Természetüknél fogva az összeesküvések nem spontán teremnek, hanem hosszas konspiratív munka eredményei. Fejtsük hát fel a Harry herceg és Jean-Marie Le Pen által létrehozott revizionista újantanthoz vezető okkult események láncolatát, bebizonyítva, hogy az angol királyfi és a francia néptribun csupán a jéghegy csúcsát képezik.

Itt van mindjárt a Di Canio-eset. A kulisszák mögé látó, intelligens futballrajongók számára a napnál is világosabb, hogy a Lazio csapatkapitánya sem véletlenül lendítette fasiszta köszöntésre kezét a Róma elleni győztes meccs után, hiszen Signora Floriani (alias Alessandra Mussolini " nomen est omen!) azonnal gratulált neki, és képviselőjelölti helyet ajánlott számára pártja listáján. Annál örvendetesebb, hogy az olasz baloldal egy emberként ítélte el gusztustalan gesztusát, sajnálatos ugyanakkor, hogy a jobboldalról szinte csak Rocco Buttiglione, a teokonok európai fővezére csatlakozott hozzájuk ("Di Canio nella bufera", La Gazzeta dello Sport, 2005. január 8.), a rossz nyelvek szerint így akarva kompenzálni a homoszexuálisok elleni korábbi ízetlen kiszólását, amelyet egyébként EU-biztosi posztja bánt.

De söpörjünk inkább a saját portánk előtt! Ebben a kontextusban az sem lehet a véletlen műve, hogy a nemrég leleplezett veszedelmes újnyilas szervezkedés mind a négy tagja éppen most akart megemlékezni Szálasi Ferenc születésnapjáról az Új köztemetőben. Csak a naivak gondolhatják, hogy demarsukat nem célzatosan időzítették "az auschwitzi haláltábor felszabadításának 60. évfordulójához" közeli időpontra. Szerencsére erőszakszerveink, mint mindig, most is a helyzet magaslatán álltak és bravúros kommandósakcióval tették ártalmatlanná az Andrássy úton flangáló Bácsfi Dianát, mielőtt még martalócai élén végrehajthatta volna újabb, ezúttal temetői rémtettét, amelyre a hatóságot előzetesen informáló állampolgári bejelentés alapján készült, vagyis "önkényuralmi jelképet használt volna, rongált volna és rendet zavart volna". Az efféle közveszélyes elemekkel szemben igenis helyeselhető a régi szép kádári időket idéző rendőri erély. Éppen ezért visszatetsző egy bizonyos F. Gy. kekeckedése a Népszabadságban, aki azt firtatta, hogy ezek szerint elég csak névtelenül felhívni a jardot, és "rögtön előállítják mondjuk a haragosomat", hozzátéve, hogy "az ember már-már hajlamos azt hinni, hogy követik Bácsfit", ami szerinte "nem lenne túl törvényes" ("Egy telefon és jön a rendőr", 2005. január 8.). Holott tudomásul kéne már venni mindenkinek, hogy demokrácia ide, EU oda, az eszmeiséget mindenkor a törvényesség elébe helyező szociáldemokrata kormányok dicső jakobinus eleik nyomán azt vallják, hogy "nincs szabadság a szabadság ellenségei számára".

Különösen akkor, amikor a közrendet és a nemzetközi biztonságot veszélyeztető komplott szálai – mint jelen esetben is – egészen a neonáci internacionálé boszorkánykonyhájáig vezetnek. Bizonyos gyanús előjelek alapján persze már jó ideje sejthető volt, hogy koncentrált támadás készül a koncentrációs táborok felszabadításának 60. évfordulójára tervezett megemlékezések "politikailag korrekt", tehát a második világháború zsidó áldozataira koncentráló lebonyolítása ellen. Miután David Irving, Ernst Nolte és Martin Walser már korábban kiengedték a rossz szellemet a palackból, a felszabadítás hivatalos verziójától eltérő fals hangok tavaly, a normandiai partraszállás megünneplése kapcsán Európa-szerte felerősödtek. Emlékeztetőül: David Irving, az "ismert neonáci áltörténész" (Tamás Gáspár Miklós dixit, ipse dixit) kétségbe vonja a holokauszt megtörténtét; Ernst Nolte német történész szerint "ok-okozati kapcsolat" (kausaler Nexus) áll fenn a kommunizmus és nácizmus között; Martin Walser német író pedig kifejezte abbéli meggyőződését, hogy Auschwitz nem lehet egy mindörökké a németség feje fölött lóbált "erkölcsbunkó" (Moralkeule).

Elsősorban a franciák és az olaszok mutatkoztak hálátlannak angolszász felszabadítóikkal szemben. "Normandiában az 1944. júniusi, júliusi, augusztusi és néha szeptemberi felszabadítottak amputált felszabadítottak. Megrövidítettek a javaikban, gyakran a testükben, az érzelmeikben" " siránkozik az egyik legtekintélyesebb francia történész, Henri Amouroux ("Une pluie de bombes sur Caen", Le Point, 2004. május 27.), külön is kiemelve Caen mártíriumát, amelyet a szövetségeseknek a június 6-i partraszállást követő 48 órán belül el kellett volna foglalniuk, de csak 32 nap múlva sikerült nekik, annak ellenére, hogy 7-én ezer bombázójuk porrá bombázta a várost. De Saint-Malo sem járt jobban, ahol pedig a németek mindössze 62 emberrel és hat légelhárító üteggel védekeztek. A szövetséges szőnyegbombázások – amelyek egyébként Lyont, Marseille-t, Nizzát és Párizst sem kímélték – végeredményben több mint hatvanezer francia polgári személy életét követelték.

"Felszabadítók vagy megszállók?" – teszi fel az impertinens kérdést Pierluigi Battista (La Stampa, 2004. május 29.), arra emlékeztetve, hogy "a megszállás technikailag egy tény, a felszabadítás pedig egy érték és egy szempont", és ha csak az utóbbiról beszélünk, "azt kockáztatjuk, hogy amputáljuk a kollektív emlékezetből és érzékenységből a harcok és pusztítások terhét, amelyet ez a történetírásilag vitathatatlan »felszabadítás« hozott magával valamennyi olasz számára, akár a megfelelő oldalon voltak, akár az elhibázott oldalon…"

A jelenlegi olasz kormánytöbbséghez tartozó posztfasiszta Nemzeti Szövetség (AN) havi magazinjában Gianfranco de Turris szemrehányást tesz saját kormányának amiatt, mert mind ez idáig nem adott kitüntetést az amerikai Liberator-bombázók által lerombolt Foggiának, Trevisónak, Frascatinak és "sok más" városnak ("Liberatori o occupanti?", Area, 2004. július"augusztus), ugyanakkor hipokritának bélyegzi Schröder német kancellár viselkedését, aki részt vett a szövetséges partraszállásra emlékező ünnepségeken (ellentétben elődjével, Kohllal, aki nem ment el az 50. évforduló megemlékezéseire), de nem volt hajlandó fejet hajtani a német halottak emléke előtt (amit viszont Kohl megtett).

Gianluca de Feo ugyancsak Olaszország felszabadításának kevéssé dicsőséges epizódjaival foglalkozik, a nagyközönség számára eddig jórészt ismeretlen (vagy kevéssé ismert) adatokkal járulva hozzá például a legendás Patton tábornok életrajzához. Írásából kiderül, hogy Szicília elfoglalása során az "acéltábornok" személyes parancsára több esetben a megadási szándékukat világosan jelző olasz katonákat mészároltak le. Noha a szerencsétlen malőrt igyekeztek eltussolni, végül is csak azért került nyilvánosságra, mert Omar Bradley tábornok, a normandiai partraszállás irányítója felhasználta azt riválisa, Patton háttérbe szorítására, akinek a karrierjét tehát nem annyira az ominózus antiszemita afférja (ti. felpofozta és fajiságában sértegette két zsidó katonáját, akik a bombázások elől fedezékbe bújtak), hanem sokkal inkább a legyilkolt olasz hadifoglyok esete törte derékba ("I prigioneri italiani uccisi? Dite che erano cecchini", Corriere della Sera, 2004. június 24.). Botrányos. Ezek szerint többet nyomott a latba néhány száz megölt olasz, mint két felpofozott zsidó?

A felszabadító GI Joe mítoszára súlyos csapást jelentett J. Robert Lilly könyve is. Az Észak-Kentucky Egyetem szociológiaprofesszora kutatásai alapján megállapítja, hogy az amerikai katonák 1942 és 1945 között körülbelül 17 ezer nőt és gyermeket erőszakoltak meg Nagy-Britanniában, Franciaországban és Németországban. A téma hosszú ideig tabunak számított az Egyesült Államokban, többek között azért is, mert az erőszakoskodások miatt halálra ítélt és kivégzett 88 katona "nyolcvannégy százaléka fekete volt, noha a haderőnek csak tíz százalékát tették ki". A tengerentúlra szakadt rokonaikat kezdetben szívélyesen fogadó angolok nyilván emiatt kezdtek egy idő után "baráti invázióról" (friendly invasion) susmorogni, és a "három O" panaszát hangoztatni a GI-okkal szemben, úgymint "Overpaid, Oversexed, Over here" (vagyis "túlfizetettek, szexmániákusok és túlságosan hosszú ideje vannak itt"). Mindez még csak hagyján, hiszen tudjuk – ha máshonnan nem, hát a moziból -, hogy a jenki katonák nem éppen a jólneveltségükről híresek, de hogy egyes összeesküvők a brit fair playt is kétségbe vonják, ez azért már mindennek a teteje.

Márpedig a "fajgyűlölő Rivarol" (copyright MTI) szerint egyenesen "a fejétől bűzlött a hal", és annak apropóján, hogy Párizsban Erzsébet királynő jelenlétében szobrot avattak Churchillnek a Champs-Elysée-n, nem mulasztotta el megemlíteni, hogy az egykori angol miniszterelnök "személyesen adott parancsot a Vörös Kereszt hidroplánjainak lelövésére, amelyek 1940-ben a La Manche-csatorna fölött lelőtt német pilótákat próbálták menteni". Könyvében Alexander Mac Kee csupán néhány szót veszteget az ügyre ("Noha egy július közepén született Churchill-parancs elrendelte a tengeri szolgálatban lévő német egészségügyi hidroplánok lelövését…", Bataille de la Manche, Arthaud, Párizs, 1960), amelynek hitelességét Marcell Jullian is megerősíti ("Winston Churchill július közepén kiadott parancsa elrendelte ezeknek a gépeknek a megsemmisítését, azzal az ürüggyel, hogy a megmentett pilóták újból bombázhatnák a lakosságot", La bataille dAngleterre, Presses de la Cité, Párizs, 1965).

Churchill a háború folyamán állítólag számtalanszor megfeledkezett magáról, és egyúttal a humanizmus parancsolatáról. A vezérkari főnökéhez, Hastings Imay tábornokhoz intézett 1944. júliusi memorandumában például ez áll: "Azt akarom, hogy hidegen vizsgálják meg, mennyibe kerülne a fojtógázok használata (…) Nem szabad megengednünk, hogy megkössék a kezünket avult elvekkel (…) Eláraszthatnánk gázzal a Ruhr városait, és sok más várost Németországban" (American Heritage, 1985. augusztus"szeptember). A Hitler-ellenes koalíció frontemberét már korábban is igyekezett rossz hírbe keverni Renzo de Felice olasz revizionista történész, egyik könyvében (Rosso e Nero, Baldini e Castoldi, Milano, 1995) azt állítva, hogy Mussolinit a legenda ellenére nem kommunista partizánok ölték meg Valerio ezredes (alias Walter Audisio) vezetésével, hanem a brit Intelligence Sevice ügynökei Churchill megbízásából, aki így akarta megakadályozni, hogy esetleges perében a Duce kompromittáló tényeket fedjen fel a vele fenntartott kapcsolatáról.

Mára bizonyossá vált, hogy Giovanni Gentile 1944. április 14-i meggyilkolása mögött is az angolok álltak. Az olasz fasizmus filozófusát a brit hadsereg hírszerző szolgálatának "távirányításával" egy Bruno Fanciulacci nevű ifjúkommunistával ölették meg, valószínűleg bosszúból, mert 1943. június 24-i campidoglói beszédében az angol-amerikai imperializmussal szembeni ellenállásra buzdította honfitársait (Giano Accame, "Gentile e la morte. Condannato a morte per le sue idee", Area, 2004. július-augusztus).

Újabban azután már odáig fajultak a dolgok, hogy a holokausztért való szüntelen meakulpázásuk mellett a németek is foglalkozni kezdtek saját háborús szenvedéseikkel. A Nobel-díjas Günter Grass Rákmenete után, amely a szovjetek elől menekülő német civilekkel teli Gustloff tengerjáró elsüllyesztésének állít emléket, W. G. Sebald, a norwichi East Anglia Egyetem irodalomtanára Storia naturale della distruzione (Adelphi, Milano 2004) című esszéjében azt vizsgálja, hogy a német városok szövetségesek általi elpusztítását miért tekintették "természetesnek" maguk a lakosaik. "Nem tudjuk, hogy hányan haltak meg 1943. július 28-án Hamburgban a Royal Air Force bombáitól, de azt tudjuk, hogy »több mint kétszáz kilométernyi utcahosszúságú lakónegyedet pusztítottak el kímélet nélkül«. A foszfor kékes lángja tekergőzött a hullákon. Elszenesedett, kiterjedésük kétharmadát elvesztő testek »feküdtek kitekeredve, már részben megszilárdult zsiradékuk tócsáiban«. Mások megfőttek a fűtőtestekből kiáramló víztől", dramatizál Giovanni Mariotti, aki a Corriere della Serában (2004. december 1.). "Pioggia di fuoco sulla Germania, orrore negato. Come divennero tabú le sofferenze di un popolo che aveva appoggiato il nazismo" (Tűzeső Németországra, letagadott borzalom. Hogyan lett tabu egy nép szenvedéseiből, amely támogatta a nácizmust) címmel megjelentetett könyvismertetésében "terrorbombázásokról" fantáziál, és megemlíti, hogy "ezekről a tűzesőkről mindig keveset beszéltek Németországban". Mit nem mond? Pedig tudnia kellene, hogy a holokauszt mellett a többi kataklizma szóra sem érdemes.

Az is eléggé vérlázító, hogy Drezda 1945. február 12"13-i megsemmisítéséről nemrég jelent meg Jörg Friedrich Tűzvész című könyve, amelynek adatai szerint legalább ötvenezren vesztették életüket a "britek jól megszervezett terrorakciójában", ahogy Tamáska Péter minősíti a történteket, azt állítva, hogy "a Villámcsapás hadműveletet fizikusok, kémikusok és tűzszerészek az optimális megsemmisítés jegyében szervezték meg, bombáiknak az eredeti terv szerint 110 ezer civilt kellett volna megölniük a katonailag nem védett, menekültekkel tele városban" ("Csatázó emlékezet", Magyar Nemzet, 2004. december 18.).

A németek példáján felbátorodva az egyébként jól (meg)nevelt japánok is vérszemet kaptak. Hitosi Motosima, Nagaszaki volt polgármestere például az "emberiség elleni bűnnek" nevezte a Japán elleni amerikai atomtámadást, ami mégiscsak hallatlan, hiszen mint az köztudott, efféle bűnöket csak a vesztesek szoktak elkövetni, a győztesek soha, az amerikaiak meg aztán pláne nem. Hogy mégis mi alapján delirálhatott a magáról megfeledkező Hitosi, azt a Le Monde Diplomatique tendenciózus és hangulatkeltő összeállítása alapján próbáljuk megfejteni.

Térjünk tehát vissza 1945 nyarára. A hetven legnagyobb japán várost már tűz emésztette fel az amerikai napalmbombázások nyomán. Tokióban egymillió civil maradt fedél nélkül és százezren haltak meg, vagy Curtis Lemay dandártábornok, a gyújtóbombázások felelősének empatikus és szubtilis kifejezésével élve, "halálra sültek, főttek és pörkölődtek". Roosevelt elnök fia, a tábornok bizalmasaként kijelentette, hogy a bombázásoknak addig kell folytatódniuk, "amíg megsemmisítjük a japán civil népesség felét". Július 18-án a japán császár táviratot küld a Rooseveltet követő Truman elnöknek, hogy ismét békét kérjen. Az üzenet válasz nélkül maradt. Néhány nappal Hirosima lebombázása előtt Arthur Radford altengernagy így hetvenkedik: "Japán végül csak egy városok nélküli nemzet lesz, nomádok népe".

A bomba, amely egy városközponti kórház fölött robbant, azonnal megölt százezer embert, százezren pedig később, lassan fognak elpusztulni a sugárzás hatásaitól. "Tizenhat órával ezelőtt egy amerikai gép bombát dobott Hirosimára, a fontos japán katonai támaszpontra", jelentette be Truman. Leslie Groves tábornok, a bomba megtervezésére és létrehozására szolgáló Manhattan Terv katonai parancsnoka arról biztosította a kongresszus tagjait, hogy a sugárzások nem okoztak "semmiféle túlzott szenvedést", és "valójában, ahogy mondják, ez egy nagyon kellemes halálmód". Az USA által végrehajtott stratégiai bombázásokról készített 1946-os vizsgálat azután arra a következtetésre jut, hogy "Japán akkor is megadta volna magát, ha az atombombákat nem vetették volna be."

Akkor viszont nem teljesedett volna be Isten ítélete, amelyről a British"Israel hivatalos orgánuma rántotta le a leplet, imigyen: "A B-29-es bombázót, amely az első bombát ledobta, Enola Gay-nek nevezték. (Az elnevezés) egy kódolt üzenetet tartalmazott, nemcsak a 29 miatt, amely a Végítélet várásának száma, ha ugyanis visszafelé olvassuk a nevet, mint a héberben, akkor a Ya G Alone-t kapjuk, ami azt jelenti, hogy Jahweh God Alone (Jahve az egyedüli isten). Ez a pontos üzenet, amelyet Éliás mondott Bál prófétáinak címezve, mielőtt tűz esik Kármel hegyére. (…) Valójában a halál angyala jelölte meg az Istent szolgáló nép ellenségeit ezen a végzetes napon Japán felett" ("Wake Up!", 1995. július-augusztus, 223. o.).

Eme tudományos igényű magyarázat ellenére Philippe Pons mégis úgy véli, hogy a Hirosima és Nagaszaki elleni atomtámadás "küszöb marad a polgári lakosság lemészárlásának irtózatában", még ha nem is jelent mennyiségi monopóliumot az egyszerre meghaltak száma tekintetében, hiszen Tokió 1945. márciusi bombázásakor többen pusztultak el, mint az atomtámadások során. "Ezek egyszerűen tragikusabban "látványosak, és következményeik által borzalmasak. Az irtózat haszontalan és szemérmetlen fokozásán túl Hirosima és Nagaszaki egy olyan hatalom kikristályosodási helyei, amely összezúz mindent azoknak a törvényeknek a gőgös érzéketlenségében, amelyeket azért hoztak meg az emberek, hogy meggátolják a barbarizmust" ("Mémoires de Hiroshima", Le Monde, 2004. október 13.).

Jól látható tehát, hogy mire megy ki a játék. Az amerikai atomtámadás emlegetésével valójában a holokauszt kivételességét, összehasonlíthatatlanságát és egyedüliségét akarják kétségbe vonni. Ha így megy tovább, még a végén az is kiderül, hogy a németek sem voltak valamennyien vadállatok és "Hitler önkéntes hóhérai", ahogyan azt Daniel Goldhagen állítja. Az összeesküvők fellazítási (ti. a második világháború hivatalos és kötelező olvasatát fellazító) taktikája lassanként már a filmekbe is kezd beszüremkedni. A tavalyi év legnagyobb olasz televíziós sikere a RAI Al di lá delle frontiere (A határokon túl) című minisorozata volt, amelyet Angela Ghiglino partizánküldönc igaz története ihletett, aki beleszeretett Hans Wiedemann német őrnagyba, és követte őt a montecassinói frontra. A Nini Wiedemann bestselleréből készült és több mint tízmillió olasz tévénéző által figyelemmel kísért film arra az elképesztő provokációra vetemedett, hogy pozitív színben tüntette fel a német katonát. Wiedemann őrnagy ugyanis gáláns és művelt, nagylelkű és arisztokratikus, akitől távol áll a brutális gyűlölet minden formája. "Ez a férfi rövid idő alatt felforgatta valamennyi véleményt, amelyet a nő addig alkotott magának hazája megszállóiról", olvasható a könyvben. És hogy miért? "Hallgatag és méltóságteljes udvariassága", "önzetlen segítőkészsége" miatt. A film és a könyv üzenete szerint tehát a németek képesek voltak a jóságra és a szeretetre akkor is, ha hűséget esküdtek Hitlernek. Micsoda szentségtörés! Szégyellheti magát mind a tízmillió olasz tévénéző.

Aki pedig mindezen perdöntő bizonyítékok ellenére sem ad hitelt a harrysta-lepenista összeesküvés tényének, az magára vessen. Vagy még jobb, ha mi vetjük meg. Elvetemült fantáziátlanságában mást úgysem érdemel.