Ami azt illeti, mostanában alaposan rájár a rasszista rúd a bolsevistákra világszerte, hiszen a nácifasiszta-rasszista reakció elleni forradalmi harc során az utóbbi időben a legkiválóbb kádereik szenvedtek mártírhalált a frontvonalon, pótolhatatlan veszteséget okozva a nemzetközi BLM-antifa mozgalom számára.

Hirdetés

Előbb a lánglelkű fekete forradalmár, a fehér többségi társadalom rosszvoltából civilben profi karrierbűnöző és amatőr pornószínész George Floyd adta életét az ügyért az amerikai Minneapolisban. Őt a fehér soviniszta Derek Chauvin rendőr mészárolta le bestiálisan, amikor előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel és bűnszövetségben (egy fehér, egy latinó és egy ázsiai bűntársa alkotta rasszista halálbrigád tagjaként) 8 perc 46 másodperc alatt kiszorította belőle a szuszt, pusztán azért, mert nem hagyta magát lefülelni egy hamis húszdolláros csekkel és némi kábszerrel a zsebében. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a brutális rendőrkopónak nem volt nehéz dolga a szuszkiszorítás során. Floyd elvtárs ugyanis számos idült alapbetegsége (köztük koronavírus-fertőzése) mellett a letartóztatása idején heveny drogtúladagolásban is szenvedett, amely az orvostudomány mai álláspontja szerint nem igazán használ a vitálkapacitásnak.

Ezután a kozmopolita lumpenburzsoázia saját halottjainak tekintett Joseph Rosenbaum és Anthony Huber vált a féktelen fehérterror áldozatává az amerikai Kenoshában, miközben több tucat elvtársukkal együtt hiénafalka-harcmodorban igyekeztek ártalmatlanítani a 17 éves Kyle Rittenhouse ellenforradalmár különítményest, aki azonban eléggé el nem ítélhető módon nem hagyta magát meglincselni, miután áthajszolták a fél városon, és végül önvédelemből volt képe használni a nyakában lógó M16-os gépkarabélyt.

Korábban írtuk

Mindkét mártír elvtárs a bolsevik világmegváltás és a társadalmi haladás elkötelezett aktivistája volt. Rosenbaum a kispolgári erkölcsi csökevények mindenre elszánt ellenfeleként és gyakorlott szexpedagógusként 9-11 éves kisfiúkat vezetett be az anális gyönyörök alvilágába, aminek eredményeként több mint egy évtizeden át senyvedett a kapitalista állam egyik börtönszanatóriumában, ahol marxista elvhűségét és forradalmi elszántságát azzal demonstrálta, hogy időnként a saját ürülékével dobálta meg a gyűlölt államhatalom jelképeinek tekintett smasszerokat. Ami pedig Hubert illeti, ő a teljes női egyenjogúság élharcosaként szerzett magának tekintélyes bűnügyi hírnevet azzal, hogy rendszeresen eltángálta családjának nőtagjait, ezzel az empirikus módszerrel bizonyítva, hogy önmagával abszolút egyenjogúaknak tartja a nőket, akik szerinte csak akkor szabadulhatnak fel végleg a fehér patriarchátus tradicionális rabigája alól, ha a fizikai korrekcióra is ugyanolyan joguk lesz, mint férfitársaiknak. Ezért aztán többször is megjárta a feminobolsevista felszabadítási teória iránt nyárspolgári érzéketlenséget tanúsító retrográd rezsim tömlöceit.

Weimerikában még javában folyik a bolsevik mártírok méltóságteljes elgyászolása szervezett forradalmi kisajátítás (kapitalista terminológiával: fosztogatás), gyújtogatás, vandalizmus és reakciós (többnyire fehér) elemek véletlenszerű meglincselése révén, és máris itt az újabb indok ugyanerre Franciaországban, a 25 éves Sofiane Mjaiber és a 17 éves Tidinane Bagayoko elvtárs tragikus halála nyomán, amely a napokban történt a Párizs környéki vörös övezet egyik bástyájában, Saint-Ouenben. A helyi kommunista pártalapszervezet üdvöskéjének és az ő komszomolista protezsáltjának szitává lőtt hullájára egy pincében bukkantak rá, amiből logikusan következik, hogy csakis sötétben bujkáló ellenforradalmárok lehettek a tettesek, ellentétben a burzsoá bulvársajtó koholmányával, amely szerint banális drogügylet vezetett a vérfürdőhöz, Mjaiber lévén a helyi drogmaffia keresztapja. Ez már csak azért sem lehet igaz, mert a halálának hírére megrendülten reagáló veterán kommunista politikus, a várost két évtizeden át polgármesterként i(ga)zgató Jacqueline Rouillon elvtársnő szerint „egy imádni való fiatalról, egy valóságos széplélekről” van szó, aki nagyon közel állt hozzá, márpedig egy bolsevik pártapparatcsik véleménye magától értetődően abszolút garanciát jelent Mjaiber elvtárs feddhetetlenségét illetően.

Franciaországban zajlott egyébként a George Floyd-eset főpróbája is, amikor négy éve rasszista rendőrök (két arab és egy fehér alkotta) halálbrigádja bestiális kegyetlenséggel (lásd fentebb) kiszorította a szuszt a 25 éves Adama Traoréből, aki a kirekesztő többségi fehér társadalom hibájából mások tulajdonának élethivatás-szerű elkommunizálásából volt kénytelen fedezni szükségleteit egy a nyugat-afrikai Maliból származó és több tucat tagból álló afrobolsevik családi klán tagjaként. Traoré elvtárs természetesen börtönviselt volt, amely tény – mondhatni – kötelező momentum minden öntudatos bolsevik életrajzában. Mozgalmi legendáriuma szerint az egyik ilyen wellnesskúrája alatt – egy villával fenyegetve – naponta többször is orális aktus révén kényszerítette cellatársát a homofóbia iránti reakciós előítéletessége feladására.

Floyd elvtárshoz hasonlóan az ő esetében is viszonylag könnyen ment a szuszkiszorítás, ugyanis fiatal kora ellenére számos genetikai és krónikus betegségben (sarlósejtes vérszegénység, tüdőgyulladás, szívizom-károsodás stb.) szenvedett, amelyek önmagukban sem igazán kedveznek a rendőrök előli maratoni sprintelésnek, a vérében felboncolásakor kimutatott brutális marihuánadózisról nem is beszélve. Mártíriuma most a Floyd-sztorival való hasonlatossága miatt került a közfigyelem homlokterébe Assa nevű nővére forradalmi aktivizmusának köszönhetően, aki a tévéstúdiók sztárvendégeként reklámozza azt, mellesleg busás hasznot hajtó emlékezeti-bizniszt építve rá.

Floyd, Rosenbaum, Huber, Mjaiber, Bagayoko, Traoré – ezek az emblematikus nevek skarlát betűkkel izzanak nihilista korszakunk firmamentumán a BLM-antifa világforradalom vértanúiként, és előbb-utóbb utcák, terek, közintézmények névadóiként fognak visszaköszönni mindenhol, ahogyan a nem kívánt Gyurcsány–Dobrev-féle bolsevik restauráció után természetesen nálunk is.