Senki előtt nem lehet vitás, hogy az újkor egyik legjellemzőbb szellemi teljesítménye a politikai liberalizmus. Az egyén szabadságjogainak 17-18. századi megfogalmazása, majd – legalább az atlanti civilizációban – 19. századi többé-kevésbé győzelemre vitele olyan fejlemény, amely a társadalom minden addiginál nagyobb hányadának hozott felemelkedést és életminőség-javulást. A siker olyan mértékű, hogy mára a legfontosabb liberális alapelveket az is magáénak vallja, aki ennek nincs is tudatában, aki a liberalizmus esküdt ellenségének tartja magát. Ezt leszögezve ideje kimondanunk, hogy mára a politikai liberalizmus, elszakadva a klasszikus szabadelvűségtől, alig áttekinthető távolságra került az elődök nézeteitől, és valójában nem más, mint a szakadatlanul folyó kultúrharc egyik tábora. Azok, akik ebben a táborban tömörülnek, nem arra törekszenek, hogy az egyén szabadságjogait kiteljesítsék, hanem arra, hogy a másik tábor híveit legyőzzék, és egyedül ők szerezzék meg az emberek fölött a szellemi hatalmat.
A másik tábort ma többféle néven nevezik, a könnyebb érthetőség kedvéért azonban nevezzük konzervatívnak. Persze ez a meghatározás is sántít, hiszen bőven találunk itt különféle radikálisokat, miközben a konzervatívok egy része a liberális tábor vonzáskörében működik. Mégis használjuk ezt a kifejezést, mert széles körben használatos, és többnyire ugyanazt értik alatta.
Egy bekezdés erejéig megpróbáljuk elhelyezni a politikai baloldalt is ebben a viszonylatban. Azért csupán egy bekezdés erejéig – és ez mindjárt az elhelyezésre irányuló kísérlet is -, mert úgy hisszük, hogy az ma nem pólusa a kultúrharcnak. Egykor kétségkívül a baloldal intézte a legnagyobb, a szó szoros értelmében világrengető kihívást a konzervatív táborhoz. Mára azonban mind bolsevik (orosz imperialista), mind fasiszta-nemzetiszocialista államideológiaként lejáratódott, eszmei szempontból kiürült. Alapértékei – ezúttal redukáljuk azokat az esélyegyenlőségre – lényegében éppúgy megvalósultak, mint a szabadelvűeké. A politikai baloldal mára csupán a hatalom megszerzéséért és megtartásáért alakult laza és ezért rugalmas érdekszövetség, amely köztes állapotából profitálva erős parlamenti pozíciót foglal el anélkül, hogy eszmei értelemben elkötelezné magát.
A jelenlegi országgyűlési felállás tulajdonképpen csalóka. Az erőviszonyokból arra következtetne az ember, hogy a nagy baloldali párt vette maga mellé a parlamenti küszöböt alig átlépő liberálisokat. A kultúrharc szempontjából valójában fordított a helyzet: a liberálisok „vezénylik a parádét”, a baloldal csupán a képviselői létszámot adja ehhez. Ami el kell hogy gondolkodtassa azokat, akik a kultúrharc végét attól várják, hogy a magyar liberális párt kiesik a parlamentből. Ez a remény hamis: a politikai liberalizmus a baloldal köpönyegében bármikor képes harcba szállni. Elég, ha csak a szocialista hadügyminiszternek a politikai liberalizmus Moszkvájában, az amerikai fővárosban tett nyilatkozatára gondolunk: a nacionalistázás és az antiszemitázás a politikai liberalizmus eszköztárának része.
Közbevetőleg fel kell hívnunk a figyelmet arra a tényre, hogy a politikai liberalizmus (szövetkezve a baloldallal) az elmúlt ötven évben a fasizmust és a nemzetiszocializmust eredeti helyéről, a baloldalról a konzervatív ideológiák táborába tolta át, mintegy a konzervatívok számlájára írta, reménytelen védekezésre ítélve ellenfeleit. Holott ez az áttolás merő manipuláció. José Ortegay Gasset spanyol filozófus a Tömegek lázadása című művében már 1930-ban világosan megfogalmazta, hogy a szocializmus eszmei táptalaján kifejlődött bolsevizmus, fasizmus és a nemzetiszocializmus ugyanaz különböző köntösben: az értékeket őrző és gyarapító elittel szemben a szociális demagógiával megszédített tömegek hátán felkapaszkodó zsarnokok uralma.
Különös, hogy a konzervatív tábor ezt a nyilvánvaló tényt egyelőre nem tudja érvényre juttatni, és marad a védekezés és magyarázkodás olyan bűnök miatt, amelyekhez semmi köze. Nagyjából így fest hát a kultúrharc csatatere. És ennek a háborúnak van két különös, a huszadik században kialakult titkos fegyvere, amely segítségével a politikai liberalizmus újabb és újabb vereségeket képes mérni az ellentáborra: az elfojtás és a szabadosság.
A jelen cikk felett olvasható alcím természetesen parafrázis, a liberalizmus egyik alapvetésének kiforgatása. Csakhogy ez a parafrázis mára napi gyakorlat. A politikai liberalizmus az utóbbi évtizedekben a számára sikeresnek mutatkozó ügyekben tabukat állított fel, és eszközt dolgozott ki arra, hogy tönkretegye mindazokat, akik ezeket a tabukat megsértik. És mindjárt nevén is nevezve a dolgot: ez az eszköz elsősorban a minden eddiginél hatékonyabb, minden eddiginél több embert elérő és befolyásoló média.
Nézzünk egy viszonylag kevéssé kényes témát, a másságkultuszt, közelebbről a melegek helyzetét. Az rendben van, hogy az ostoba előítéleteket le kellett bontani. A szabadelvűek örök elismerést érdemelnek, hogy a melegeket megszabadították a megbélyegzettségtől, és lehetővé tették számukra a teljes emberi életet. Az utóbbi egy-két évtizedben kialakult másság-rituáléknak azonban ehhez már semmi köze. A tolakodó melegrendezvények morális-politikai támogatása már csupán azt a célt szolgálja, hogy a másik tábor közismerten konzervatívabb álláspontja (az ember alapvetően mégiscsak heteroszexuális, a homoszexualitás deviancia) elmaradottnak, elítélendőnek, vesztésre ítéltnek tűnjék.
Íme egy példa. Bizonyára sokan emlékeznek a budapesti sziget-fesztiváli konfliktusra: állíthatnak-e a melegek felvilágosítósátrat, vagy nem. Az egyik kereskedelmi televízió esti hírműsorában az üggyel kapcsolatban szavazásra kérték a nézőket. Ám nem az evidens kérdést tették fel, hogy ugyanis a néző egyetért-e a sátorállítással, hanem azt, hogy a polgármester vajon politikai karrierje érdekében tiltotta-e meg, vagy sem. Az elfojtás mechanizmusa nyilvánvaló. Ha az evidens kérdést teszik fel, csekély kockázattal megjósolható, hogy a többség a melegekkel szemben foglalt volna állást – csakhogy a politikai liberalizmus ilyen eredmény nyilvánosságra kerülését nem engedi meg, mert abból az a látszat következik, hogy a másik oldal hívei többségben vannak. Ellenkezőleg, annak kell kiderülnie, hogy aki a melegekkel – a mássággal – szemben fellép, az elítélendő. A nézők megfeleltek az általuk tételezett (a műsor által sugallt) elvárásnak, és többségük arra szavazott, hogy a polgármester politikai karrierje érdekében cselekedett. Ez pedig indirekt, de azért nyilvánvaló megbélyegzés. Üzenet a politikusnak: többé ne merd kimondani a véleményedet a melegekről.
Nagyobb kiterjedésű terep a cigányok ügye. Az embereknek – előítéleteik és tapasztalataik alapján – megvan a véleményük a cigányokról. Leegyszerűsítve ez így hangzik: tessék dolgozni. Csakhogy ennek nem szabad elhangzania. A börtönlakók több mint ötven százaléka cigány, de a cigányság és a bűnözés összefüggéseiről sem szabad nyilvánosan szólni. Ha valaki megpróbál olyan véleményt nyilvánosan kimondani, ami megegyezik a többség véleményével, bizton számíthat arra, hogy a média össztüzet zúdít rá. Minél nagyobb súlyú közszereplő az illető, annál kitartóbb össztüzet.
Igen jellemző, hogy a társadalomkutatás – amelynek intézményrendszere döntően a politikai liberalizmus képviselőinek és híveinek kezében van – szinte kizárólag a cigánysággal szembeni előítéleteket elemzi, tehát magát az előítéletességet mint problémát tematizálja. Ugyanakkor az előítéleteknek tápot adó tényezők, mint például a cigányság munkamorálja, az írott és íratlan normák tisztelete, a rend és a higiéné iránti igény gyakorlatilag tabunak számítanak. Már maga a kérdésfeltevés is tabusértésnek számít, és maga után vonja a megbélyegző-kiközösítő mechanizmus beindulását. Most tekintsünk el attól, hogy a cigányság jogait harcosan védelmezők többsége olyan körben él és dolgozik, ahol cigányokkal elvétve sem találkozhat, gyereke olyan iskolába jár, ahová legföljebb egy-két „díszcigány” juthat be mutatóba. A lényeg nem ez, hanem az, hogy a cigányság ügye alkalmas terepnek mutatkozik a politikai konzervativizmus nézeteinek lejáratására.
Itt lehet említést tenni magának a toleranciának a kultusszá emeléséről is. Ha az ember utánanéz, hamar rájön, hogy a különböző toleranciaintézmények, -díjak és -rituálék körül milyen sok kifejezetten türelmetlen ember sürgölődik, aki akár azt is jelszavául választhatná: üsd az intoleránst! A tolerancia a politikai liberalizmus értelmezésében azt jelenti, hogy mindenkinek alá kell vetnie magát a tabuknak, azokat tűrnie kell. A toleranciamozgalomnak harcosai vannak, akik a nyilvánosság eszközeivel igyekeznek megbélyegezni mindenkit, aki hitük szerint a liberális kánont megsérti.
Az antiszemitizmus vádja a politikai liberalizmus jolly jokere, mindenkor biztosan nyerő lapja. Aki az elmúlt hónapok újságjait átnézi, elhűlve tapasztalja az antiszemitázásnak azt az áradatát, amely a konzervatív táborra zúdul. Sokakban már az a gondolat is megfogalmazódik, hogy bizonyos erők valódi antiszemitizmust szeretnének kiprovokálni, hogy az ürügyet szolgáltasson a konzervatív táborral való végleges leszámolásra.
Mindezt nem szerencsés összemosni a momentán regnáló igazságügy-miniszter azon törekvésével, hogy rendőrhatósági eszközökkel szerezzen befolyást a könyvesboltok kínálatára. Az már nem elfojtás, hanem tiltás – igen valószínű, hogy nem is lesz eredményes, mert egyes könyvek betiltása praktikusan nem lehetséges. Ma egyetlen könyv, a Mein Kampf kereskedelmi forgalmazása tiltott. Ettől még természetesen tucatnyi boltban kapható, gyenge fordításban és a szamizdat (!) dicsfényével övezve.
Van két olyan konzervatív érték, amellyel kapcsolatban a politikai liberalizmus még nem tudta teljes működésbe hozni a tabuk rendszerét: a vallás és a nemzet. Azért természetesen senkit sem lehet megbélyegezni, mert hazafi és vasárnap misére jár. Az értékek lejáratása azonban gőzerővel folyik, nyilvánvalóan abban a reményben, hogy tilalomfák itt is felállíthatók legyenek. A nemzet fogalmát szorgos publicisták igyekeznek összemosni a sovinizmussal és idegengyűlölettel, és a munkálkodásnak van is foganatja. A vallást, mindenekelőtt a római katolikus vallást sok oldalról kezdik ki. Az egyik az úgynevezett kisegyházak, szekták erős médiatámogatása. Bőséges munícióval szolgál néhány katolikus pap eltévelyedése vagy éppen bűnössége – az ilyen esetek a világ hírkereskedelmének legkelendőbb árucikkei. Bő hozadékot ígér a katolikus egyház szerepe a második világháborúban, úgymond vétkes hallgatása a zsidóüldözésekkel kapcsolatban. A cél azonban nem a múlt tisztázása, hanem az érték pusztítása, a politikai konzervativizmus mentsvárainak lerombolása.
A tabuk eme rendszere láttán meglepőnek tűnhet, hogy ugyanakkor a politikai liberalizmus értelmiségi harcosai a lassan korlátlan erkölcsi szabadosság lehetőségét nyújtják mindazoknak, akik a tabuk rendszerébe hajlandók beilleszkedni. Az ellentmondás azonban csak látszólagos, valójában ez is a kultúrharc egyik csatája. A magát liberálisnak valló értelmiség cinkos hallgatása vagy éppen aktív közreműködése mellett kap a köznép „feloldozást” az olyan konzervatív értékek alól, mint a szemérem, tiszteletadás, hűség és hit, a közösség szolgálata és az alázatos munka. Az a televíziós szerkesztő, aki annak idején a már említett melegsátorral kapcsolatos másság-rituálét vezette, most egy minden erkölcsi értéket felrúgó tévéműsort irányít, és nincs liberális értelmiségi, aki megróná ezért. Elvi fanyalgások persze vannak, de az a személyre szóló lejáratási-kiközösítési kampány, amely a liberális tabukat megsértőkre rendszerint zúdul, ezúttal teljesen elmaradt.
Miközben a liberális tábor a könyvpiacon az általa fontosnak ítélt témákban az elfojtás kudarcait látva immár a nyers tiltás irányába indul el, a szabadosság jószerével minden határt átlép. Az egyik kiadó – kommunikációs főnöke vezető liberális újságíró, még vezetőbb liberális közíró felesége – egyebek mellett kemény gyerekpornót is közread, ám nemhogy nem indul be a tabusértéseket követő megbélyegző-kiközösítő kampány, ellenkezőleg, a média valósággal ünnepli a kiadót. A budapesti metró állomásai tele vannak egy új könyv reklámjával, amely a hirdetési szöveg szerint olyan jó kislányoknak szól, akik készek rá, hogy rossz kislányok legyenek. Hogy kétség ne legyen, a plakáton a kulcsszavak is olvashatók: „csábítás, gyönyör”. És nem akad közíró, aki megkockáztatná, hogy talán nem kellene kurvaiskolába járatni a magyar nőket. Ez nem tabu. Inkább sikk, haladás a korral. Kurvaélet – hirdeti magát az ismert liberális újságíró legújabb könyve. Kurvajó – ezt meg „az év botránykönyvének” hirdeti a kiadó, felszólítva az olvasót, hogy „ki ne hagyd!”
Az elfojtás és szabadosság e kettős rendszerének van egy érdekes következménye. Magyarország végtére demokrácia, sajtószabadság van, tehát minden nézet és vélemény képes nyilvánosságra jutni. Ám a konzervatív oldal mérsékelt tagjai előbb-utóbb megtanulják (saját kárukon vagy a másén), hogy a tabukhoz nyúlni veszélyes, a tabutémákkal kapcsolatban jobb, ha nem nyilvánítanak őszinte véleményt, a szabadosságot pedig viseljék el, ha nem akarják, hogy begyöpösödöttnek, szemforgatónak, álszent viktoriánusnak bélyegezzék. Az őszinte beszéd tehát megmarad olyan embereknek, akiken nem fog a liberális értelmiség (a média) kiközösítő-megbélyegző mechanizmusa – megmarad a radikálisoknak, az (ön)korlátok nélküli közszereplőknek, politikai kategória szerint a szélsőjobbnak. Így jut az ő illetéktelen kezükre az „igazság” kimondásának kiváltsága, így zsebelik ők be jóérzésű emberek rokonszenvét, és aratnak politikai sikereket. A szélsőséges, durva megfogalmazások ráadásul jó ürügyet szolgáltatnak a kemény liberális fellépésre, a folyamat tehát önjáróvá és önerősítővé képes válni.
Tabuk és szabadosság, elfojtás és radikalizmus – ezek a szemünk előtt zajló kultúrharc kulcsszavai. A kultúrharcé, amelyet éppúgy két tábor vív egymással, mint minden kultúrharcot a történelem folyamán. Ám ennek a mostaninak van egy új sajátossága: a retrográd, az értékeket romboló, a visszahúzó szerep a történelemben először a politikai liberalizmusnak jutott. A politikai konzervativizmus maradt az az erő, amely önmagukban megálló értékeket képvisel, miközben a politikai baloldal érték nélkülivé vált, a politikai liberalizmus pedig minden erejét a konzervatív értékek szétdúlására fordítja, anélkül hogy saját értékeit – a szabadságot, a más vélemény tiszteletét – meg tudná őrizni.
Végzetesen téved, aki mindebből azt a buta következtetést vonja le, hogy a konzervatív tábor valami világméretű összeesküvés áldozata, hogy itt valami ördögi kéz fogja össze a szálakat és irányítja a folyamatokat. Nem, ami a szemünk előtt zajlik, az nem más, mint klasszikus kultúrharc, a történelmi erők által egyik vagy másik táborba sodort írástudókkal. Hogy végül ki győz és ki veszít, azt nem lehet megjósolni, de talán nem is fontos. Az igazi kérdés, hogy a harc közben mit veszítünk és milyen lesz az a civilizáció, amely majd az unokáinkra marad.
