Olykor érdemes visszarévednünk legkedvesebb gyermekkori félelmeinkbe. Mindannyiunknak, akik legalább felnőttkorunk küszöbéig benne éltünk a Kádár-korszakban, akad ezekből egy egész csokorra való.

Hirdetés

Az én kedvenc gyermekkori félelmem például szorosan kötődik a hidegháborúhoz. Negyven évvel ezelőtt az akkor tízéves gyerek attól félt a legjobban, hogy a két nagy, az oroszok és az amerikaiak szembenállása nukleáris katasztrófába torkollik.

Nem csak én tartottam ettől. Az egész nemzedékemet, sőt, az előttünk járókat is áthatotta a szorongás, hogy valami példátlanul embertelen, megállíthatatlan, kozmikus erejű csapás készülődik titkos laborok, támaszpontok és dolgozószobák mélyén. Aki ezt nem élte át, nem értheti pontosan Dürrenmattot és az ő fizikusait. Aki nem volt ott és akkor, nem érzi a pórusaiban, miért gondolta több egymást követő nemzedék is, főleg nyugaton, hogy carpe diem, az idők véget értek, legalább érezzük jól magunkat, ha már mást nem tehetünk.

A mi nemzedékünk tényleg azt hitte, hogy ha Európában még egyszer háború lesz, azt nem késekkel és tűzfegyverekkel, hanem hordozórakétákkal vívják. És hogy nem hat évig, hanem hat órát sem tart az egész. Aztán jött Jugoszlávia, és egy egész világ hőkölt hátra, amikor kiderült, hogy 1992-ben is késekkel és kézifegyverekkel vívják a harcot. Hogy az ember, akinek az ösztönvilága a Neander-völgyi kora óta változatlan, mindössze tökéletesíti magát a másik elpusztításának technikai módozataiban, de semmit nem tanult, és semmit nem felejtett. Kiderült, hogy a kölcsönös atomcsapás helyett a kézműves erőszaké a jelen és a jövő is.

Korábban írtuk

Ahogyan felnőttünk, lassan elpárolgott a kozmikus megsemmisüléstől való félelmünk. Ma már pontosan tudjuk, hogy nem hirtelen gyorsasággal, hanem lassan, módszeresen leszünk az enyészeté. De ha már pusztulnunk kell, a nukleáris félelem helyett más kedvenc félelmet választottunk magunknak erre a kis időre.

A nyugati világ aktuális rettegésének középpontjában ma a természeti környezet megsemmisülése áll. Ez a félelem pontos mása a nuklerális szorongásnak: valamit nem ismerünk, nem értünk, ezért attól tartunk, hogy elveszítjük önmagunkat, pedig azt mondták nekünk, hogy az ember kezében tartja a mindenséget, hogy egyre jobb, egyre többet tud, és mindent irányít.

Fotó: MTI

A krónikus természetféltők dilemmája azért feloldhatatlan, mert semmit sem tudnak félelmük tárgyáról, magáról a természetről, következésképpen képtelenek felmérni a valóságot. Hogy túrázni járunk időnként a Budai-hegységbe, hogy élettársnak magunk mellé veszünk egy kutyust, és szabadnapunkon fákat simogatunk a Városligetben, nem természetismeret. Az sem természetismeret, amikor a zöldpolitikus tele szájjal statisztikákat és szaktanulmányok leegyszerűsített tartalmi összefoglalóit hirdeti. A természetet megismerni életforma és szakmai felkészültség dolga. A régi paraszti társadalom mindkettőt egyidejűleg hordozta, elmúlásával pedig hatalmas űr keletkezett. A természetet magára hagytuk, csak kihasználjuk vagy dédelgetjük, de egyáltalán nem ismerjük.

A rend és az egyensúly megbomlott. Életformaként választhatjuk a paraszti életet, de választásunk mit sem ér a régiek tudása, tapasztalata nélkül. És tanulhatunk erdőgazdálkodást, meteorológiát, sertéstenyésztést, ha az életformánk nem illeszkedik a megszerzett tudáshoz, csak elméletet szívunk magunkba.

A természeti környezet organikus, élő egység. Itt minden szó fontos. Hogy organikus, élő, vagyis nem holt anyagok összessége, bárki megtapasztalhatja, aki vízparton, erdőben vagy a kertben tartózkodik. Lüktető életet talál majd maga körül, ahova könnyen beleilleszkedik. Nem tudatosan, hanem ösztönösen zajlik az azonosulás: az ember visszatér oda, ahova mindig is tartozott. A paraszt, aki egész életében a szabad ég alatt él, mindenestül hordozza, nem pedig pusztán képviseli a teremtett világot. Nem közvetíti részecskéit, hanem maga is részese a hatalmas organizmusnak, érti működését, dogmatikus szabályrendszer helyett önmagában nézi a dolgokat. Minden erkölcsi minősítés, haszon és kár, jóság és kegyetlenség a rendszeren belül értendő. De a természeti környezet egyúttal egység is: minden összefügg mindennel, és ha az egység felbomlik, az ember is elsatnyul, korcs, gyenge lesz. Ha elveszítjük a természetet, akkor a társadalmi környezetünk is szükségszerűen sterillé, élő kapcsolódások nélkülivé válik.

A modern embernek természetesen nincs tudomása erről a dilemmáról. Ő magából indul ki, és oda is tér vissza. Rendületlenül hisz a fejlődésben, a haladásban, azt gondolja, egyre jobb kondícióban van. Vagy éppen pánikba esik: azt hirdeti, hogy közel a megsemmisülés, lebecsüli, mert képtelen felmérni a természet és benne az ember regenerációs és ellenálló képességét. Holott minden csak forog, csak forog: újra elkövetjük hibáinkat, majd kilábalunk a bajokból, hogy aztán ami fent van, újra lent legyen, majd fordítva, örökkön örökké, a világ végezetéig.

A bölcs ember nem a tünetekkel, hanem a világgal és a saját szerepével vet számot. Aki visszatér a természetbe, és berendezkedik abban a környezetben, ahova eredendően tartozik, annak nincsenek félelmei. Nem fél a globális természeti katasztrófától, nem retteg az ismeretlentől, amire társadalmi lényként nincs ráhatása. Ismeri és használja a földnek azt a szeletét, ahol élnie adatott, önmaga alakítja az életét.

Ez nevezik szabadságnak.