A régi-új elnök beiktatási beszédében nem kevesebb mint negyvenszer fordult elő a "szabadság" szó, ami azonban ennél is lényegesebb, gyakran a "zsarnoksággal" szembeállítva. Ez az ellentétpár adta a szónoklat tulajdonképpeni vázát: az amerikaiak szabadsága a többi ország szabadságától függ, éppen ezért kötelességük a szabadságot terjeszteni a világon és véget vetni a zsarnokságoknak, amelyek elnyomják a népeket és fenyegetést jelentenek az amerikaiak szabadságára nézve, és így tovább, és így tovább, litániaszerűen.

Két nappal korábbi szenátusi meghallgatásán Condoleezza Rice, a külügyek új gazdájaként tárcája küldetésének mindenekelőtt "a demokrácia világméretű terjesztését" nevezte, prioritásként említve "a zsarnokság előretolt állomásai" elleni harcot, amelyeket szerinte hat ország, nevezetesen Kuba, Burma, Észak-Korea, Irán, Belorusszia és Zimbabwe képvisel. Nyilván puszta feledékenységből nem említette meg – többek között – Szaúd-Arábiát, ahol nyoma sincs parlamentnek és választásoknak, politikai és vallásszabadságnak; Pakisztánt, az USA-val szoros baráti kapcsolatot fenntartó katonai diktatúrát; Tadzsikisztánt és Üzbegisztánt, ahol autokrata elnökök és amerikai katonai támaszpontok biztosítják a status quót; Türkmenisztánt, ahol az önmagát életfogytiglani elnöknek kinevező "demokrata" gondoskodik a világ negyedik legnagyobb földgázkészletének amerikai érdekeltségben történő kiaknázásáról; vagy a klasszikus meghatározás szerint mégiscsak kommunista diktatúrának számító népi Kínát, amellyel (saját szavaival élve) "őszinte, együttműködő és építő jellegű kapcsolat van kibontakozóban". Ezenkívül Rice még kijelentette: "A cunami csodálatos alkalom (a wonderful opportunity) volt arra, hogy megmutassuk nemcsak az amerikai kormány, hanem az amerikai nép szívét, és azt hiszem, hogy nagy hasznunk (great dividends) származott belőle".

Ez a frappáns, bár egyesek ízlésének talán némiképp extravagáns gondolatkísérlet is mutatja, hogy minden bizonnyal a legrátermettebb személy került az amerikai külügyek élére. (Qualis rex, talis grex; qualis mulier, talis oratio.)

A kommentátorok csaknem egyöntetűen állítják, hogy Bush újraválasztása valójában a vallásos buzgóság győzelme, aki republikánus létére nemcsak az evangelista-fundamentalista jobboldal szavazatait söpörte be, hanem a hagyományosan inkább a demokraták felé húzó katolikus táborban is tarolt. Sikerének legfőbb záloga a tradicionális erkölcsi értékek körül kikristályosodó protestáns"katolikus (új)szövetség volt, amelyet főleg azzal teremtett meg, hogy az abortusz és a homoszexuális házasság elleni keresztes hadjáratában, valamint az emberi klónozással kapcsolatos kísérletek korlátozásában pápább volt a pápánál is.

Az eredmény mindenesetre őt igazolta. Ezen a választáson megdőlni látszik az amerikaiak közmondásos anyagiasságára vonatkozó vélekedés is, amely ha érvényes lenne, nyilván nem kapott volna újra bizalmat tőlük olyasvalaki, aki korábbi elnöki mandátuma során a 350 milliárd dolláros költségvetési többletet 560 milliárdos hiánnyá változtatta. A közvélemény-kutatások szerint minél buzgóbb vallásgyakorló az amerikai választópolgár, annál inkább a republikánusokra szavaz, vagyis azok 63 százaléka, akik hetente legalább egyszer vallásgyakorlaton vesznek részt (az össznépesség 14 százaléka), ellentétben azok 60 százalékával, akik sohasem vagy ritkán mennek templomba (a népesség ugyancsak 14 százaléka), mert ők inkább a demokratákra voksolnak. Ez alapján írja azt Michael Novak, az American Enterprise Institute politikai és vallási tanszékének vezetője, hogy Amerikában "újabban a vallás vált az egyik legfontosabb politikai megosztó tényezővé", hozzátéve: "… bárki is akarja az amerikaiakat vezetni, hálát kell mutatnia a Mindenhatónak és ki kell fejeznie iránta érzett elkötelezettségét. Amerikában el lehet választani egymástól az államot és az egyházakat, de nem lehet elválasztani a vallást a nemzeti élet szövetétől. Clinton elnök például sokkal gyakrabban beszélt a vallásról, mint George W. Bush… (…) Ez egy normális, és egy elnök számára majdhogynem kötelező magatartás" (Le Monde, 2004. november 1.).

Már Tocqueville megemlíti híres könyvében, hogy a vallásosság mindig is fontos szerepet játszott az amerikai közéletben. Primér politikai tényezőként azonban Jimmy Carter elnöksége óta hatalmasodott el igazán. Ő maga és (az idősebbik Busht kivéve) minden utóda ugyanis hitgyakorló evangelista, akik úgymond Jézus Krisztusnak köszönhetik "regenerációjukat", aminek hangot is adnak úton-útfélen. Ennek a vallási irányzatnak az egyik sajátossága éppen a rendkívüli közlékenység, a túláradó ömlegősség, és ez gyakran készteti nyilvános önvallomásokra, csodás látomások és hirtelen megvilágosodások ecsetelésére híveit. Carter például vasárnaponként bibliaiskolákban tanított, és hittérítő buzgalma arra ragadtatta, hogy amikor egyik alkalommal a buddhista dél-koreai elnököt kísérte a repülőtérre, megpróbálta vendégét megtéríteni, és ráadásul még el is dicsekedett tettével!

Reagan-életrajzában Edmund Morris megemlíti, hogy az elnök a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti konfliktust következetesen a Biblia armageddoni ütközeteként fogta fel, Amerikát pedig – nyilván a Hegyi beszédtől ihletetten – "egy dombon lévő fénylő városnak" (a shining city on a hill) nyilvánította. Clintonról köztudott volt, hogy igen nagy fontosságot tulajdonított az évente egyszer sorra kerülő Annual Prayer Breakfast szertartásának, amikor is reggelijét több tucat prédikátor társaságában fogyasztotta el, és a Monica Lewinskivel folytatott házasságtörő paráználkodásáért is egyházi személyiségek előtt tartott nyilvános bűnbánatot.

Mondhatni "össznépi igényt" elégít ki tehát az amerikai elnökök által mutatott vallásos buzgalom, hiszen ha hihetünk a párizsi Nemzetközi Tanulmányok és Kutatások Központjának (CERI) kutatásvezetője, Denis Licorne által idézett közvélemény-kutatási adatoknak, az amerikaiak 92 százaléka hajlandó lenne elfogadni egy zsidó, 95 százalékuk egy néger elnököt, de csupán 49 százalékuk egy nyíltan ateista elnököt (L’Histoire, 2004. július-augusztus).

Ellentétben a fejlett nyugat-európai országokkal, az Egyesült Államokban a vallásosság foka és a vallásgyakorlók aránya nem csökken, hanem folyamatosan növekszik. A mából visszatekintve meglepőnek tűnhet, hogy – az amerikai angol gyarmatok biblikus megalapozottsága (verus Israel) és az alapítók bigott vallásossága dacára – az 1787-es Szövetségi Alkotmányból teljesen hiányzik az Istenre vagy a Legfőbb Lényre való utalás, és a vallásról is csak kétszer esik benne szó, egyformán negatív értelemben. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kísérték volna heves viták az alapokmány megszövegezését, és egyesek ne hiányolták volna belőle az "Isten" szót (mint az európai alkotmány esetében 200 évvel később).

Az akkori közvélemény körében bizonyos ellenségesség volt tapasztalható az ateistának tartott Jefferson elnökkel (1801-1809) szemben, aki nem hitt Jézus istenségében, és a Bibliát csupán egy történelemkönyvnek tartotta, mégpedig nem is a legjobbnak a sok közül. "Keveset számít, hogy húsz isten van, vagy egyetlen isten sincs, írta, ez nem üríti ki a zsebem és nem töri el a lábam." A jelenlegi légkört ismerve ez utóbbi két megállapítása ma már nem állná meg a helyét.

Hivatalba lépésük alkalmával az amerikai elnökök szokás szerint a Bibliára tesznek esküt, noha erre semmi sem kötelezi őket. Néhány éve viszont az illetékes fellebbviteli bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a "zászlóra tett eskü" szövegét (one nation, under God, indivisible with liberty and justice for all), ahogyan azt a kaliforniai nyilvános iskolákban mondták, azzal az indoklással, hogy az "under God" ("Isten alatt") formulát Eisenhower elnöksége idején politikai okokból – a materialista és ateista szovjet blokk és az istenes és (ezért nyilvánvalóan) erkölcsös Amerika közötti alapvető különbség érzékeltetésére – illesztették be az eredetileg éppenhogy világi ceremóniának szánt és a nyilvános iskola egyik védelmezője által kreált esküszövegbe.

A vallási megújulás aktuális hullámát, vagyis az amerikai történelem ötödik nagy vallási ébredését (awakening) lovagolta meg most Bush, aki maga is "újjászületett" (born-again) keresztény. A kegyes legenda szerint a híres Billy Graham lelkész, egy másik, még festőibb verzió szerint viszont Arthur Blessitt jóvoltából tért meg és látta meg az "igazságot", aki mint vándorprédikátor azzal írta be magát a rekordok könyvébe, hogy hatvan országon keresztül vonszolt maga után egy 48 kilós, kerekekre erősített keresztet. "Jézus-Krisztusról akarom önt faggatni", fordult hozzá állítólag Bush. "Elmagyarázom, hogy mit kell tennie, ha biztos akar lenni a megváltásban", válaszolta a keresztes ember, az etikus magatartás mibenlétéről azonban elmulasztotta kiokítani.

Nyilván emiatt történhetett meg, hogy a későbbi elnök kampánystábja a dél-karolinai republikánus előválasztás során a nem éppen krisztusi szellemű rágalmazástól sem riadt vissza pártbéli riválisa, John McCain ellehetetlenítése végett: elhagyta a feleségét, homoszexuális, alvilági kapcsolatokat tart fenn, kábítószerfüggő, gyermekei születtek egy néger prostituálttól – mint látható, alaposan leszedték róla a keresztvizet, még azt is sejtetve, hogy egy észak-vietnami fogolytáborban eltöltött hosszú időszak következtében súlyos paranoia kínozza, ami megválasztása esetén biztonsági kockázatot jelentene az atomarzenál feletti rendelkezési jogra való tekintettel. Az eredmény ismeretében azután, tipikus farizeushoz illően, Bush megjátszotta a nemes szívű ellenfelet és joviálisan lapogatta McCain vállát a tévékamerák előtt. "Kíméljen meg az effajta hülyeségeitől és vegye le rólam a mocskos mancsát", reagált az egykori vietnami hős egyenes adásban.

Mindez persze láthatóan nem ingatta meg Bush öntelt bornírtságát, aki egyre jobban elhatalmasodó vallásmániája következtében hovatovább Jézus Krisztusnak képzeli magát. "Isten engem választott a nemzet vezetésére" – jelentette ki például a dallasi Keresztény Ifjúsági Centrum (CYC) 2003. november elsejei nagygyűlésén, és miközben szónokolt, két zászlót húztak föl mögötte, amelyeken felirat hirdette: King of Kings, Lord of Lords (Királyok királya, Urak ura). A következő év nyarán egy amish farmerekkel tartott magántalálkozón a pennsylvániai Lancaster megyében ugyancsak megerősítette: "Biztos vagyok benne, hogy Isten beszél rajtam keresztül".

Deviáns személyisége és ellentmondást nem tűrő megszállottsága lassanként már a saját pártjában is aggodalmat és ellenérzéseket kelt. Ron Suskind publicista arról számolt be (New York Times Magazine, 2004. október 17.), hogy Bruce Bartlett, aki a republikánus párt hagyományos szárnyának egyik vezéralakja, a párton belüli "polgárháború" lehetőségét sem zárta ki Bush újraválasztásának esetére. Szerinte ez ugyanolyan természetű konfliktus lesz, mint amely világszerte zajlik a modernisták és a fundamentalisták, a pragmatikusok és az igazi hívők, az ész és a vallás között. "(Bush) valóban azt hiszi, hogy isteni missziót teljesít. Az olyan abszolút hit, mint az övé, elborítja az elemzés minden szükségletét. A lényeg a hit számára abból áll, hogy higgyünk olyan dolgokban, amelyekre nincsenek empirikus bizonyítékok, mondja Bartlett, a világot azonban nem lehet a hittel irányítani". De meg lehet próbálni – vélekednek a republikánus hatalmi apparátust megszállva tartó "keresztény cionisták".

Azzal, hogy az alapító atyák biblikus messianizmusa inspirálja világmegváltó terveit, Bush "western-imperializmusa" (Guillaume Faye) a jelek szerint visszatér forrásaihoz. Egykor az amerikai angol gyarmatok puritán alapítói úgy gondolták, hogy "isteni szándékot" (divine purpose) teljesítenek be az őslakosok földjének elrablásával. 1783-ban egy bizonyos E. Stiles jogtudós egyenesen "Isten amerikai Izraeljének" (God’s American Israel) nevezte Amerikát, amelynek pacifikálnia és uralnia kell a Földet. Manapság a neokonzervatív protestánsok is úgy vélik, hogy az Egyesült Államok és Izrael között nincs különbség az isteni misszió megvalósításában. Eme kettős motivációjú, egyrészt az országalapító hagyományokban, másrészt a bibliai történetekben gyökerező és mára csaknem az egész amerikai társadalmat jellemző "mentális késztetés" eredményeként jutott el az Egyesült Államok odáig, hogy feltétel nélküli támogatásban részesíti a lényegében szellemi anyaországának tekintett Izraelt.

(folytatjuk)