Igazság nélkül nincs demokrácia

Sokáig nem akartam beismerni, de most kénytelen leszek. Az a társadalom, amelyben élek, nem demokrácia. A múltban azért nem akartam ilyet állítani, mert úgy gondoltam, ésszerűtlen lenne a 21. századi Magyarországot Rákosi vagy Kádár Magyarországához hasonlítani. Gyurcsány világában nem kínozzák, nem végzik ki politikai okokból az embereket, hát hogy lehetne összehasonlítani a kettőt? Valójában azonban abból, hogy országunk már nem diktatúrában él, még nem következik az, hogy demokráciában. Ha voltak is kétségeink, október 23-án végleg eloszlottak. Nem számít, mit mond Gergényi főkapitány. Nem érdekel az sem, mit mond Gyurcsány és tettestársa, az SZDSZ. Én ott voltam. Saját szememmel láttam, mit történt.

Láttam, hogy hétfő reggel csak a kormány tagjait, a külföldi vendégeket és a rendőri erőket engedték be a Kossuth téri megemlékezésre. Láttam, amint 9.45-kor teljesen békés, ’56-ra emlékező magyarok csoportjait a gumibotozó, megvadult rendőrök visszaverték az Akadémia és a Nádor utcába. Aztán 15.15-kor láttam, amint a Corvin közből az Alkotmány utcába érkezőket megtámadta a maszkot viselő, könnygázgránátokkal lövöldöző, fékeveszett rendőrség, jóllehet, senki nem provokálta őket. Tudom, mert ott voltam.

Aztán jött az Erzsébet és a Deák tér. Nem számít, mit mond a kormány, láttam, mi történt, és a HírTv bátor újságíróinak hála, bizonyítékunk is van. Bizonyíték a rendőri brutalitásról tehetetlen, megbilincselt civilekkel szemben; bizonyíték a tömeg közé fejmagasságban kilőtt gumilövedékekről; bizonyíték a tiltott vipera használatáról.

És egyáltalán, a rendőrség volt? Miért viseltek maszkot? Megbízható jelentések vannak arról, hogy a kormány – miután felismerte, hogy nincs elég hivatásosa, akikkel feltartóztassa azt a rengeteg embert, akik a Kossuth térre és az Astoriához készültek a Fidesz megemlékezésére – megfenyegette a legnagyobb biztonsági társaságokat Magyarországon, hogy ha nem biztosítanak extra védelmi erőket, soha nem kapnak újabb kormányzati megbízást. (Tudjuk, hogy csak az Astoriánál több mint 50 ezer békés magyar volt, ugyanakkor Magyarországon a rendőrség teljes létszáma 37 ezer, ezért a túlerőtől való félelmük nem volt alaptalan.)

Bár ez utóbbit nem lehet bizonyítani, a durva alkotmánysértést és a rendőrségi törvény megszegését, mely ebben az esetben bizonyítható, csak fokozza az a tény, hogy még Kádár „gulyáskommunizmusa” alatt is megtagadta az állam, hogy ilyen erőszakot alkalmazzon saját polgárai ellen. Ezért az ilyen rendőri erőket irányító politikai vezetőknek nincs joguk megemlékezni a forradalomról, amelynek szellemét a szabadság és a demokrácia szeretete vezérelte.

De mi lehet a válasz a politikai válságra? A Fidesz? Úgy tűnik, nem. Az Astoria és a Deák tér találkozásánál állva szemtanúja voltam annak, hogy miközben tőlem balra Orbán Viktor mondott beszédet, tőlem jobbra látható volt a demonstrálókat beborító könnygázfelhő. Orbán mégsem hozta szóba a rendezvényétől 200 méterre történő atrocitást. Ehelyett egy újabb aláírásgyűjtést jelentett be. Már nem is emlékszem, hány ilyen aláírásgyűjtést kezdeményezett a Fidesz az elmúlt években. Valóban ez a megfelelő válasz egy olyan kormánynak, mely a rendőrséget politikai eszközként használja? Az aláírásgyűjtés?

Az első probléma, melyet meg kell vitatnunk, az alkotmányunk. Ezt a dokumentumot nem a 16 évvel ezelőtti rendszerváltozás szülte, hanem lényegében még az eredeti, 1949-es sztálini alkotmány, melyet számtalanszor módosítottak. Valamilyen okból kifolyólag az első parlament nem alkotott egy újat. A mostanit azonban korlátok közé szorítja Rákosi szelleme, és valósággal aláássa a mai demokráciát. Először is, számtalan közérdekű kérdés kétharmados parlamenti többséghez van kötve. Másodszor, a köztársasági elnök hatalma igen korlátozott.

Állítólag azért szabtak ilyen sok kérdésben kétharmados többségi küszöböt, mert az MDF félt attól, hogy a kommunisták újra hatalomra kerülnek, és a parlamentben demokratikusan visszaállítják a régi rendszer nagy részét. A másik döntés, az elnöki hatalom korlátozása pedig abból a félelemből fakadt, hogy Pozsgay Imre nyeri meg az első elnöki választást, és az MSZP majd őt használja fel arra, hogy aláássa a kormányt. Abban az időben talán mindkét döntés ésszerűnek tűnt, de ma már a demokrácia működését fékezik majd két évtizede. A kettő közül a súlyosabb tévedés az elnöki hatalom korlátozása volt.

Mikor a Fidesz nem tudott saját jelöltet állítani Mádl Ferenc helyére, és Sólyom László a Védegylet meglepetés győztese lett, az embereket megosztotta az eredmény. Mivel Sólyom nem a kormány jelöltje volt, sokan úgy gondolták, hogy ő az ellenzéki erőt képviseli az egykori kommunistákkal szemben. De voltak olyanok is, akik arra hívták fel a figyelmet, hogy egy vezető kommunista párttag lányát vette el, valamint felemlegették munkásságát az Alkotmánybíróságnál, melynek ő volt az elnöke, bizonyítandó, hogy sokkal inkább liberális, mint konzervatív.

Azt hiszem, egyik sem igaz. Szerintem Sólyom az a fajta ember, aki a politikai élet mindkét oldalának kedvére akar tenni. Csak ezzel magyarázható, hogy az az ember, aki október 1-jén az önkormányzati választások utáni beszédében a jelenlegi válság egyértelmű felelőseként Gyurcsányt nevezte meg, múlt héten Strasbourgban az Európai Parlamentben arról beszélt, hogy az 1956-os megemlékezések méltók voltak. Hihetetlen módon az elnök nem tett említést arról, hogy a magyaroknak nem engedték meg, hogy koszorút helyezzenek el az 1956-os mártírok emlékére a Kossuth téren, és hogy a rendőrség 1956 óta először alkalmazott erőt éppen a forradalom évfordulóján.

De nem Sólyom politikai skizofréniája a fő probléma. Ennél súlyosabb, hogy még ha tudtunk is volna következetes ellenzéki álláspontot képviselni egy olyan miniszterelnökkel szemben, aki hazudott a választások megnyerése érdekében, az elnök tehetetlen, ha a miniszterelnök megtagadja a lemondást. Egy demokráciában kell, hogy legyenek független szankcionáló eszközök a rendszeren belül arra az esetre, ha egy megválasztott kormány elveszíti a közvélemény bizalmát, vagy egyébként alkalmatlannak minősül a kormányzásra. Magyarországnak nincs ilyen legális lehetősége.

De van még egy ennél is nagyobb probléma. Az elmúlt hónapokban azt próbáltam bemutatni ebben a cikksorozatban, hogy vannak bizonyos állandó igazságok, melyek érvényesek arra a modellre, melyet demokráciának, és arra a rendszerre, melyet szabadpiacnak hívunk. A gazdasági igazságok tekintetében a legfontosabb, hogy a szabadpiac csak akkor működik, ha arra az elvre épül, hogy a „kis kormány” jó, és hogy minél nagyobb az egyének saját szabadsága, annál jobban működik a piac. Ma Magyarországon nincs szabadpiac. Valójában a kommunizmus bukása óta a kormányzat mérete hihetetlen mértékben megnőtt, és az átlag magyar egyéni szabadsága radikálisan csökkent az évek során.

Az új Gyurcsány-csomag csak rontani fog a helyzeten, ugyanakkor a Fidesz sem hisz az igazi szabadpiacban, legújabb népszavazási kezdeményezése elárulja ezt. A kormány reformcsomagja rossz, de nem azért, mert nincs szükség reformra, hanem azért, mert adóemelésre, és nem az egyén gazdasági szabadságának kiszélesítésére alapszik. A Fidesz mondhatja, hogy csökkenteni akarja az adókat, és ez egy bölcs lépés, de ugyanezzel a lélegzettel azt állítani, hogy az egészségügy és a közoktatás nem szorul radikális reformra, abszurd. Magyarország egyszerűen nem tudja fenntartani a közoktatás és az egészségügy támogatásának jelenlegi szintjét, különösen, ha az adóbevételek csökkennek. Arra van szükségünk, hogy az állam a lehető legnagyobb mértékben kilépjen a piacról. Ahol pedig mégis jelen kell maradnia, ott kicsinek és teljesítményalapúnak kell lennie. Mire jó például az, hogy a magyar állami egyetemi rendszerben egy professzort egyszerűen nem lehet kirúgni a nyugdíjkorhatár előtt? Ez a hatékony és modern Magyarország receptje?

De akár kicsi a kormányzat, akár nagy, a gazdaság nem működhet, ha továbbra is figyelmen kívül hagyjuk a demokrácia egy másik alapvető elvét. A demokráciának igazságon kell alapulnia. Bizalmat nem lehet igazság nélkül szerezni. Egy olyan országban, ahol a rendőri brutalitás áldozata nem tesz panaszt a bíróságon, mert elveszítheti állását, ott nincs bizalom, és nem lehet igazság. De miért nincs igazság? Egész egyszerűen azért, mert a magyarok évtizedekig hazugságban éltek, és a hazugságot nem tárták fel teljes valójában. A magyarok egy olyan rendszer foglyai voltak, amely kormányzati hazugságokra épült. Hazugságokra 1956-ról, hazugságokra a magyar gazdaságról, hazugságokra a nyugatról, hazugságokra a Szovjetunióról, és hazugságokra a munkások paradicsomáról, a kommunizmusról.

Most olyasmit fogok mondani, amiről minden ötéves gyerek tudja, hogy igaz, de ami a mai Magyarországon valójában nem az: hazudni nem szabad. Tudom, hogy minden politikus hazudik, de nem hazudhatnak mindig mindenről. Egy valódi demokráciában van határa a hazudozásnak, és ha valakit rajtakapnak, megfizet érte. Nézzük csak a történelmi példákat: Profumo, Nixon, Cresson, Olesky. Hosszú listát lehetne készíteni miniszterekről, biztosokról, még elnökökről is, akik valamilyen fontos kérdésben hazudtak, majd elszámoltatták őket ezért. Ez a demokrácia: felelősségre vonhatóság azért, amit mondunk.

De miért nincs felelősségre vonhatóság nálunk a Postabanktól kezdve a K&H-ig, Balatonőszödtől a Strabagig és így tovább? Ennek egészen egyszerű oka van. Nem történt meg az elszámoltatás a múlt bűneiért és hazugságaiért. Kit vontak felelősségre azokért a hazugságokért, melyeket a rendszer napi 24 órában terjesztett 1948-tól 1989-ig? Ki fizetett meg azért, hogy honfitársait bebörtönözte, megkínozta és megölte egy idegen ideológia nevében? Leszámítva néhány öreg, szánalmas, 1956-os tetteiért bíróság elé állított határőrt, senki.

Nem vagyok naiv álmodozó. Bár saját édesapámat politikai ellenállása miatt megkínozta és bebörtönözte a Rákosi-rendszer, tudom, hogy a legrosszabb bűnözők többsége meghalt, és az egykori elit még élő tagjait nem tudjuk egykönnyen bíróság elé állítani. De meg vagyok győződve arról, hogy amíg nem fedjük fel a hazugságokat, és nem azonosítjuk azokat, akik életben tartották a rendszert, soha nem lesz demokráciánk. Talán még ennél is fontosabb, hogy a 40 évre viszszanyúló közelmúltunk szörnyű igazságának feltárása bocsánatkérés legyen. Ha az előző rendszer tagjai és politikai leszármazottaik nem tudják beismerni a múlt igazságát, és nem tudnak bocsánatot kérni áldozataiktól, Magyarország mindig megosztott lesz, és bármely jövőbeli szocialista kormány úgy fog félni saját nemzetétől, ahogy Gyurcsány Ferenc fél honfitársaitól, mikor a hatalom rendőrkordona mögé bújik.

2006. október 23-a tanulsága ezért az, hogy más korábbi diktatúrákhoz hasonlóan nekünk is szükségünk van az igazság feltárására. A Terror Háza csak a kezdet volt. Nekünk nemzeti, politikamentes szervezetre van szükségünk, mely végre lehetővé teszi, hogy növekedjen a bizalom, az igazság és a demokrácia, valamint biztosítja, hogy magyarok soha többé nem fognak ártatlan magyarokat bántani a politikai hatalom nevében.