A fordított plágium esete ez, amikor nem a szöveget lopják el, hanem a szerző nevét – ilyenre példát nem nagyon tudok, és védekezni ellene szinte lehetetlen. A költői hitelrontás indítéka minden bizonnyal részben üzleti, részben politikai természetű. Az ismeretlen dalnok nyilván nem vállalja saját nevét. Egy román nyelvű napilapban vezércikk jelent meg azzal a címmel: „Az irredenta Szentmihályi Szabó vissza akarja foglalni Erdélyt”. Mi tagadás, szívesen meg is tenném, de mivel ennek feltételei nem állnak pillanatnyilag rendelkezésemre, erről kénytelen vagyok lemondani. A probléma számomra leginkább az, hogy védtelen vagyok, mert nem tudom bizonyítani, hogy nem én írtam a göcsörtös sorokat, másrészt miként bocsátkozhatnék filológiai vitákba egy román, szerb avagy ukrán határőrrel, aki jobb esetben visszafordít, kínosabb esetben a hátsó helyiségbe visz egy kis baráti meggyőzés céljából.

Mióta kiderült, hogy Székhelyi mester Himnusz-átköltése nem sértett törvényt, valójában nincs is okom panaszra. A magyar Himnuszt Rákosi is szerette volna átköltetni, utóbb egy Török András nevű kulturális államtitkár is kifejezte véleményét, hogy kellene valami ütősebb szöveg a magyarnak. Most meg az izraeli himnuszra jár rá a rúd, az a baj vele, hogy nem szól minden izraeli állampolgárhoz, vagyis hát kirekeszti a nem zsidó izraelieket, amint ezt a Los Angeles Times jeruzsálemi tudósítója jelenti. (Gondolom, a magyar himnusszal is előbb-utóbb baj lesz, mi az, hogy „Isten, áldd meg a magyart” – micsoda kirekesztés ez? És mi van a nem magyarokkal? Az EU-konform szöveg nyilván az lenne: „Isten, áldd meg a magyar állampolgárokat és mindazokat, akik magyarnak vallják magukat, fajra, nemzetiségre és felekezetre minden tekintet nélkül”.) Izraelben több mint egymillió arab él, nekik Cion reménysége nem túl vonzó perspektíva. A Hatikva, melyet az ismeretlen szerző a cikk szerint egy szomorú moldvai román dallamra írt, az izraeli államalapításkor vált nemzeti himnusszá. Az átírás sürgetői egyebek közt azzal érvelnek, hogy az amerikai himnusz sem tesz utalást az angolszász eredetű többség etnikai, vallási, nyelvi identitására – igaz, nemsokára már ez a többség is a múlté.

Persze tudom én, nem demokrata és nem jó hazafi az, aki az átírások ellen van, a magyar történelmet az utóbbi száz évben elég sokszor átírták szorgos történészek. Egy önmagát történésznek tartó ember, Ripp Zoltán a Népszabadságban válaszolt Schmidt Máriának, „az ismert Fidesz-propagandistának”, aki Lássunk tisztán! Címmel cikket írt a kommunista pártlap utódlapjába, a Népszabadságba a kommunista utódpártról, az MSZP-ről, melyen tökéletesen ülnek Orbán Viktor tusnádfürdői beszédének nagyon is visszafogott megállapításai. Ripp Zoltán cikkében (Schmidt Mária és a nemzeti kérdés, Népszabadság, augusztus 5.) történészhez illő tárgyilagossággal megállapította, hogy „Orbán Viktor nem nacionalista. Még kevésbé rasszista. Nem is keresztényszocialista. A református családból származó derék ateista fiatalembernek nem jelent meg semmilyen tünemény égő csipkebokorban, hogy felvilágosítsa a teendőkről. Nézetei nem eklektikusak. Orbán Viktornak nincsenek saját nézetei, csupán véleményei vannak. Azok is csak ideiglenesen állomásoznak a fejében. Nem igaz, hogy Orbán Viktor váltogatja nézeteit. Nem váltogat, hanem válogat a készletből. A panelproliknak kádárista, a nyugati üzletembereknek liberális, a székelyföldieknek kis genetikázással megspékelt nacionalista. Gőze sincs a történelemről, nem is érdekli. Csak robbantgatja a jobboldal szokásos petárdáit. Egyetlen »izmus« van, amely jellemezheti: az utilitarizmus. Színtiszta hatalmi haszonelvűség.” Mármost nekem és a jobb történészeknek is kedvezőbb véleményük van az utilitarizmusról, ha ez számít valamit: szegény Ripp alighanem Baxter főminiszterről akart írni valamit, csak összekeverte a neveket. Egyébként Ripp alkalmas lenne az izraeli himnusz korszerű változatának megírására is – csak kérném, ne írja alá senki a nevemet.