Az elnökjelölő és küldöttválasztó alapszervezeti gyűlések országszerte példás fegyelemben, a demokratikus játékszabályok maximális érvényesülése mellett zajlottak. A rend fenntartásáról és az esetlegesen renitenskedő tagtársak fegyelmezéséről a speciálisan erre a feladatra felállított csurkista sonderkommandók (copyright: Schuster Lóránt) gondoskodtak. A fokozott éberségre nagyobb szükség is volt, mint eddig bármikor. Nemrég derült fény ugyanis arra a széles körű nemzetközi összeesküvésre, amelyet Csurka szerint személyesen az izraeli illetőségű Ron Werber szőtt abból a célból, hogy meghiúsítsa a MIÉP EU-ellenes fellépését. Ipse dixit, tehát biztosan így van. A konspiráció részesei voltak a párt országos elnökségének mindazon tagjai is, akik a MIÉP reformerőinek „érettségi találkozóin” lepleződtek le mint a werberi szabotázsakció ügynökei.

Merő véletlen, hogy egyúttal a lejárt elnöki mandátumát önhatalmúlag meghosszabbító Örökös Elnök potenciális kihívóiról van szó. (Honni soit qui mal y pense.) Aknamunkájukat azonban nem folytathatják tovább, mert bár az országos elnökség az Örökös Elnök minden kapacitálása ellenére sem volt hajlandó kizárni őket tagjai sorából, párttagsági jogviszonyukat mégis felfüggesztette az ugyancsak lejárt mandátumú országos becsületbíróság pótlására hivatott statáriális törvényszék. A vádlottak bűnössége olyannyira nyilvánvaló volt, hogy személyes meghallgatásukra, védekezésük előterjesztésére nem is kellett sort keríteni. Minek bíbelődni fölösleges jogi procedúrákkal? A Napnál is világosabb, hogy dr. Deák Péter, aki az országgyűlési választásokat követően lemondásra szólította fel az Örökös Elnököt, (már csak emiatt is) „az MSZP ügynöke”; Rozgonyi Ernő, aki a számvizsgáló bizottság címzetes vezetőjeként eléggé el nem ítélhető módon a párt pénzügyei körül szimatolt, „K-vonalas exkáderként” lepleződött le; dr. Bognár László pedig, aki a párttagság körében terjesztette a MIÉP választási kudarcának okait elemző Fenke-tanulmányt s ezzel nyíltan bomlasztott, horribile dictu „egy rabbi rokona” (Csurka bizalmas közlése az V. kerületi párttagoknak). Ami Schuster Lórántot illeti, neki túl hosszú a bajusza, és egyébként is gyanús hangzású a neve.

Miután a Bölcs Vezető imigyen likvidálta(tta) a beszivárgott „alvó ügynököket” és „pártellenes tevékenység” miatt feloszlatott néhány megátalkodottan reformista (értsd: nem őt jelölő) alapszervezet (például a szegedit), minden akadály elhárult a kongresszus zavartalan megtartásának az útjából. Hűséges hívei minden bizonnyal értékelni is fogják azt az áldozatos munkát, amelyet a pártba folyamatosan beszivárgó bomlasztó elemek elhárítása végett fáradhatatlanul kifejt.

Először is mindjárt a legalattomosabb beszivárgót, magát a párt alapító-elnökét, Horváth Lajost kellett „elhárítania”, akit alig egyéves közös regnálás után leplezett le és késztetett távozásra. „Különös, visszás eset, (…) dilettáns, puccsszagú történet”, panaszolja az érintett (Pannon Front, 1996. 5. szám), azzal magyarázva a vele történteket, hogy „az amúgy is túlsúlyos, de (élettársával) Papolczy Gizellával tovább súlyosbított Csurka nem tűrte maga mellett az önálló koncepcióval, akarattal rendelkező kollégákat”. Mit nem mond?! Hogy ráadásul Horváth Lajos szerint az említett úrhölgy „egy SZDSZ-es fészekből átrepült szőke tündér”, ez már mindennek a teteje, és nem több rosszindulatú pletykánál, még ha makacsul tartja is magát egyes naiv és hiszékeny párttagok körében. „Csurka diktatórikus vezetése a párton belüli demokrácia minimumát sem tartja tiszteletben. (…) Szimpatizánsainak fogalmuk sincs … a MIÉP egészének impotenciájáról, a tisztségviselők kiválasztásának tudatos kontraszelekciójáról. (…) A csurkai önkény miatt értékes emberek, vezetők hagyják el folyamatosan a pártot”, írja a maga részéről Czére Béla (Reform, 1997. január 17.), aki a MIÉP Országos Választmányának volt az elnöke, mielőtt az Örökös Elnök útilaput nem kötött a talpa alá. Úgy kell neki! Miért nem állt be a sorba? Az efféle destruktív hangok elfogadhatatlanok egy magára valamit is adó nemzeti radikális pártban, különösen, ha azt egy Csurka-Papolczy páros vezeti. De emiatt azt állítani, hogy a MIÉP-et nem egyszemélyi felelős, hanem kétszemélyi felelőtlen vezetés jellemzi, ez azért mégis túlzás. „Nagyon egyszemélyes párttá alakult a MIÉP. Tehát, ha azt mondják, hogy a MIÉP ilyen, értsd, ilyen Csurka István. S a kettő nem ugyanaz…”, fogalmazta meg ezzel kapcsolatos aggályait Tőkés László is (Új Idők, 1998. június 15.), ám attól, hogy valaki megdöntötte a Ceausescu-rendszert, még nem biztos, hogy politikai elemzőként is mérvadó.

A legveszélyesebb bomlasztási kísérlet mindazonáltal Szabó Lukácstól, a párt alelnökétől indult el, aki a MIÉP Parlamentbe kerülése után nem átallotta a pártpénzek sorsát feszegetni, holott az Örökös Elnök világosan megmondta, hogy aki a nagyok dolgába üti az orrát, annak fel is út, le is út. A kasszakulcsot, ahogy minden normális háztartásban, a MIÉP-ben is az asszony őrzi. Ez „így helyes”, nyilatkozta Csurka legutóbb a Népszavában (hol másutt, elvégre a nép szava Isten szava) és punktum. Nyilván az efféle, nem mindenki számára perdöntő érv miatt pusmogják azt némelyek, hogy az elvtársak annó Csurkának adták gebinbe a nemzeti radikalizmus-bizniszt, aki az elmúlt évtizedben elég tisztességes (vagy inkább tisztességtelen) profitot realizált belőle, miközben fennen hangoztatta, hogy „üsd a tőkét!”.

Alvóügynökként való lelepleződését és a pártból való kiebrudalását követően Szabó Lukács féktelen rágalomhadjáratot indított Csurka (és famíliája) ellen, lopással, csalással, százmilliók elsinkófálásával vádolva meg, ami mégiscsak hallatlan, hiszen tudvalevőleg egy keresztényi alapokon álló („Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar”) párt elnökéről van szó, vagy mi?! Ilyesféle anyagi természetű botlások előfordulhatnak ugyan egyes konkurens szektáknál (minden szentnek maga felé hajlik a keze, és Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, ugyebár), de nem a MIÉP-ben, amely mégsem Csurka Hit Gyülekezete, legfeljebb a Csurka-hit gyülekezete.

A Mindenható azonban felismeri báránykái közül a bűntelent, és bizonyára az ő közbenjárására mellőzték a világi hatóságok mind ez idáig a büntetőeljárást, Szabó többszöri felszólamlása dacára, ezáltal adva tápot annak a légből kapott feltételezésnek, miszerint Csurka múltbeli szolgálatai ellentételezéseként „védett személyként” mentesül a felelősségre vonás alól.

De hát miféle múltbeli szolgáltatásokról lehet szó? A Kádár-rezsim aranykoszorús drámaírójaként, az újlipótvárosi úri közönség kedvenc színpadi szerzőjeként, a New York Kávéház belterjesen urbánus irodalmi miliőjének bonvivánjaként ugyan miféle szolgálatokat tehetett az átkosban, amelyekért még manapság is kivételezett bánásmód járna? Hogy a gulyáskommunizmus zsánerdarabjainak nagybani szállítójaként lényegében a konszolidációs kollaboráns mintapéldánya lett volna, ezt csak írói sikereinek irigyei mondhatják. „Csurka köztudottan a legfőbb kulturális politikus, Aczél György embere volt, tabunak számított. Aczél vigyázott Csurkára”, állítja ugyan Horváth József, a III/III-as csoportfőnökség egykori vezetője (Leleplező, 2000/1.), de ebből arra következtetni, hogy ez a védelem még ma, Aczél elvtárs halála után sok évvel is fennáll, ehhez legalábbis csurkai fantáziára lenne szükség.

Hogy fizikai és lelki (inkább lelki, mint fizikai) kényszer hatására Raszkolnyikov fedőnéven az állambiztonsági szervek ügynöke lett, ezt kénytelen volt beismerni. Jelenteni azonban sohasem jelentett, Isten őt úgy segélje! Hinnünk kell neki, hiszen ő szavahihető ember. Maga állítja ezt, és semmi okunk kételkedni benne: „…feltétel nélkül hittem a szocializmusban, mint egyetlen lehetséges emberi életformában (…), hittem az eszmében, a tiszta eszmében. Ma már tudom, miért. Nem is tehettem mást. Fel kellett volna kötnöm magam, ha még ennek az egyetlen világrendező elvnek a szentségében, igazságában sem hiszek. (…) Önéletrajzaim utolsó mondatai hitelesek voltak és szívből jövően őszinték. A szocializmusra és a dolgozó magyar nép szolgálatára esküdtem… Esküszegő ma sem vagyok, nem olyan fából faragtak.” Ez a katartikus önvallomás az Új Írás 1975. augusztusi számában jelent meg Csurka tollából. Esküjét nyilván azóta sem szegte meg. Nem olyan fából faragták…

Ilyen múlttal, ilyen lelki beállítottsággal, ilyen eszmei krédóval valóban ő volt a legalkalmasabb arra, hogy a „rendszerváltás” után az elvileg mégiscsak jobboldali nemzeti radikalizmus vezérürüje legyen? – tamáskodnak egyesek, hiszen érett korban az ember már nemigen vesz száznyolcvan fokos fordulatot. Neki azonban ez sem jelentett gondot. „…ő egy olyan jobbszélső a csapatban, aki egyébként ballábas és világéletében a balszélre való volt, csakhogy az a poszt már foglalt. És ő mindenképpen a kezdő csapatban akar lenni, ezért hajlandó volt elvállalni a jobbszélt”, értékeli egykori csapattársa kaméleonkodását Horváth Lajos.

Így lett Saulból Paulus, még ha vannak is, akik kételkednek a megtérés őszinteségében. Szerintük ugyanis Csurka szerepe vagy ha úgy tetszik: feladata éppenséggel a nemzeti radikalizmus hibernálásában állt, ő maga nem lévén más, mint egy illuzionista gólem, akit a prágai zsidó legendában szereplőtől eltérően nem Isten nevével, hanem az istenfélő magyar nép megvezetésére keltettek életre.

„Míg Jörg Haider képes volt tömegpártot szervezni, Csurka – szerencsére – az első lépéseket sem tette meg ebbe az irányba”, írja Mucsányi Marianna kárörvendve a Világgazdaság egyik 2000. évi számában, és megállapítása különös fényt kap, ha összevetjük a párttagság hasznosságáról (vagy inkább haszontalanságáról) fennen hangoztatott élettársi állásponttal. Pártbéli ellenlábasai szerint az Örökös Elnök a tudatos pártszervezés, az ideológiai nevelés és a következetes politikai építkezés helyett csupán színes lufikat eregetett a magyarság lelki légterébe, lufikat, olyasféle lózungokkal, mint „határrevízió”, „nemzetépítő állam”, „Szent István-i gondolat” és így tovább.

Hogy a MIÉP ténykedése jobbára csak az évente háromszor előadott, nemzeti szósszal leöntött esztrádműsorban merült volna ki, miközben a káderpolitikára, a kül- és ifjúságpolitikára gyakorlatilag nem fordítottak figyelmet? Szó sincs róla. Káderekre egész egyszerűen azért nincs szükség, mert a polihisztori adottságokkal is megáldott Élettárs mindenkinél mindent jobban tud, és szakértelmének köszönhetően a párt olyan hatékonyan működik, akár egy feudális manufaktúra. Ami a fiatalokat illeti, a kampányidőszakokat kivéve nem sok hasznukat venni (juventus ventus), az Ifjúsági Tagozat egyébként is a mindenkori behatoló elemek (úgymint MNA, Moszad, Szcientológia Egyház stb) kiemelt célpontja. A MIÉP külkapcsolatai ugyan tényleg a Jean-Marie Le Pennel való évenkénti levélváltásra korlátozódtak, de ez is épp elég, hiszen a tökös csurkista ugyebár mindenkit utál: szomszédainkat élből (lásd: Trianon), a németeket mert nácik, az olaszokat mert fasiszták, az oroszokat mert kommunisták, a franciákat mert békazabálók (lásd még: Trianon), az angolokat mert buzik, az amcsikat mert most éppen ez dívik…, kivéve talán a törököket, mert Csurka szerint ők turáni atyafiaink (saját gyűjtés). Az Örökös Elnök azonban „Jeanne-Marie (helyesen: Jean-Marie) barátjának” is azzal hálálta meg az 1998-as kampányhoz nyújtott 147 510 francia frank (kb. hatmillió forint) értékű támogatást (melynek intézésében e sorok írója szerzett elévült érdemeket), hogy 2001 októberében a Le Pen-ellenes puccs főszervezőjének, Bruno Mégret-nek a társaságában parádézott a Zur Zeit című hetilap fórumán Ausztriában. Annyi baj legyen. A hála, mint tudjuk, nem politikai kategória. Más kérdés, hogy a pártlapban utóbb Bognár Lászlóra kente a „mégretista kapcsolatot”, de hát valakinek csak el kell vinnie a balhét.

Itt és most is vissza kell ellenben utasítani azt a végtelenül aljas és minden alapot nélkülöző rágalmat, miszerint az Örökös Elnök antiszemita lenne. Hogyan is vádolható ilyesmivel olyasvalaki, akinek egész élete és munkássága a „választott nép” iránti mély szimpátiát tükrözi; aki megírta a világirodalom „legszebb holokausztmonológját” (Új Élet) Házmestersirató címmel; aki 1986-ban meghatóan őszinte apologetikus nekrológot (de mortuis nil, nisi bene) szentelt „a fegyveres ember”, vagyis a Belügyminisztérium erkélyéről az ’56-os felkelőkre tüzelő (forrás: Jancsó Miklós) ÁVH-alezredes, később kiadóigazgató Kardos György emlékének; aki „a gyűlölködés elleni” állásfoglalással csatlakozott a Salom zsidó békecsoport 1987. májusi deklarációjához, Konrád Györggyel együtt örömét és elégedettségét fejezve ki amiatt, hogy végre Budapesten is szobrot avattak Wallenbergnek (Magyar Zsidó, 1987/1. sz.).

Csurka állítólagos antiszemitizmusát egykori (ivó)cimborája, Végh Antal is indulatosan cáfolta, egészen másként jellemezve a valós helyzetet („Ölbe ülni? Dorombolni?”). Vajon erre gondolt, amikor azt írta, hogy a Csurka-féle magyar utat „csakis hazugságokkal lehet kikövezni”? Ha az Örökös Elnök eleresztett is időnként egy-két ambivalens célzást „a zsidó világhatalom„”, „a cionista térfoglalás”, a „”New York-Tel-Aviv-tengely” stb. tekintetében, az igazán rázós ügyekben rendre mást küldött maga helyett a szorítóba (lásd: Fradi-ügy és Bognár László „beáldozása”), neki tehát – ahogyan írja is – tényleg nincs miért félnie a Szövetség Fiaitól.

Az EU-ellenes fronton azonban, ahol (stílszerűen szólva) a lé a tét, bizonyára személyesen fogja vezetni az offenzívát, olyan kiváló „EU-szakértőre” támaszkodva, mint a nád-Udvari, alias Győri Béla elvtárs, a Magyar Rádió Politikai Adások Főszerkesztőségének egykori MSZMP-titkára, jelenleg a MIÉP bülbül szavú szóvivője, egy személyben slapaj és skribler (de ha kell, sakter is, minthogy a „pártütésről” szóló beszámolóiban rendre a valóság rituálisan körülmetélt változatát tárja a nagyérdemű elé). ők ketten személyükben nyújtanak garanciát arra, hogy általuk megvalósul a magyar nemzeti érdekek nívós és ütőképes képviselete az Európai Parlamentben. Igazán összeszokott páros. Akárcsak Stan és Pan, a nagy nevettetők.

„Előbb-utóbb ki kell állnom az első vonalból, a politikai első vonalból… Az új világot a fiatal embereknek kell majd megteremteniük”, mondta Csurka István immáron 13 éve (Népszabadság, 1989. XI. 25.). Az új világ azonban még várat magára. Sőt, mi több, tavaly április óta az ancien régime restaurálása folyik. Mégpedig a lehető legarchaikusabb formájában. Így aztán továbbra is szükség van Csurkára. Szükségük van Csurkára…