan (legalábbis elvben) csak akkor kezd harcba, ha fenyegetve érzi magát, akkor azonban kötelességének érzi helyreállítani a békét, vagyis a dolgok (legalábbis szerinte) normális állapotát. Ezt a békét azonban bármi áron ki kell kényszerítenie, ha kell, a „rendzavarók” tömeges vagy teljes megsemmisítése árán is. Ezért van az, hogy az amerikai háborúk csaknem mindig keresztes hadjáratok, amelyekben nem csupán az ellenség legyőzéséről, hanem megsemmisítéséről van szó. „Miközben az egyház képtelen volt kiváltani a hívőkből a ragaszkodást, az áldozathozatalra való hajlandóságot és a morális kalandozás szellemét, az állam minden tiltakozás nélkül két világháborúban is keresztes hadjáratba küldhette a nemzet színe-virágát. A papi szerepeket felöltő politikusok tulajdonképpen könnyedén találtak morális indokokat a háborúkra” – írja Amerika jó és rossz oldalait bemutató könyvében Pető Ferenc.

Ez a puritán szellemiség magyarázza az amerikai stratégia korai „technicizációját” is, amelyet a háborús pusztítás sajátosan amerikai „gondolattartályainak” (think tanks) elszaporodása bizonyít. Ezekben ugyanis nem annyira a háború művészetét, mint inkább a mészárlások minél kifinomultabb módozatait kutatják, az egyetlen cél a harc közgazdasági modell szerinti hatékonysága lévén, a „minimális befektetés – maximális haszon” elve alapján. Emlékezetes, hogy a múlt század hatvanas éveiben, a MacNamara-érában, a washingtoni stratégák 100 milliós saját emberveszteséget tartottak elviselhetőnek a Szovjetunió teljes megsemmisítése ellenében. Amerikában a nukleáris stratégia kezdetektől fogva vallási szimbolikát kapott: az atombomba az „abszolút purifikáció” eszközeként jelentkezett, ami az „apokalipszis” fenyegetését ígérte az ellenségnek.

Az USA annak ellenére is az egész világra akarja tukmálni társadalmi modelljét, hogy az amerikai identitás válsága manapság nyilvánvalóbb, mint valaha, a fajok, népek, kultúrák és szenzibilitások békés összeolvadását hirdető melting pot (olvasztótégely) ideája ugyanis a gyakorlatban teljes kudarcot vallott, mivel keletkezésekor sem volt több utópisztikus propagandafogásnál. Maga a kifejezés egyébként a múlt század elején bukkant fel az Egyesült Államokban, ahol a brit zsidó Israel Zangwill színművének címe alapján honosodott meg. A darab, amely az idegeneknek az amerikai társadalomba történő sikeres beilleszkedéséről szól, annak idején zajos közönségsikert aratott. Zangwill, aki Theodor Herzl szenvedélyes híve volt, így akarta hitsorsosait az Amerikába való kivándorlás szükségességéről meggyőzni. Az Olvasztótégely főhőse, egy Dávid nevű zsidó fiatalember megtudja, hogy gój szerelme egy antiszemita lánya, aki személyesen felelős azért a pogromért, amelyben elpusztultak a szülei. A színmű egyetemes üzenetét is ő fogalmazza meg, midőn lelki szemeivel az amerikai kikötőkbe özönlő embertömeget látva felkiált: „A Nagy Alkimista ilyeténképpen tisztító lángjában köti össze a Keletet és a Nyugatot, az Északot és a Délt, a pálmát és a fenyőt, a sarkot és az egyenlítőt, a félholdat és a keresztet. Itt lesznek összegyűjtve mindannyian, hogy felépítsék az Ember Köztársaságát és az Isten Királyságát”. (Talán mondani sem kell, hogy az amerikai zsidó kritika erős ellenérzéssel fogadta a darabot, nyilván mert csöppet sem volt ínyére a Zangwill által forszírozott „olvasztótégely”.)

Mindazonáltal arról se feledkezzünk meg, hogy Amerika nemcsak a bevándorlók és a menekültek mentsvára volt, hanem egyszersmind a rasszizmus és a xenofóbia fellegvára is, ahol minden új bevándorlóhullámot szimbolikus vagy valóságos kirekesztőhullám kísért. A Locke-tól örökölt és megváltó ideáljuk oromzatába vésett („E pluribus unum”) tolerancia elvével az amerikaiak folytonosan konkrét intoleranciákat állítottak szembe, amelyek gyakran torkolltak lincselésekbe. (Különösen emlékezetes az 1890. október 15-i New Orleans-i eset, amelynek során egy húsz-ezres söpredék megostromolta a helyi börtönt és szó szerint széttépte azt a 11 olasz bevándorlót, akiket a bíróság korábban felmentett a város rendőrfőnöke meggyilkolásának vádja alól. A „népítélet” tetteseinek és felbujtóiknak a hajuk szála sem görbült, Theodor Roosevelt, a Nobel-békedíjjal is kitüntetett későbbi elnök pedig egyenesen „jó dolognak” minősítette a „digók” meglincselését.) Nem beszélve a négerek megítéléséről, akiket még a legőszintébb abolicionista körökben is csaknem egyöntetűen „alsóbbrendűeknek” tartottak. „A fehérek és a feketék között olyan fizikai különbözőség van, amely megakadályozza, hogy a két faj társadalmi és politikai egyenlőségben éljen”, hangzott a velős szentencia…, magától Lincolntól, a négerügy élharcosától.

Az „olvasztótégely” mára a „salátás tálnak” (salad bowl) engedte át a helyet az amerikai identitáskotyvasztók boszorkánykonyhájában: többé már nem a népek összeolvadása és összekeveredése szerepel az étlapon, hanem az amerikai nemzet alkotóelemeinek megkülönböztetése és elkülönítése, vagyis az ún. multikulturalizmus, mégpedig egalitárius és totalitárius megjelenési formáinak amerikaias túlzásaival körítve. Az előbbit az etnikai kisebbségekkel szembeni pozitív diszkrimináció (affirmativ action) fémjelzi, ami a számarányukhoz igazodó kötelező kisebbségi képviseletet erőltet a média, az oktatás, a közigazgatás minden posztján, függetlenül az érintett egyének objektív képességeitől, az utóbbit a „politikai korrektség” (political correctness) követelménye, amely a nyelvezet, a lélek és az erkölcsök megtisztítását célozza minden kirekesztőnek vélt rasszista, szexista stb. megnyilvánulástól, ennek megtörténte tekintetében kizárólag a feltételezett „áldozatok” véleményére hagyatkozva.

Amerika, „a szabadság hazája”, ahol egyébként az egyéni szabadság gyökere nem jakobinus, hanem vallási természetű, egyre inkább egy bigott és despotikus teokrácia képét ölti magára. Az amerikai alkotmány az egyedüli modern alkotmány, amely a szabadságot „Isten alatt” proklamálja (liberty under God), s ily módon az amerikai az egyetlen modern nép, amely tömegesen vallásos. Vasárnaponként szellemileg retardált jenkik tízmilliói bámulják néhány gátlástalan(ul megtollasodott) televíziós prédikátor istentiszteletnek álcázott bárgyú és gyakran hisztérikus ripacskodását.

Éppen ehhez, az Amerikában még manapság is csaknem „össznépinek” számító igényhez passzol George W. Bush mint az utóbbi évszázad legvallásosabb és egyben legegyügyűbb elnöke, aki az alkohol mámorát mára a vallás mákonyával helyettesítve immáron Krisztus király katonájaként kíván revánsot venni ifjúkori önmagán, s ami nagyobb baj: a „tökéletlen” emberiségen. „A világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket” – mondotta volt egykor a keresztények által Pál apostolként tisztelt Saul, és a jelenlegi amerikai elnök esetében a Mindenható alaposan beletrafált. Legalábbis ezt bizonyítja a scrantoni (Pennsylvania) Loevenstein Intézet kutatási eredménye az Egyesült Államok elnökeinek intelligencia-hányadosára vonatkozóan. (A ranglistát iskolai és egyetemi tanulmányaik szintje, az általuk segítség nélkül szerkesztett beszédek szövege, a világos önkifejezésre való képességük és az intelligenciaszint mérésére szolgáló Swanson/Crain-szisztéma egyéb tényezői alapján állapították meg.) Legmagasabb, 182-es IQ-val Clinton büszkélkedhet közülük. A további sorrend: Carter (175), Kennedy (174), Nixon (155), Roosevelt (147), Truman (132), Johnson (122), Ford (121) és Reagan (105). Talán nem meglepő, hogy a legkevésbé intelligens elnökök a Bush famíliából kerültek ki, a családfő 98, csemetéje 91 pontot totalizálva. A tanulmányból kitűnik, hogy az ifjabb Bush kevesebb diplomával rendelkezik valamennyi elődjénél, nehezen birkózik meg az angol mondattannal és mindössze 6500 szóból áll a szókészlete. Ez persze nem jelenti azt, hogy gyöngeelméjű lenne. Az emberiség biztonsága és jövője szempontjából azonban nyugtalanító körülmény, hogy a felkent igazságosztó szerepében tetszelgő Egyesült Államok első emberének kb. olyan a felfogóképessége, mint a Jerry Springer-showban örjöngő IQ-deficites biomasszának.

Az amerikai elnökök persze sohasem mentek a szomszédba egy kis intelligenciáért (pedig jól tették volna), a negatív rekordot azonban Bush junior tartja, aki J. Scholl-Latour amerikai újságíró értékelése szerint „kétségtelenül a legostobább ember, aki valaha is Amerikát irányította”. Valójában az amerikai hatalmi rendszer úgy van megszervezve, hogy semmiképpen se kelljen egy túlságosan is tehetséges és intelligens – éppen ezért diktátor-gyanús – elnökre építkeznie. Sokkal inkább középszerű, könnyen befolyásolható, de szükségképpen foto-(vagy inkább tele)gén figurákra van szüksége. A saját elképzelésekkel rendelkező erős egyéniségeket vagy eltették láb alól (Kennedy), vagy megbuktatták (Nixon). Az amerikai plutokráciában a Fehér Ház ideális lakója egy marionettfigura, egy színész, egy szócso. Bush valóban az az elnök, akiről azok álmodtak, akik ténylegesen irányítják az Egyesült Államokat: műveletlen, szellemileg hátrányos helyzetű, anyagi téren mohó és korrumpálható, viszont kellőképpen egyszerűnek látszó és mégis képernyőképes, vagyis a hasznos idióta mintapéldánya.

Annyira azonban nem korlátolt, hogy ne ismerné fel saját legelemibb érdekeit. Nyilván ezzel magyarázható az Izraellel és a zsidó-üggyel szemben korábban hagyományosan ellenséges Bush látványos színeváltozása, ami az amerikai belpolitika legjelentősebb aktuális fordulata. Idősebb Bush Izrael-ellenesnek számított, külügyminisztere, James Baker pedig egyenesen kijelentette: „Fuck the Jews! They don’t vote for us anyway!” (ami némileg finomított fordításban azt jelenti, hogy „fütyülök a zsidókra, úgysem szavaznak ránk”). A Republikánus Pártot többé-kevésbé ugyancsak ellenségesnek tartották ügyükre nézve az amerikai zsidó közösségek. Emlékezetes, hogy amikor az ifjabbik Busht Al Gore ellenében elnökké választották, az izraeli és amerikai zsidók nyugtalanságuknak adtak hangot, tudván, hogy a texasi olajlobbihoz tartozó Bush-klán ezernyi szállal kötődik az arabokhoz.

De azután jött a szeptember 11-ei „istencsapása” és valamennyi elődjéhez képest hirtelen Bush lett Izrael legfanatikusabb támogatója. Ebben egyébként szavazói elvárásaihoz is igazodott, hiszen mára éppen a republikánusok mutatkoznak a leginkább zsidópártinak és Izrael-barátnak. (Egy múlt év júniusi Gallup-felmérés szerint a republikánusok 66 százaléka inkább az izraeliekkel szimpatizál, mintsem a palesztinokkal, miközben a demokratáknál 40 százaléknyi ez az arány.) Mindez egyértelműen szeptember 11. hatása, aminek következtében immáron politikai téren is nyíltan megnyilvánul a republikánus szavazók kemény magját alkotó fundamentalista keresztény tábor és a cionista entitás eszmei-lelki rokonsága – vagyis hát összenőtt, ami összetartozik. A buzgó Biblia-biflázó Bush azt reméli, hogy o lehet az első republikánus elnök, akinek sikerül elnyernie a zsidók jóindulatát.

A jelek szerint nem is hiába, miként azt a napokban Párizsban megrendezett II. Zsidó-Katolikus Találkozó is bizonyítja, ahol a meghívott amerikai rabbik Bush és politikája „provokatív védelmére” (Le Monde) keltek, miközben Franciaországot „árulással” vádolták. Marc Schneier, az Észak-Amerikai Rabbik Tanácsának elnöke szerint Bush a „Jót” testesíti meg az iraki „Gonosz” elleni háborúban. Szavait vendéglátójához és egykori hitsorsosához, Jean-Marie Lustiger párizsi püspökhöz címezte, arra szólítva fel, hogy hallassa az egyház hangját és ítélje el „az antiszemitizmus és a terrorizmus növekedését”. Egy másik rabbi, Jeffrey Salkin a laikus Európát helyezte kritikája célkeresztjébe, majd – a politikai korrektség katekizmusát megszegve nem Hitlerhez, hanem a változatosság kedvéért – Sztálinhoz hasonlította Szaddám Huszeint, az egyedüli különbséget kettejük közt a gulág létezésében látva.

„Nem volna-e legfőbb ideje, hogy előjöjjünk a zsidókeresztény morál katakombáiból a fényre és megkapaszkodva a római tényérzés idegkötélzetében, hogy el ne vágódjunk a rémülettől és a megrökönyödéstől…” – írja Határ Győző.

Tényleg. Nem volna ideje?