Mint cikkében írja, ő ott volt az Új Jobboldal kialakulásánál az 1960-as évek végén. Rendezvényeiken rendszeresen szerepelt, folyóirataikban jó néhány írása jelent meg.

Vagyis esetében olyasvalakiről van szó, akinek első kézből vannak tapasztalatai, információi Alain de Benoist köréről. Tehát esetleges félreértésekről az ő esetében szó se lehet. Ezért feltűnő, hogy tárgyilagos hangvételű írásában mégis komoly tévedések vannak. „Benoist kidolgozott egy tant, mely szerint a keresztény befolyás Európában elmetszette az »ős« vallások (a germán, kelta, görög stb.) gyökereit, és eltörölte az antik világlátást”, írja. Nos, ilyen tanról nem tudunk. De Benoist „mindössze” egy tényt állapított meg, még csak nem is elsőként. Molnár Tamás másik tévedése, hogy állításával ellentétben az Új Jobboldal egyáltalán nem akar antik isteneket feltámasztani, noha új vallások létrehozása szinte bármikor lehetséges. Ebben még Voltaire is tévedett. A kereszténység kialakulása óta ennek nem egy példáját láttuk már. Gondoljunk csak olyan későbbi világvallásokra, mint az iszlám vagy az azon is túllépő bahai, a mormonok, napjainkban Moon tiszteletes sokmilliós tábora stb. Az se világos, honnan veszi a professzor úr, hogy az Új Jobboldal tagadja az elmúlt másfél ezer év keresztény ihletettségű műalkotásait. A képrombolás, a könyvégetés nem pogány szokás, miként a vallásháború sem. Az is érdekes látásmódra vall, hogy szerinte az Új Jobboldal képviselői „elfelejtették, hogy Jézus vallása nélkül a hanyatló Rómát elárasztotta volna a keleti misztikum. vagy Wotan hívei.”

Kezdjük a végén. A germán látásmód ugyanúgy az antik-európai világszemlélethez tartozik, mint a görög vagy a római. Georges Duméziltől Kerényi Károlyig ennek szép irodalma van. Wotan és istentársai tehát éppenhogy inkább a folyamatosságot képviselték volna. Igen, a kereszténység tényleg megakadályozta a „keleti misztikum” uralmát a Római Birodalomban. Leszámítva egyét, a sajátjáét.

Molnár Tamás kis írásának igazi gyöngyszeme viszont felér egy töredelmes beismerő vallomással, valójában elismeri azok igazságát, akik mindenféle üdvtörténetet elutasítanak: „Azt is megértjük, miért csatlakoznak Benoist mozgalmához azok a húsz-, harminc- és negyvenévesek, akik kitörnek a keresztény, liberális és marxista egérfogóból.” – Erről van szó! Az európai gondolkodást gúzsba kötő, az élettől elidegenítő, azt megnyomorító, közös gyökerű messianizmusok egérfogójáról. És ezt most nem mi, hanem az első számú messianisztikus magyar filozófus jelentette ki. Innentől kezdve pedig mi akár hátra is dőlhetnénk karosszékünkben a győzelem felszabadító örömével. Ezek után ugyanis mások akadékoskodása alig több mosolyogtató ostobaságnál. Azt pedig külön köszönjük, ahogyan a velünk kapcsolatos megjegyzéseit befejezte: „remek elméjű, jóindulatú emberekről van szó. ők is Európa részei, Párizsban és Budapesten egyaránt”.

Molnár Tamás nagyvonalú beismerése ismét bizonyítja irántunk tanúsított jóindulatát, amiben már korábban is volt részünk. Vagy négy éve Gazdag István barátom társaságában hármasban beszélgettünk. Eredetileg valamiféle „mélyinterjút” akartunk összehozni, de végül „csak” egy kellemes anekdotázásba torkollott beszélgetésünk. Természetesen szóba került az Alain de Benoist-val írt közös könyve a szentség eltűnéséről (l’Eclipse du sacré). A professzor úr egy váratlan fordulattal felajánlotta, hogy fordítsuk le a könyv általa írt részét, De Benoist helyett pedig mi reagáljunk rá. Az ajánlat igen megtisztelő volt, és csak a mi tesze-toszaságunk miatt nem lett folytatása. Viszont egy évvel később kritikát írtam Molnár Tamás Én, Symmachus című könyvéről a Demokratában, melyben bizonyos megállapításának tényszerű bizonyítékát kértem számon. Válaszként a csurkista Szőcs Zoltán Matuska Szilveszter sorsát szánta nekem. Rajta keresztül pedig a professzor úr azt üzente, hogy jegyezzem meg, én csak egy Benoist-epigon vagyok. E címemet azóta is büszkén viselem, hiszen szívesebben vagyok egy világklasszis gondolkodó epigonja, mint mondjuk egy eredeti Elek István.

Nemcsak magyar, hanem világjelenség is az általános nihilizálódás eredményeként a maszatolás, a fogalmak értelmének fellazítása, összemosása. Azonban filozófustól még manapság is elvárható a fogalmak helyes használata. Egy ilyen elmaszatolt fogalom a pogány (paganus). Pedig eredetileg jól körülhatárolt. Az ókor vége felé azt jelenti: nem keresztény. Viszont nem jelentett se istentelent, se erkölcstelent. Legfeljebb csak későbbi keresztény korok hitvédő apologetikájában.

Molnár Tamásnak egy az előbbi írásával majdnem azonos időben megjelent cikke (Régi hitek, új bálványok), sajnos tipikus példája a fogalmak „laza” kezelésének. Ráadásul olyan szerzőről van szó, aki komoly könyvet (A pogány kísértés) szentelt a témának. (Persze az is lehet, hogy csak a közlő lap, a Heti Válasz színvonalához „vulgarizálta” mondandóját.) Már az első mondata is sajátos. „Ismét divatba jött a pogányság, ahogy divat volt minden zavaros korban”, véli a szerző. Vagyis szerinte a kereszténység előtti évezredek – pogány voltuk miatt – a maguk teljességében zavarosak, miként napjaink nagy keleti civilizációi is. Majd írását tárgyi tévedéssel (Hume, Voltaire ateista!) folytatta. Talleyrand pedig luxusszeretete miatt lett lepogányozva. Ami már majdnem olyan, mint mikor a későbbi Szent Bernát lekurvázta a saját húgát, mert az tiszta ruhában látogatta meg börtönében.

De a reneszánsz – az európai szellem újjászületésének kora – is megkapja a magáét. A régészeti ásatások is bűnök a professzor úr szemében. Fájlalja, hogy egy antik torzóért mesés ősszegeket fizetnek, Vénusz pedig „e körökben” népszerűbb Szűz Máriánál. Vagyis bűnös Leonardo, Michelangelo, Cellini, Janus Pannonius, Mátyás király s mindenki, aki az antik világ igézetében élt. Így, ha jól számolom, a reneszánsz korából már csak a bigott Savonarola ártatlan. Ízlés dolga. Bár az akkori pápáknak is jobban imponált egy antik torzó Savonarolánál. Molnár Tamás szerint korunkban is a „pogány szekták új pályára igazítják az emberi sorsot, a történelmet. a próféta, a vátesz és a guru szerepét átvette a pszichológus, a tömegmanipuláló demagóg, a reklámszakember.” A szerző itt már totálisan összekever mindent. A zsidókeresztény gondolkodásból sarjadó prófétálásokat, üdvözítő típusokat az antik-pogány világban véli felfedezni. Bár elismeri: „nem hivatkoznak feltétlenül a pogány múltra, de mindenképpen levetetik híveikkel a keresztény mezt, a monoteista hitet, és a »természetes embert< jelölik meg eredendő ideálként. minden vallást letűntnek vél, valami újat fabrikál«, világmegváltó receptjei vannak. A pogány tehát nála még utópista is, sőt képtelen különbséget tenni vallás és ideológia között, s mindent egyenrangúnak tekint.

Vajon mit szólna ehhez Alain de Benoist? Szerzőtársa ennyire félreismeri őt? Mintha két különböző dologról beszélnénk. Pedig legalább a pogány szentségfogalommal illene tisztában lenni, illetve azt helyesen interpretálni. Molnár Tamás tehát szinte minden olyannal vádolja a pogányságot (nivellálás, utópizmus, prófétálás, vallásgyártás stb.), ami valójában a legidegenebb tőle. Ami éppenséggel a zsidókeresztény gondolkodás lényege. Cikkének befejezésében a professzor úr még az esztétizmus bűnét is szegény pogányok nyakába varrja. Végre tudomásul kellene venni – ha tetszik, ha nem -, hogy jó ötszáz éve már a görög-római kultúra legalább részben helyreállította jogait, és sokan vélik elvesztegetettnek a köztes ezer évet. Ennyivel lett ugyanis visszavetve az európai civilizáció. Hiszen nagyjából a XVI. századra kezdtek az emberek olyan civilizációs szinten élni ismét Európában, mint valaha Rómában, a spirituális gyökerű veszteségek viszont maradandóknak bizonyultak. Helyesen állapította meg Molnár professzor úr: „A kereszténység viszont megfosztotta démonaitól a világmindenséget: tagadta, hogy léteznének természetfeletti démonok az istenek és az emberek között, s ezzel hatalmas szakadékot hagyott az emberi és az isteni birodalom között. Az emberiség ezzel elvesztette a kozmikus hierarchiába való begyökerezettségét, s a kozmosz pedig már immár nem volt rendezett és mindent magába foglaló teljesség. A népi pogány világképet felbomlasztva a kereszténység félretájolja a világ lakóit. Sőt, még ennél is gyökeresebb változást idézett elő. Azzal, hogy a kozmoszból eltávolította azokat az elemeket, amelyek egykor megrémítették, de meg is nyugtatták az embereket, s hogy lerakta a tudományos világkép alapjait, a kereszténység előkészítette az utat egy szentségétől megfosztott, s végső embertelenné vált világmindenség előtt.” (A pogány kísértés 15. old.)

A kereszténység, a keresztények vagyunk problematika alaposan előtérbe került az elmúlt időszakban. A statisztika szerint nálunk a lakosságnak nagyjából hetven százaléka vallja magát kereszténynek, a többi többi közömbös, ateista, szkeptikus stb. Viszont templomba legfeljebb csak a lakosság nyolc-tíz százaléka jár. A többiek inkább csak tudják magukról, hogy megkeresztelték. Nyugaton meg legfeljebb csak öt százalék templomjáró. Angliában viszont már a templomba járók többsége mohamedán. A nyugati napi sajtóban közhely az olyan kifejezés, hogy „kereszténység utáni” korban élünk. Az EU készülő alkotmánya is eltekint a kereszténység megemlítésétől. Vagyis az új Európa szekularizált társadalom, s nekünk ehhez igazodnunk kell.

A nemzeti irányultságú magyarországi pártok természetes dologként vállalják a keresztény értékeket. Viszont a hetven százalék állítólagos keresztény jelentős része balra szavaz, miként ateisták is szavaznak jobbra. De balra húz a katolikus klérus egy része is. Molnár professzor külön könyvet szentelt a katolikus egyház balra tolódásának a II. vatikáni zsinaton s utána. Érdemes lenne minden hívőnek tanulmányozni. Tehát a keresztény álláspont semmiképpen se nevezhető vízválasztónak politikai életünkben, vagy lehet, hogy a balra szavazók nem is igazán keresztények. Miként társadalmunk elsöprő többsége se püspöki körlevelek alapján rendezi el életét. Posztkeresztény világban élünk, ahol keresztény gyökerű ideológiák vívják egymással harcukat, amelybe egyre inkább belerondít a hasonló eredetű, de a többinél sokkal vitálisabb iszlám. A különbségek a politikai erők között máshol keresendők. Nálunk a baloldal a Wille zur Macht szellemében vívja harcát. Minden idegszálával a hatalmat akarja. Ennek rendel mindent alá, még ideológiai meggyőződését is. Súlyos tévedés tehát Tamás Gáspár Miklóst vagy Kovács Lászlót elvtelennek nevezni, mert váltogatja ideológiáját. Az ugyanis nekik csak eszköz, amit vélt szükségletek szerint váltogatnak. Ők teljesen célorientáltak.

A másik oldal viszont értékcentrikus, elvei vannak. Néha csak azok. Ezért tűnik úgy, hogy a kereszténység állandó hangoztatása leginkább tanácstalanságot mutat. Valamit mondani kell, ami a „miénk”, amivel „többek vagyunk”. Bár az iszlám példájára egyre gyakoribbak a keresztény fundamentalista megnyilvánulások is. Egyik hamvasos szellemű írónk is keresztény fundamentalizmust javasol, akár az iszlámmal szemben is. Csak azt nem látja, hogy ahhoz mudzsahedek is kellenek. Manapság pedig kevés keresztény hajlandó magát feláldozni a hitéért. A Jobbik nevű szervezet vágya is abszurd. Úgy gondolják, az oktatást és az egészségügyet teljesen egyházi kézbe kellene adni! Úgy látszik medreszéjükben csak szakérettségis mollahok oktatnak, ezért nem tudják, hogy még az első Wekerle-kormány idején megoldották e kérdést. Káros dolog lenne visszalépni. Az ifjak pedig helyesebben tennék, ha olyan mollahokat választanának maguknak, akiknél a gondolkodás nem ancilla teologiae.

Az európai civilizáció a kezdetektől (görögök) kritikus beállítottságú és néha még önmagát is kérdésessé teszi. Rácsodálkozik a valóságra, a jelenségekre, de akár negatív véleménye is van, lehet. Vagyis akár a kereszténység-kritika is jogos, legfeljebb a stílus, az erkölcsi hozzáállás lehet vitás. De ez minden irányból érvényes kell legyen. Így például nem vall különösebben erkölcsös hozzáállásra az, ha egy főpap olyan írásokhoz szól hozzá, amelyeket nemcsak nem értett meg, de el se olvasta. A magyar kultúrának is szerves része a kereszténység-kritika Janus Pannoniustól Csokonain, Petőfin át Mikszáthig stb. Hogy napjaink ateistáiról (Németh László, Határ Győző, Székely János) ne is beszéljünk. A magyarság tágabb fogalom tehát a kereszténységnél, hiába akarják a kettőt egyesek azonosítani. Az uniformizálás nem csak kommunista vagy liberális mezben káros.

Mérsékeltnek, konzervatívnak, jobbközépnek nevezett harcosainknak is elkel a jó tanács. Mindjárt az, hogy a konzervativizmus nem ideológia, hanem magatartásforma. Ezt azoknak is illene tudniuk, akiknek konzervatív pálfordulata csak annyi, hogy az „újkor bolsevizmusát az ókor bolsevizmusára cserélték fel” (Vass Krisztián). Javarészt ők is a Lukács-óvoda képződményei. A számukra elfogadhatatlannak tartott nézeteket Lukács példájára ők is csak négyféleképpen tudják értékelni: fasiszta, prefasiszta, a fasizmust előkészítő és álcázott fasiszta. A konzervativizmust a kereszténységhez kötni pedig csak fából vaskarika, miként a békeharc vagy a demokratikus szocializmus. Az evangéliumok tanítása az egyik legforradalmibb elmélet, ezt konzerválni annak meghamisítása nélkül lehetetlen. Az elmúlt kétszáz év legjelesebb konzervatívnak nevezett gondolkodójától (Edmund Burke) nemcsak stílust és hozzáállást lehetne itthon tanulni, de azt is illik tudni róla, hogy a vallásos embereket csak templomba járó jószágnak nevezte. A konzervatív magatartáshoz még leginkább a szkeptikus gondolkodás passzol. A mi konzervatívjaink azzal a génhibás tulajdonsággal is rendelkeznek, hogy – tisztelet a kivételnek – mindig jobbra ütnek és balra helyezkednek. Remekül eljátszva ezzel a „hasznos idióta” (Lenin) szerepét a baloldal számára.