E hasábokon alig egy hónappal ezelőtt azt a kijelentést tettem, miszerint nem lehetséges egészséges és jól működő nemzeti öntudat Magyarországon történelmünk pozitív eredményeinek tudata, kiemelése nélkül. Természetesen tudjuk, hogy minden nép története során megél olyan tragédiákat, melyeket később sem képes elfelejteni. Időket, mikor gyarló ellenfelektől szenvedtünk vereséget, mikor rossz vezetőket választottunk, vagy mikor vezetőink egyszerűen rossz stratégiai döntéseket hoztak. E hányattatások ott vannak a világ valamennyi nemzetének múltjában, függetlenül attól, kicsi vagy nagy országról van-e szó. Az Egyesült Államok esetében tisztában vagyunk az indiánok kiirtásával, a sokáig rabszolgaságra alapozott gazdasággal, Németország történetéből ismerjük a Harmadik Birodalom fejezetét, Franciaország szégyenteljes szerepét Algériában vagy a kicsiny Svájc gazdasági elitjének profitálását a náci rezsim etnikai tisztogatásaiból. Ahogyan azonban minden nemzetnek szembe kell néznie e kellemetlen emlékeivel, legalább ennyire fontos, hogy történelmének azon periódusait ünnepelni tudja, amelyek időről időre a közösség legjobb oldalát mutatták a világnak.

A bátorság, önzetlenség és eltökéltség érzése valódi igényeit jelentik az egyénnek, egy magasztosabb eszmékre is fogékony életben. Ha ezekről a dicsőséges eseményekről megfeledkezünk, vagy éppen csak hagyjuk, hogy olyan csoportok negligálják őket mindennapjainkból, akik nem érdekeltek a történelem igaz bemutatásában, akkor olyan nemzettudat alakulhat ki, mely nélkülözi a pozitív értékeket, mely önveszélyes lesz és nihilista. Nekünk, magyaroknak a XX. század legjelentősebb ilyen pontja vitathatatlanul az 1956-os forradalom. Most, az 50. évfordulóhoz közeledve mintha ismét meg kellene vívnunk harcunkat ’56 igazságáért. Az évforduló ellentmondásokkal terhelt: elég csupán a kormányzat által támogatott forradalmi emlékműre, a másik oldalról pedig Wittner Mária megnyilatkozására gondolnunk. Használjuk hát e két példát annak vizsgálatára, miként is érvényesül 1956 a mai Magyarországon! A problémák a szoborpályázat győzteseinek kiválasztásával kezdődtek. Két olyan fiatalra esett a döntés, akiknek a konstrukciója az absztrakció modellje, mely nélkülöz minden természetes alkotóelemet. Az ékbe rendeződött oszlopok olyasféle formát jelenítenek meg, amit a valódi világból sehonnan sem ismerhetünk. Nem emberi formátum, még csak nem is építményre, gépre vagy valamiféle októberhez köthető szimbólumra próbál emlékeztetni. Csupán pillárok arctalan, jelentés nélküli csoportja. De miért is probléma mindez? Hiszen egy modern nemzet akár támogathatja is a modern művészetet. Nos, a komplikációt az jelenti, hogy 1956-ra sokféle jelző érvényes lehet, de az absztrakt semmiképpen. A forradalom nem volt gyors és röpke életű, nem volt bizonytalan sem. Nem eltérő értelmezések és célok kavalkádja volt: ahogyan a modern absztrakt művészet éppen ezt jelenti. Hiszen mindannyian mást látunk Wassily Kandinsky vagy Jackson Pollock műveiben, az arctalan alakzatok sűrűjében, amely a szubjektív megítélés lehetőségét nyújtja a szemlélőnek. Ez azonban egy történelmi emlékműnek sohasem lehet célja. Hogyan működik egy emlékmű? Hogyan vegyülhet a szubjektivitás egy nemzeti emlékhely megalkotásába? A válasz: sehogyan. Elég, ha csak a világ legjelentősebb emlékműveit vesszük szemügyre a budapesti Hősök terétől kezdve a berlini fal maradványain át a vietnami háború áldozatainak washingtoni emlékművéig. A precízség ereje árad belőlük, nem szubjektív, hanem egyértelmű és tiszta üzenet az emberek számára. Utóbbi példát kiemelve: az amerikai főváros e neves emlékhelyénél pusztán azon ezrek neveit olvashatjuk kőbe vésve, akik oly messze otthonuktól hazájukért harcoltak. Nem véletlen alakzatok egyvelege, hanem valódi emberek nevei, akik honfitársaikért haltak meg. Ha az ember a helyszínen jár, és látja a leszármazottak, hozzátartozók zarándoklását, a helyszínen hullajtott könnyeiket, rájön: itt valóban nem a szubjektív interpretáció, hanem a tisztaság adja a hely erejét. A német fővárosban a berlini fal maradványaival találkozunk, s nem egy nyugat-német fiatalok által készített graffitti, hanem a sziklaszilárd valóság emlékezteti Európa és a világ népeit, hogy egyszer egy kommunistának nevezett rezsim feljogosítva érezte magát városok, családok szétválasztására, pusztán ideológiai indokok alapján. A Hősök terén, talán a valaha épített egyik leggyönyörűbb és legfenségesebb emlékműnél azok szobrait láthatjuk, akik lehetővé tették nemzetünk ezeréves fejlődését. Valódi emberek, valódi, objektív történelem. Az absztrakt dizájn választása mögött egyértelmű célokat sejthetünk: csak segítené a tiszta visszaemlékezést, a forradalomnak magának az emlékét az, ha természetes szimbólumot emelnénk neki. A diákok és a munkások közös utcai harcában szabadságért, demokratikus választásokért, szabad sajtóért és a szovjetek kivonulásáért semmiféle absztrakció nem volt: a szabad Magyarország objektív víziójáért küzdöttek. Így mindez nem is adható vissza absztrakt formákkal és színekkel, szubjektív interpretációban. 1956 két legnagyobb szimbóluma Sztálin óriási vascsizmája és a Rákosi-címertől megszabadított nemzeti lobogó. Egyik sem értelmezhető túl sok különböző módon. Az egyik a külső uralom és idegen politikai rendszer teljes elutasítását, a másik a szabad Magyarország kívánságát jelenti. Nincs hely absztrakciónak, nincs hely relativizmusnak 1956 történetében. Ezért van meg minden okunk arra, hogy támogassuk a kormányzat tervének bojkottját és ezzel egyidejűleg a független, alternatív emlékművek létrehozását, amelyek a forradalom és a kommunista rendszer valóságát helyezik középpontjukba. Ám lépjünk még eggyel tovább ’56 mai szerepének kérdésében. A másik legforróbb napirendi pontot ellentmondásos módon éppen a forradalom egyik hőse, Wittner Mária nevéhez köthetjük, aki a Fidesz-frakcióban betöltött helyén keresztül arra hív fel mindnyájunkat, hogy bojkottáljuk az évforduló központi ünnepségeit. Miért? Egyszerűen, mert vélekedése szerint a forradalom egykori szereplői ma nem emlékezhetnek együtt a poszt-kommunista Gyurcsány-Kuncze-kormányzattal – hiszen ezzel méltatlanná tennék bajtársaik emlékét. Marinak igaza van. Napjaink számos baloldali politikusa beszél egy állítólagos árokról, mely megosztja Magyarországot. Nem feledkezhetünk meg az egykori MSZMP KB-tag Kovács László szívet melengető ajánlásáról, hogy a Terror Házát nevezzük át a Béke és Megbékélés Házának! Igen, hazánk ma valóban megosztott nemzet. Ám ezzel a mai ellenzék aligha tud bármit is kezdeni. Hiszen éppen a mögöttünk hagyott ötven esztendő örökségéről van szó: az emberek már azon az októberi napon három részre szakadtak. Azokra, akik harcoltak a szabadságért és a kommunizmus megdöntéséért, azokra, akik a barikádok túloldalán a forradalom eltiprását és a diktatúra megerősítését kívánták, végül azokra, akik félelmükben inkább semmit sem tettek. Ám többségük ma már nincs közöttünk: miért maradtunk hát mégis megosztottak? Egy magától értetődő válasz: az igazságért. Ha egy nemzetet igazságtalanság ér, és a bűnösök büntetlenek maradnak – részben mert meghaltak, részben mert a társadalomban nem elég erős a következmények iránti igény -, azon lehetetlen túllépni minden további nélkül. A történteket úgy kell bemutatni és feldolgozni, ahogy valóban megtörténtek, és az elkövetőknek vagy utódaiknak kötelessége a bocsánatkérés. Nem holmi bosszúról van szó: sokkal inkább szellemi és lelki gyógyulásról. S ahogyan a valódi betegségek esetében, itt sem gyógyulhatunk ki anélkül, hogy egyáltalán beismernénk a gyengeséget. Ha mindez furcsán hangzana, vagy úgy éreznénk, már késő mindezen lépések megtételéhez, csupán vegyünk számba más hasonló példákat a világból. Több mint száz évbe került Amerika politikai elitje számára, hogy beismerje a vörös indiánok egykori fehér telepesek általi teljes kiirtását. Csupán most, huszonöt-harminc esztendővel később néz szembe Argentína egykori jobboldali diktatúrájának eseményeivel. Amíg ez nem történt meg, hozzánk hasonló módon félelem és szellemi pangás uralkodott. Ha eszünkbe jut a török-örmény kapcsolatok mai problémája, láthatjuk a következményeit annak, ha egy kormány nem ismeri el az elődei által elkövetett bűnöket. S bár az 1956-os hősök vérontását Oroszország részéről negyven évvel később Borisz Jelcin elismerte, egy sokkal fontosabb beismerés még mindig hiányzik. Az akkori kommunista elit és leszármazottaik beismeréséről van szó: Horn Gyuláról, Medgyessy Péterről és Gyurcsány Ferencről, akik eddig a „na és?” filozófiájával válaszoltak a történelmi felelősség firtatására, a magyarországi megosztottság valódi okára. Nyitva kell hagynunk a kapukat és emlékeztetni mindenkit arra, hogy várjuk, hogy Magyarország várja ezt a beismerést. Az egységes nemzetről szóló beszédek mindaddig álmok maradnak, ameddig 1956-ot nem azért ünnepeljük, ami valójában volt: egy apró, de nagyszerű nemzet antikommunista forradalmaként egy hatalmas és gonosz diktatúra s annak támogatói ellen. Az egység és a gyógyulás nem utópia, ám csak akkor lehet valóságos, ha a felelősök elismerik felelősségüket. Egészen addig élve kell tartanunk a szabadságharcosok eredeti értékeit.