Szülők, nagyszülők, barátok előtt ki sem kellett mondani Trianon nevét, elég volt egy összepillantás június 4-én, és már könny csillogott mindannyiuk szemében. Nagyon röviden összegezhető, hogy mi történt 1920. június 4-én délután fél öt órakor francia földön: elvették Magyarország területének kétharmad részét és lakóinak több, mint egyharmadát. Egy virágzó, európai szintű, polgári Magyarországból egy tollvonással megcsonkított országot, gazdasági kincseitől megfosztott népességet hagytak a XX. század magyarságára. A rabolt területet szétosztották azok között, akiknek semmi jussuk vagy joguk nem volt a magyar földre, de mindig is ácsingóztak rá. Szülők és gyermekek, rokonok évtizedeken át nem találkozhattak, a nagyszülők sírját idegenek és ismerősök állták körül, ahol egy magyar ember tért örök nyugovóra; a temetésre sem engedték át a határon a gyászolókat.

2010. május 25-én az alighogy felállt magyar parlament 97,7 százalékos igennel visszafogadta elszakított, eltaszított nemzetrészeit. Ha valaki kéri és megvannak hozzá a feltételek, ismét magyar állampolgárként élhet a magyar határokon kívül is.

Egyszer csak úgy érezhettük, hogy összeért a kezünk, mint az oltárnál a Teremtő által tanított ima, a Miatyánk imádkozásakor. Hirtelen más lett minden, kiderült az ég, és ami ritkán történt meg a mai generáció életében, nagy nemzetnek érezhették magukat a világon szétszórt magyarok. A korábban kirekesztettek pedig némi elégtételt kaptak a sértésért, amit a rosszindulat, az ostobaság követett el ellenük.

A legnagyobb csoda, ami megtörtént velünk ezalatt a néhány hét alatt, hogy egyik napról a másikra a Trianon szó és június 4-e már nem csak gyásznapként jelenik meg életünkben. A Nemzeti Összetartozás Napja a reményt jelenti a magyarságnak, azt, hogy egyek vagyunk a bajban, és egyek leszünk a munkában is, amelynek eredményeképp talán ismét a boldogabb nemzetek közé emelkedhetünk az eddigi pária sorból. Ha akarjuk, ha összefogunk, ha együtt dolgozunk.

Kérdezhetnék, hogy a leírt események mennyire tartoznak a magyar örökséghez. A válasz nem nehéz, csak el kell gondolkodni rajta. Hol van még olyan nép, amelyik nem először vívta meg forradalmát vér nélkül? Csak néhány példa: az 1848-as forradalom, az 1956-os forradalom, a 2006-os próbálkozás és a 2010-es szavazás mind vér nélkül zajlott le. Ha dördültek is lövések, azt nem a békés magyar emberek adták le először. Most, a Nemzeti Összetartozás Napjának törvénybe foglalásakor még saját magunkat is felülmúltuk: ismét vérszerződés értékű fogadalmat tettünk – vér nélkül. Mondhatnánk virtuális vérszerződést kötöttünk több mint ezer évvel az első után.

Azt sem felejthetjük el, hogy kilencven év után (!) kiszakított nemzetrészeink megtartották magyar kultúrájukat, nyelvüket, szokásaikat, viseletüket, népdalaikat, táncaikat és sorolhatnánk tovább. Identitást, büszkeséget tőlük tanulhatunk, mert nem törtek meg. Ha az anyaországban valaki úgy érzi, hogy lelkileg feltöltődésre van szüksége, nyugodtan menjen el határainkon kívül élő testvéreihez, mondjuk a Gyimesekbe vagy a Hargitára, hallgasson meg néhány istentiszteletet, nézzen a szép, okos székely vagy csángó gyermekek szemébe, és akkor béke költözik a lelkébe. De ugyanezt megtehetik a Felvidéken, Kárpátalján és a Délvidéken is.

Ezt a magyar örökséget, a kitartást, az erőt, az egymás iránti szeretetet, a nemzet értékeinek megőrzését nem akármilyen támadások után büszkén vállalhatjuk. Semmiről ne mondjunk le, mert amit nekünk szánt a Teremtő, azt meg kell védeni. Ezt tette most az Orbán-kormány. A befejezés már az összetartozó, együtt küzdő magyar nemzet dolga.