Nagy hiba lenne, ha a 2006-os választásokat csak különböző pártjaink szemüvegén keresztül elemeznék a szakértők. Ilyenkor könnyű a győztest győztesként értékelni és a vesztes cselekedeteit, mint hibák sorozatát megrajzolni, még akkor is, ha az elemző már a végeredmény ismerete előtt helyesen látta a győzelemhez vagy bukáshoz vezető utat. Ez csupán szerencsés helyzet számára, mert hipotéziseire mint a nagy előrelátás tételeire hivatkozhat, vagy ha tévesen állt ki a politikai koncepciók mentén, most árnyalhat és mentheti szakmai becsületét.

2006-ban mindez kevés. Mégpedig azért, mert a választásoknak nemcsak az volt a tétje, hogy melyik párt nyer vagy veszít, hanem az is, hogy milyen módon zárul le a magyar rendszerváltozás korszaka. Így a győzelem vagy vereség még nagyobb súlylyal nehezedik a politikai szereplőkre.

A politikai változásoknak négy fő típusát különíti el a modern politikatudomány. Ezek a forradalom, a puccs, a reform és az átmenet. A magyar rendszerváltozás ez utóbbi kategóriába tartozik. Ennek időbelisége a leginkább elhúzódó, ezért helyesebb, ha nem a rendszerváltás, hanem a folyamatot kifejező rendszerváltozás fogalmat használjuk. A diktatórikus rezsimekből a demokratikus rezsimekbe való átmenetek – bárhol a világon – általában 10-15 évet vagy 4-5 ciklust szoktak kitenni. Nálunk ez április 23-án járt le.

De melyek is a rendszerváltozás posztulátumaiként megfogalmazott célkitűzések? Ha három átfogó cél megnevezésével lehetne csak leírni ezt, akkor azok a következők lennének: 1. Az állampárti hatalomkoncentrációval szemben plurális hatalomgyakorlás. 2. A társadalmi nyilvánosság demokratizált szerkezetváltozása. 3. Szociális piacgazdaság.

E három célkitűzés mögött pedig mindvégig ott van az átmenetnek az a feltételezése, hogy az új demokratikus rendszer közjogi működtetői és védelmezői a rendszerváltó elitből kerül ki, hiszen ez ad értelmet az átmenetnek.

Az elmúlt tizenhat évben, politikai ingajárás közben, hol jobb-, hol baloldali kormányzás alatt a társadalmi alrendszereink rendre lefuttatták az átmenet programját struktúrájukban. A politikai alrendszerünk az első célkitűzést, a kultúra-, tudomány- és a média a második célkitűzést, a gazdaság alrendszere pedig a harmadik posztulátum programját dolgozta fel.

Az átmenet programbeli célkitűzései alapvetően megvalósultak, csakhogy a változás folyamatának ütközeteiből mindig a volt állampárti elit került ki győztesen, a maguk érdekei szerint alakítva az adott társadalmi szféra arculatát. A rendszerváltó pártok a rendszerváltozásban aratott győzelemként értelmezték pillanatnyi kormánypozíciójukat és nem észlelték, hogy ez csak egy bizonytalan szelete a társadalmi alrendszerek sokaságának, és hogy az igazi győzelem akkor áll majd be, ha a többi alrendszerben is eldől a rendszerváltó elit és az állampárti elit közötti küzdelem.

A gazdaságból, a médiából, a kultúra és tudományos szférából egyaránt a karrier-állampártiak kerültek ki győztesként. Miközben az uniós csatlakozással alapvetően lezárultak a társadalmi alrendszerek átmenetei, 2006-ra már csak egy nyitott kérdés maradt, a politikai alrendszer végső stabilizálásának a kérdése. Ez az, amit a korábbi, más társadalmi szférákban elszenvedett vereségek miatt szintén elbukott a rendszerváltó, demokratizáló tábor.

A rendszerváltozás politikai ingáját, az egykori állampárt utódpártja és a mellé szövetségesként 1994 óta felzárkózott, de már 1990-ben is a „nemzetközi diplomáciai köröket” és a „pénzvilágot” megnyugtató (copyright by Kiss János) liberálisok állították meg, ez pedig az egész rendszerváltozás újraértelmezését követeli meg tőlünk, szakértőktől. A rendszerváltó pártok pedig saját szerepüket kell megvizsgálják ebben a folyamatban és ennek csak mint a végső és utolsó aktusaként szabad a 2006-os választások eredményét értékelniük.

Ezen felvetés jogosságát érzékelik is a politika szereplői és árnyaltan utalnak arra, hogy hozzáláttak eredményeik ilyen nagyobb ívű értelmezéséhez. A balliberális oldal a társadalmi nyugalmat, békét és folytonosságot akarja hangsúlyozni az átmenetből, leplezve és védve ezzel a változatlan hatalmi pozícióit a társadalmi alrendszerekben. A jobboldal pedig az „antalli örökség” meghatározása és birtoklása kapcsán próbálja a 2006-os választási eredményét a rendszerváltozás folyamatában értelmezni.

Antall nagy formátumú politikus volt, óriási műveltséggel és tiszta demokratizáló szándékkal. Ám ha a mai értelmét keressük az „antalli örökség” kifejezésnek, akkor sokkal inkább az elmulasztott lehetőségek örökségét kell értenünk alatta, mintsem rendszerváltó pozitívumot. Ezt maga is elismerte elhíresült fanyar kritikus-önkritikus mondatával: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Az, hogy a volt állampárt bemasírozott a demokratikus intézményrendszerbe s most ezt féltve védi magát, az antalli örökség. Az is antalli örökség, hogy a saját oldalam jó szándékú magyarjaitól többször határolódok el és tagadom meg őket, mint ahányszor kritizálom a milliárdossá felfejlődött állampárti elitet. És az is antalli örökség, hogy a jó szándékú kritizáló máris a párt és a nemzet elárulója! És mindez együtt a paktumpolitika, amely a pillanatnyi pragmatikus döntések által elfecsérelt távlati lehetőségeket jelenti, valamint a folyamatos hátrálást minden társadalmi szférában egészen a 2006-os jobboldali bukásig. Ennek a politikának mindegyik jobboldali párt – akarva-akaratlanul – örökösévé vált. Még ennek a leghangosabb, radikális ellenzői is ugyanezen utat járták be, amikor odáig jutottak, hogy testvért is ellenségnek vélték önös pozíciók pillanatnyi birtoklásáért.

Ám térjünk vissza a győzelem és bukás okainak elemzéséhez. A ’90-es választások után a rendszerváltó erők azt hitték, hogy a Nyugat által képviselt szabadság világához csatlakoztatják az országot. Pokol Béla legutóbbi, méltatlanul elhallgatott művében, a Globális uralmi rend című kötetében kiválóan mutat rá, hogy ez csak a demokratizáló erők naivitása volt. Magyarország valójában egy ekkorra már kialakult és terjeszkedőben lévő globális uralmi rendhez csatlakozott. Ez a rend pedig már a ’80-as évek közepén, a karrier-állampártiakkal és a liberálisok egy részével kezdte meg tárgyalásait és mint érdemi tárgyalófeleit védte meg nemzetközileg őket a rendszerváltó első kormánnyal szemben. Mint szálláscsináló partnereknek nyújtott számukra diplomáciai segítséget belpolitikai kérdéseink értelmezésével, és fosztotta ki a magyar államot, a privatizáció és a piaci verseny nevében.

Aki a nemzeti érdek védelmének nevében ellen kívánt állni ennek a nyomásnak, az szalonképtelennek lett nyilvánítva. Ezt pedig leginkább a saját politikai oldaltól való elhatárolódások kikényszerítésével érték el. A folyamatos megtagadások és hátrálások politikája volt ez a jobboldalon, egészen addig, hogy 2006 áprilisára már Orbán Viktor is oly sok megtagadás és hátrálás után kimondta: Nincs hova hátrálnom!

A kényszerhelyzetek az átmenet során a kiszolgáltatott médiahelyzetből adódtak. A kommunikációs világtársadalom kialakulásával Széchenyi szavait parafrazálva azt is mondhatjuk, hogy médiájában él a nemzet. A magyar médiapiac propagandisztikus államközpontúságát kellett demokratikus rendszerré formálni a rendszerváltozás során. A média alrendszerének végtelenül torz voltát jól mutatja, hogy 2006. március 15-én, a sajtószabadság napján legfőbb szakmai szervezet oldaláról olyan személyek a díjadományozók, akik húsz-harminc évig szolgálták önként az állampárt hazugsággépezetét.

A demokratikus médiapiacnak két kritériuma van. A pluralitás, vagyis hogy az eltérő vélemények egyidejűleg legyenek jelen a médiapiacon, és a policentrikusság, vagyis az, hogy ezek több, közel azonos erejű médium által érjék el a nyilvánosságot. Ez utóbbi adja a rendszer kiegyensúlyozottságát. Magyarországon a balliberális véleményvezérek hajlamosak csak az első kritériumra korlátozni a demokratikus elvárást. A másodikat, a többközpontúságot – erőfölényük miatt – nem hangsúlyozzák. Sőt a piac szabályaira hivatkoznak a túlsúlyt kritizálókkal szemben, csakhogy ez a médiavilág piaci előnyét a régi pártállami előnyökből szerezte, miközben a nemzeti orgánumok a nulláról kellett induljanak. Az óriási médiahátszél a balliberális oldalon és a sikeresen mediatizált magyar társadalom szellemi állapota egyaránt tükröződik a 2006-os választások eredményében.

Ám, hogy a médiaellenszél a visszájára is fordulhat, azt a MIÉP 1998-as parlamentbe jutása példázza. Vagyis nem lehet a jobboldalon csak a média alrendszerében elszenvedett vereségekre hivatkozni. Téves alapállások és koncepciók eredménye is a 2006-os vereség.

1998-tól a jobboldal fő erejének a Fidesz számít. Akkori győzelmét az összefogásnak köszönhette. Ma is az összefogást említik a siker titkának. Csakhogy az 1998-as győzelem nem az egyetlen pártszövetségbe tömörült jobboldal győzelme volt. A Fidesz-MDF-nek ekkor érdemben volt kivel összefogni, vagyis a második fordulóban a szintén jobboldali FKGP-vel együtt tudták maximalizálni a szavazatokat.

A Fidesz számára sikeres volt a néppárttá alakulás, de tévesnek bizonyult a jobboldal kizárólagos képviseletébe és ezáltal a kormányzási lehetőségbe vetett hit. Óriási hiba lenne a választási törvény adta lehetőségeket úgy értelmezni, hogy egységben tovább szélesíthető a jobboldali tábor és a mandátumok száma. Ugyanígy elbukott a kétpárti modell koncepciója is. Néhányan ezt előre jelezték – e sorok írója is -, de a két, szorosan összefüggő programot feltétlen sikerességi hittel futtatta rendszerében a Fidesz. Másodszor jött ki, 2002 után 2006-ban is az az eredmény, hogy hibás a program. Ilyenkor lehet azt mondani, hogy ismét a rendszer a hibás, ám lassan azért ideje rákérdezni arra, hogy vajon nem a programozó téved-e?

Sokszor hangzott el, hogy a választási törvényünk is az összefogást preferálja. Ez igaz. Csak éppen a minimum két önálló párt közötti összefogást. Leginkább az első és második fordulóban – a kampányban és a visszaléptetések által – kooperáló több párt esetében lehet összefogásról beszélni. Az egyetlen tömböt a rendszer úgy tekinti, mint akinek nincs kivel összefogni. Ez a két bukás és a ’98-as siker tapasztalata.

A szocialisták is erre jöttek rá, és ez is vezetett sikerre esetükben. A politikai rendszer végső stabilizálása és a társadalmi alrendszerekbe való hosszú időre szóló beágyazódásuk akarása még olyan konfliktusokon is át tudott lépni, mint a 2006-os köztársaságielnök-választásánál elszenvedett sérelmek. A jobboldalon ettől sokkal csekélyebb konfliktusok is azonnal csapdahelyzetet teremtettek, és rögtön zérus összegű, vagyis a másik fél biztos vereségére spekuláló játékhoz vezettek.

A rendszerváltozás átmenete végképp lezárult. Lehetőségei már korábban elszálltak, és a politikai inga megállításával új korszak kezdődött a magyar politikai rendszerben. A rendszerváltó elit a túlerő és a végzetes saját hibák miatt vesztesen került ki az átmenetből. Egy új építkezés korszaka kell kezdődjön a jobboldali politikában, melynek elsősorban nem személyi, hanem koncepcionális váltást kell jelentenie. Egy nagy jobboldali néppárt nem kell hogy egy önálló, a globális uralmi rendet kritizáló, magyar érdeket védő, keresztény értékrendű politikai mozgalom, párt megfojtását jelentse. Úgy tűnik, hogy a szavazatmaximalizálásnak ez az igazi lehetősége a választójogunkban.

A szavazatmaximalizálás azonban csak egy a jövő fő céljai közül. Emellett bőven akad teendő és napi küzdelem a társadalmi alrendszerek többi területén a médiában, gazdaságban, tudományban, kultúrában. Leginkább a globális uralmi rend offenzívájával szembeni ellenállást kell ezekben szervezni. Ezt kell belátnia minden politikai szereplőnek 2006-ban, aki nemzetét s nem önérdekét kívánja szolgálni a jövőben.

A szerző politológus, a Fővárosi Választási Bizottság volt tagja