A. L-L. tagadja, hogy könyvében ügyészi munkát végzett volna. Mivel a valóságban csak azt végzett, ebből arra kell következtetni, hogy ráadásul még képmutató is. A kritikusok nem tévedtek vele kapcsolatban. Recenzióik annál kedvezőbbek voltak, minél kevesebbet ismertek a könyvben feltálalt témából, viszont teljesen egyetértettek szerzőjének szándékaival.

Alig jelent meg, a könyvet természetesen dicsérettel halmozta el Bertrand Poirot-Delpech a Le Monde-ban. Rögtön utána a Le Point-ban Jean-Paul Enthoven méltatja ezt a „nagyszerű vizsgálatot”, amely után „többé már nem lehet (Eliadét és Ciorant) a tudatlanok ártatlanságával olvasni” (ami azt sugallja, hogy többé nem lehet őket olvasni annak a kockázata nélkül, hogy önmagunk is cinkosokként lepleződnénk le, tehát egyáltalán nem lehet őket olvasni). A Libérationban Laurent Lemire is üdvözli ezt a „kegyetlen” vizsgálatot, amely „vitathatatlan tényeket sorakoztat fel” (sic!). A Lire hozzáteszi, hogy Laignel-Lavastine az első, aki „skrupulózusan átvizsgálta a harmincas évek bukaresti sajtóját” (sic!), és a végkövetkeztetések, amelyekre jutott, „lesújtóak”. A L`Humanitéban Jacques Moran hidegen kijelenti, hogy Mircea Eliade „a baljós Vasgárda gondolkodója” volt, majd azt írja Laignel-Lavastine kapcsán, hogy „kimutatta: a méreg (sic!) tovább keringett Eliade és Cioran műveiben, és az 1945 utáni műveik végeredményben csak makacs gondolatok álcázott igazolását szolgálják”, majd azzal zárja, hogy ez a „kiváló munka” „üdvözlendő, mert az éberség fokozására kötelez, amelyet az eszmék nivellálása által enyhítettek”!

Azok számára viszont, akik a párizsi újságírók többségével ellentétben nem elégednek meg egy felületi kultúrával, a harang hangja egészen máshogy szólt. Felfedvén a megcsonkított idézeteket, a téves fordításokat, az állandó perbe fogást puszta szándék alapján, Alain Paruit az Espritben nem habozik egy amilyen hamis, olyan felületes könyvről beszélni, amelyet „irracionalitás és paranoia” jellemez. A. L-L. idézeteit az általa leleplezett szerzők valódi szövegeivel összevetve Paruit megbélyegzi „kétes módszereit”, „tendenciózus kommentárjait”, „alattomos jelzőit”, „gyilkos tollvonásait”, „hamis magyarázatait”, „deliráns manicheizmusát". Konklúziója az, hogy egy „előregyártott elméletről” és egy „sietve megírt munkáról” van szó, amely „patológiás romángyűlölet” lenyomatát viseli magán.

A hálózat mozgásba lendülvén, az Esprit nem sokkal később egy „második olvasatot” is megjelentet Pierre Pachet és Etienne Boisserie tollából, amelyet Paruit viszontválasza követ. Boisserie a Laignel-Lavastine-nak címzett kritikákat azzal magyarázza, hogy a román elitek nagy részének „túlzott hajlama” van „az évszázad két nagy totalitarizmusának (egymáshoz viszonyított) fokozására”. Szerencsétlen román „fokozók” még nem értették meg, hogy Codreanu sokkal rosszabb volt, mint Sztálin! Paruitot az RFI rádióadón Reichmann-nal is szembesítették – A. L-L., jó előérzettel, inkább távol maradt a konfrontációtól. A vita szövegét azután megjelentették Romániában.

Ugyanilyen pusztító Constantin Zaharia hosszú cikke, amely a Critique c. szemlében jelent meg. Zaharia szintén precízen felfedi Laignel-Lavastine minden fantáziálását: „kronológiai tévedéseit” (azt állítja, hogy Cioran „már harmincas évek fordulóján nagyon hallgatott volt országában”, noha akkoriban még semmit sem publikált!), „összekeveréseit”, „hiányosságait”, „tévedéseit”, „becsmérlő eljárását” stb., külön is kiemelve „történelmi fesztelenségét”, „szövegmanipulációit”, „mellébeszélését”. „Ahelyett, hogy tisztázná Cioran és Eliade politikai elkötelezettségét, zárja fejtegetéseit, A. L-L. azzal kezdi, hogy kijelenti bűnösségüket, hogy aztán szövegeket és tényeket idézzen elmélete javára. (…) A magamfajta román olvasó számára A fasizmus elfeledése nem annyira történelmi könyvnek, mint inkább a Securitate által összeállított vádbeszédnek hat.” Jean-Michel Bérard a maga részéről az „amalgám” (összekeverés) és a „történelmi pontatlanság” megannyi példáját fedi fel, mielőtt hozzátenné, hogy Laignel-Lavastine „balekoknak tartja olvasóit, forrásait szándékosan manipulálva és megcsonkított idézeteket használva”.

Magában Romániában azonban még élesebbek a reakciók. 2002. április 23. és július 29. között cikksorozat jelenik meg a román értelmiség egyik neves orgánumában, a 22-ben, ahol oldalakon keresztül egyszerre fejeződik ki a felháborodás és az elcsüggedés. Mircea Iorgulescu például a „tévedések százait” fedi fel „A. L-L. szánalmas könyvében”, amelyet nyíltan ahhoz hasonlít, mint amit a sztálinista Romániában írtak Cioranról 1948 és 1964 között. „Igazságok, féligazságok és hazugságok, íme a politikai akta klasszikus receptje, amelyet egy valójában már ismert szentencia kimondására szántak. (…) Fizikailag eltűntekként Ciorant, Eliadét és Ionescót csak szimbolikus módon lehetett »kivégezni«, az első kettőt »tűz« által, ahogy A. L-L. könyve sugalmazza, az utóbbit az erkölcsi diszkvalifikálás által”.

Marta Petru, a kolozsvári egyetem filozófiatanára egy több mint ötvenoldalas, öt cikkből álló sorozatot publikált, amelyben nemcsak azzal vádolja Laignel-Lavastine-t, hogy a „second-hand” (másodkézből való) tanulmányok specialistája, hanem azzal is, hogy szó szerint kifosztotta az ő munkáit. Nem habozván „szégyenletes plágiumról” és „minősített fosztogatásról” beszél, egész oldalakat idéz a szövegből, amelyek tőle lettek „kölcsönözve”, és amelyek Laignel-Lavastine könyvében történelmi tévedések sokaságával, minden alapot nélkülöző állításokkal és deformált idézetekkel szomszédosak. Egyik cikkének a címe különösen beszédes: „Luati, serviti, acestea sunt cartile mele!” (Kérem, szolgálják ki magukat, íme a munkáim!).

Alexandra Laignel-Lavastine (…) 1966-ban született egy olyan apától, aki csak későn ismerte el (előbb Alexandra Carreau-nak hívták), nagyapja a markánsan jobboldali beállítottságú kiváló író, Philippe Lavastine germanista, az indiai gondolkodás specialistája, a Sorbonne-on a keleti filozófia professzora, nagymamája a romániai születésű Artemisa Iordanescu. (…) Kifinomult ízlésű és nagy kultúrájú ember lévén Philippe Lavastine sohasem becsülte sokra az ifjú Alexandrát, akit amilyen ambíciózus, olyan jelentéktelen kis perszónának tartott. (Mivel a legnagyobb tiszteletet tanúsította Mircea Eliade iránt, feltehető a kérdés, hogy vajon A. L-L. nem valamiféle ödipuszi konfliktust akart-e megoldani könyvében.) Akárhogy is van, román felmenői segítségével A. L-L. elég korán Bukarest felé fordult. Első kapcsolatait Romániával Eugene Ionesco lánya révén kötötte. (…) Ceausescu meggyilkolása után rögtön azon a repülőgépen van, amely francia értelmiségiek kis csoportját szállítja Bukarestbe. Nem sokkal később intim kapcsolatot létesít az 1942-ben született Gabriel Liiceanu filozófussal, a bukaresti egyetem professzorával, egy Cioranról szóló szép könyv írójával, aki nem titkolja csodálatát A keserűség szillogizmusai szerzője iránt. A. L-L. lefordítja a könyvet franciára, láthatóan még nem lévén tájékoztatva arról, hogy Cioran egy szörnyű alak. Liiceanu munkáját egyébként beépíti a saját bibliográfiájába, fordításával és „archív kutatásaival” érvelve. Nem sokkal később azonban teljes fordulatot hajt végre, elkezdve lesújtani azt, akit Liiceanu szüntelenül véd, mint ezt a Le Débat 1997. évi első számában megjelent „Az ifjú Cioran. A fasiszta múlt kellemetlenségéről” című cikke tanúsítja. Könyve szentesíteni fogja ezt az evolúciót.

Időközben újabb személyiség robbant be az életébe, Nicolas Weill, a Le Monde újságírója. Cikkeit olvasva megállapítható, hogy különösen a „memoárológia” specialistája akar lenni – a felderítés és lebuktatás kategóriájában. Az uralkodó ideológia iránti konformizmusa miatt a Pour lire pas lu kéthavilap neki ítélte „(a szervilizmus) arany pórázát”. Egyik kedvenc foglalatossága az ügyészkedés. (…) Az év elején megjelent Une histoire personnelle de l`antisémitisme (Az antiszemitizmus személyes története) c. kötetben, amelyben alig beszél magáról és amely inkább vegyes fogadtatásra talált, Weill elmeséli, hogy a Papon-per során, amelyről a Le Monde-ot tudósította, jobban szeretett volna a magánvádlók oldalán ülni, mintsem újságíró kollégáival, akiknek a vádlottal szembeni ellenségességét elégtelennek tartotta. „A zsidók történetébe való beiratkozásra vonatkozó akaratom, valamint az Izrael és a cionizmus iránti örök empátiám állandó iránytűként szolgált engem”, vallotta be a könyvben. A szocialista Pascal Boniface kommentárja: „Valóban, írásain mindig jobban látszott Izrael és barátai védelmének akarata, mint az objektív tájékoztatás óhaja, ami érthető lenne egy közösségi újságban, de kevésbé egy referencialapban”.

A. L-L. számára Nicolas Weill természetesen megnyitotta a Le Monde oldalait és kapcsolatba hozta hálózatával. Óraadó lett a Társadalomtudományok Főiskoláján (EHESS), és ma már majdnem mindenhol ott nyüzsög. A Le Monde könyvmellékletében különösen a „román fasizmusról” ír, és a „szélsőjobb feltámadásáról” a kelet-európai országokban, ami láthatóan kimeríthetetlen téma. Cioranról, Eliadéról és Ionescóról írt könyve immáron névjegykártyaként szolgál számára. Végre „beérkezett”!

A könyvet jellemző módon Isac Chivának ajánlja, aki 1925-ben született Romániában, ahonnan 1947 végén jött el, és 1948 januárjában érkezett Párizsba, (…) bekerült az EHESS-be, egy ideig az Etnológiai Szemle igazgatója, illetve a francia etnológusok társaságának elnöke volt. Egyszerre művelt és alázatos személyiség, és különösképpen bosszúálló. Közel áll Weillhez és Laignel-Lavastine-hoz, alkalmanként részt vesz „keresztes hadjárataikban” is. Előfordult már az is, hogy ez utóbbi tartotta neki a tollát. A Les Temps modernes-ben a iasi-i pogromról a neve alatt megjelentetett cikkről például kiderült, hogy valójában Laignel-Lavastine állította össze „1996 és 2003 között készített interjúk alapján”.

A trió fekete bárányai között szerepel Paul Goma román író, akinek az ellenfelei nem bocsájtják meg, hogy sohasem szűnt meg kritizálni azokat, akiket a román kommunista vagy posztkommunista hatalommal való kompromisszumban talál vétkesnek. Edgar Reichmann a Le Monde-ban azt vetette a szemére, hogy önéletrajzában megemlítette az NKVD egyik zsidó komisszárját, aki a szovjetek által megszállt Besszarábiában az apja után nyomozott. Isac Chiva „holokauszttagadó írásokat” tulajdonít neki. Ceausescu ellenzékijeként Gomát 1977-ben letartóztatták, miután nyílt levelet intézett a román kormányhoz Vaclav Havel és Jan Potocka „Charta 77”-jének az aláírására szólítva fel. A következő évben Franciaországba emigrált. Munkássága világhírnevet szerzett számára. 1999-ben (Gelu Naum és Mircea Ivanescu társaságában) ő volt a három író egyike, akiket a román írószövetség Nobel-díjra javasolt.

Ugyanebben az „eresztésben” található a román származású pszichoszociológus, Serge Moscovici (a szocialista párti Pierre Moscovici apja, akit 1997 és 2002 között a Jospin-kormány nagyon németgyűlölő minisztereként az európai ügyek vitelével bíztak meg), aki ugyancsak 1925-ben született, szintén 1948-ban érkezett Párizsba és szintén az EHESS-ben csinál karriert. (…) Tavaly publikált egy esszét a természetről. Vajon ki írt róla recenziót a Le Monde-ba? Hát persze, hogy Alexandra Laignel-Lavastine. (…)

Legutóbb A. L-L. ugyancsak a Le Monde-ban számolt be – persze a legnagyobb dicséret hangján – Radu Ioanid La Roumanie et la Shoah (Románia és a Soa) c. könyvéről, csupán azt mulasztotta el jelezni, hogy a könyv francia változatát, a kiadó szavai szerint, „Nicolas Weill nézte át”! Az ötvenes évek egyik híres sztálinista apparatcsikjának Bukarestben született fiaként Radu Ioanid ma a washingtoni Holokauszt Múzeum programigazgatója, aki tanulmányainak egy részét maga is Párizsban végezte – hol másutt, mint az EHESS-en. Neki „köszönhetünk” egy Vasgárda-ellenes könyvet is (The Sword of the Archangel. Fascist Ideology in Romania).

Látható tehát, hogy ezek az emberek hálózatban működnek.

Cioranról, Eliadéról és Ionescóról szóló könyvében A. L-L. szó szerint ezt írja: „Ezekre a gondolatokra immáron a gyanú nehezedik”. Ez a mondat önmagában megvilágítja vállalkozásának célját, hogy tudniillik ne lehessen többé „gyanakvás” nélkül olvasni Mircea Eliadét és Emil M. Ciorant. Ez azonban csak az egyik cél. A minden tekintetben egy megrendelt munka benyomását keltő könyv másik célja: diszkreditálni a román emigráció legmarkánsabb és leginkább csodált alakjait más, középszerűbb román szerzők javára, akik jól tudják, hogy Cioran vagy Eliade egyetlen oldala elég ahhoz, hogy elhomályosítsa valamennyi kis produkciójukat. Ezek neheztelésükben szüntelenül azon rágódnak, hogy egyes „gyanús” szerzőknek több a tehetségük, mint nekik. Azt gondolják, hogy megnövekszenek majd, ha lenyomják azokat, akik árnyékot vetnek rájuk. Ezért töltik életüket mások múltjának kutatásával, gondosan elhallgatva a sajátjukat.

Közös pontjuk az, hogy kizárólag "antifasiszta" tekintetet vetnek a jelenkori román történelemre, ami arra vezeti őket, hogy szisztematikusan megvádoljanak mindenkit, aki nem osztja szempontjukat. Ebben a perspektívában nyilvánvalóan szó sem lehet Cioran maximáinak irodalmi vagy erkölcsi értékét vagy a valláshiedelmek és mítoszok Eliade általi megközelítésének hermeneutikai értékét vizsgálni. Csupán arról lehet szó, hogy en bloc diszkreditáljuk a két háború közötti egész román kultúrát „fasiszta impregnáció” miatt és diszkreditáljunk számos román értelmiségit az új nemzedékből, akik valamennyien bűnösök abban, hogy nem tanúsítanak elég „megbánást”.

Alexandra Laignel-Lavastine óvatosan megvárta Cioran, Eliade és Ionesco halálát, hogy ő megkönnyebbülhessen a kárukra. Áltudományos könyve, amely mindenekelőtt rendkívüli aljasságával tunik ki, mindazonáltal bizonyos aktuális erkölcsökről is árulkodik. Az erudíció többé már nem az, ami lehetővé teszi a vizsgálatot a jobb megértésért, hanem ürügyként szolgál ahhoz, hogy vizsgálati aktákat állítsanak össze; hogy ügyészeket játsszanak csöndet parancsolva az ügyvédeknek; hogy kivégezzék és szüntelenül újra kivégezzék azokat, akik már nincsenek itt, hogy megvédjék magukat.

(Fordította: Gazdag István)