Az 1860-as választáson az egyes tagállamok jogainak kurtítását, centralizációt hirdető északi Abraham Lincoln lett az Egyesült Államok elnöke. Válaszul hat déli állam (Dél-Karolina, Mississippi, Florida, Alabama, Georgia és Louisiana) kivált az Unióból (e kivonulásra utalva a konfliktust szecessziós háborúnak is nevezik), és 1861. február 4-én Richmond fővárossal megalakították az Amerikai Konföderációs Államokat, amelyhez márciusban Texas, áprilisban Virginia, májusban Arkansas, júniusban pedig Észak-Karolina és Tennessee is csatlakozott. A Konföderáció elnöke a Mississippi államból való Jefferson Davis, alelnöke a georgiai Alexander H. Stephens lett.

A közhiedelemmel és a baloldali, liberális történetírás célzatos ferdítéseivel ellentétben nem a rabszolgatartás volt a háború legfőbb kérdése. Olyannyira nem, hogy a Konföderáció hadseregében néger katonák is harcoltak, míg az Unió oldalán állt négy rabszolgatartó állam: Kentucky, Missouri, Delaware és Maryland. (Sőt 1863-ban Virginiából kivált egy terület Nyugat-Virginia néven és önálló államként csatlakozott az Unióhoz.)

Dél és Észak valódi ellentéte a két nagyon is eltérő kultúrkör gyökereiből fakadt. A spanyol és francia hatásokat is mutató arisztokratikus déli társadalom európai hagyományokra épült, valójában Európa nyúlványa volt egy másik kontinensen. A déliek a földben, a családban, a becsületben, a természetes rangsorban, a hagyományok megtartó erejében hittek, a természet adományait bölcsen használták, nem pedig felélték. Az európai hagyományokat megtagadó, pénzelvű, mohó északiak számára a föld, a természet nem örök szentség, hanem vadászterület volt. Délen tudták, hogy csak a hierarchikus, tagolt társadalom lehet egészséges, míg az északiak az elvakult (mellesleg képtelen) egyenlősdit hirdették. Erről néhány évtizeddel később Oswald Spengler, a neves német gondolkodó így vélekedett: „…természetes rangkülönbség van az emberek között; az uralkodásra vagy szolgaságra születettek között; az élet vezérei és vezetettjei között. Ez magától értetődő, és egészséges időkben és népeknél mindenki által önként elismert tény, noha a hanyatlás évszázadai odakényszerülnek, hogy ezt ne lássák, vagy tagadják.”

Mint már említettük, Északon is tartottak rabszolgákat, ezért tehát egyetlen jenkinek sem volt erkölcsi alapja elítélni a délieket, bár a liberális gyökerű északi propaganda drámai rémmeséket költött a déli rabszolga-felügyelők kegyetlenségéről, Harriet Beecher-Stowe Tamás bátya kunyhója című ponyvaregénye pedig tömeghisztériát váltott ki az ilyen reakciókra mindig is hajlamos, az európai méltóságot és tartást elvesztett jenki társadalomból. A valóságban a déli arisztokratáknak csak kis százaléka tartott rabszolgákat, és a kegyetlenkedés, bár akadt rá példa, egyáltalán nem volt jellemző. Azt is le kell szögezni, hogy a névlegesen szabad északi bérmunkások sokszor rosszabb körülmények között tengődtek minimális fizetésért, mint a déli – papíron – rabszolgák, akiknek nem volt gondjuk kosztra, kvártélyra. A kegyetlenkedés inkább az olyan elvakult abolicionistákra (szélsőséges rabszolgaság-ellenes agitátorok) volt jellemző, mint John Brown, a vallásos fanatizmussal gyilkoló terrorista, aki évekkel a polgárháború előtt „Isten parancsára” kansasi farmereket mészárolt halomra, mielőtt Harper’s Ferrynél a hadsereg elfogta, hogy végül kötélen fejezze be dicstelen földi pályafutását.

No és ne feledjük, hogy a déliek által csak „csavargó jenkiknek” nevezett „rabszolga-felszabadító” északi hadsereg (melynek soraiban jelentős számban voltak bölénykatonáknak nevezett néger fegyveresek) lelkiismeret-furdalás nélkül gyilkolta le az indiánokat, még a déliek ellen folytatott háború alatt is. Az északi hadsereg egyik tábornokától, Philip Henry Sheridantől ered a vérszomjas szállóige: „Csak a halott indián jó indián.” A nyugati határvidéken lévő Lyon erőd parancsnoka, Chivington tábornok pedig nyíltan kijelentette: „Azért vagyok itt, hogy indiánokat öljek…”. És meg is tette, Sand Creeknél eltörölt a föld színéről egy csejenn tábort…

A Konföderáció és az Unió harca valójában a hagyománytisztelet és a hagyományellenesség harca volt. Konzervativizmus és modernizmus, mértékletesség és mohóság, gazdálkodás és garázdálkodás, emberléptékűség és tévképzetekből légvárakat építő gigantománia állt egymással szemben, s ezek az ellentétek ma is megvannak. És bár a jenki hatás sajnos délen is terjed, a dicsőséges tradíciókat, a Konföderáció nagy alakjainak emlékét ma is őrzik, egyesületek, társaságok alakulnak ebből a célból, kulturális elkülönülést hirdető szervezetek jönnek létre, például a regionális Déli Párt (Southern Party, internetes honlapja: http://www. southernparty.org), a louisianai Baton Rouge-ban pedig középiskolát neveztek el a Konföderáció hadseregének legendás főparancsnokáról, Robert E. Lee-ről.

A déli eszményt felületességből vagy – gyakrabban – tudatos lejáratási szándékkal sokszor azonosítják az 1866-ban színre lépett Ku-Klux-Klan ideáival. Való igaz, a klán alapítója az egykori déli tiszt, Nathan Bedford Forrest volt, azonban a misztikus csuklyák nem fedték az egész déli társadalmat. A marginális, kis befolyású klán jelentőségét messze meghaladóan démonizálta a liberális, baloldali propaganda, ugyanakkor az északi négerlincseléseket vagy más kegyetlenkedéseket, például a Sand Creek-i, a Washita partján vagy a Wounded Knee-nél elkövetett indiánmészárlást szemérmesen elhallgatják.

Az andráskeresztes déli lobogó az amerikai kontinensen ma is a gyökértelen, konformista társadalommal való szembenállás jelképe, mely büszkén lobog az országutakon dübörgő, szabadságot szimbolizáló csillogó motorokon éppúgy, mint a déliek méltóságteljes ünnepein. S feltűnik az európai konzervatív jobboldali fiatalok szimbólumai között is, mert a Konföderáció harca a hősies értékőrzés dicsőséges példája. A déliek, bár hadseregük és lakosságuk is kevesebb főt számlált, mint a jenkiké (9 millió déli nézett farkasszemet 23 millió északival), bátran szembeszálltak a hagyományellenességgel, leckét adtak becsületből. A déliek a háború elején több csatában (Manassas, Bull Run stb.) súlyos csapást mértek az ellenségre, de végül a jelentős túlerő legyőzte a Robert E. Lee tábornok vezette szürke egyenruhás sereget. Ám a holtak véréből új hajtás sarjadt, a tradíciók nem semmisültek meg, azok ma is élnek, meghatározzák a mindennapokat, és sokak szíve megdobban, ha fölcsendülnek az Égi lovasok (a Konföderáció hadseregének legendás dala) hangjai.

Legyünk mi is – átvitt értelemben – déliek: szegüljünk szembe a mai hazai „csavargó jenkikkel”, akik hagyományainkból, örökségünkből akarnak kiforgatni minket!