Horn nyilatkozataiban sűrűn kitér felgyülemlett politikai tapasztalataira és bölcsességére, kiváló külföldi kapcsolataira és nemzetközi tekintélyére, valamint 1994-98 közötti miniszterelnökségének ország-, sőt nemzetegyesítő korszakára, beleértve az ország pénzügyi egyensúlyának megteremtését a Bokros-csomaggal. A nemsokára hetvenhárom éves politikus valójában egy percre sem vonult vissza, sőt a haza bölcsévé nőtte ki magát kollégájával, Boross Péterrel együtt. Bár vannak, akik kényszeresen másik csatornára kapcsolnak, ha (gyakran) feltűnik a televízióban, és elviselhetetlennek érzik finoman szólva is laza mondatfűzését, gesztusait és logikai ugrásait, engem szórakoztat a mi Gyulánk, akibe mérhetetlen önérzet szorult, az önértékelésnek (öncsalásnak) olyan torgyáni diadala, mely már-már politikai karizmának tekinthető. Más volt a helyzet 1994-ben. Akkor Magyarország arculcsapásának éreztem a vaskoronás akarnok miniszterelnökké választását, a pufajkás és pártállami múlt sötétségéhez hozzájárult persze az SZDSZ (akkor még) döbbenetes kollaborációja a hatalommal a hatalomért. 1994 keservesen a fejembe verte, hogy két Magyarország létezik, ahogyan 2004. december 5-e ezt megerősítette, és a két embercsoportban körülbelül annyi a közös, mint mondjuk Horn Gyula és Mádl Ferenc között. Azóta a rosztovi díszdoktor megalkotta emlékiratait, trónra segítette (vagy sem) utódait, mindenképp tény, hogy az Ügynökhöz és Baxterhez képest Horn Gyula, a Róka már-már kedves ismerős, kövület a lerázhatatlan és kiköphetetlen múltból, mintha az Osztapenko-szobrot visszaállítanák a régi helyére. Hej, be szép is lenne, ha az 1956-os forradalom közelgő, ötvenedik évfordulóján megint a mi Gyulánk koszorúzhatna Nagy Erzsébettel, kitüntethetné az 56-osok lágyabb magját Apró Antal-emlékéremmel és Biszku Béla-lovagkereszttel. Horn Gyula már maga a velünk élő történelem, tényleg nincs bennem harag vagy gyűlölet. Ha ez az ország azt akarta és megérdemelte a sorstól, hogy az Ügynök és Baxter bandája kormányozza, akkor arra is rászolgált, hogy öt újabb esztendőn keresztül Horn Gyula, a bölcs államférfi jelképezze itthon és külföldön, Losonczi Pál nyomdokaiban, azokban az örökké fejlődő országokban, ahová a magyar köztársasági elnököket invitálni szokták, s melyekkel a kapcsolatok a látogatás után rohamosan visszaesnek. A magam részéről már megszoktam Gyulát, és kifejezetten idegesítene, ha valamelyik házmesternéjelöltre esne a választás. Horn Gyula villája remélhetőleg már be van rendezve és biztonsági felszerelése is kiváló, nincsenek üzleti érdekeltségei, nem fog főzőtanfolyamot, egyetemi előadást tartani, nem ugrik be egy kis gagyitévé-szerepbe és nem szónokol a Köztársaságról, a versenyképességről és a felelősségről. Nincsenek nagy reformtervei, csak utazgatni szeretne ő is államköltségen, élete alkonyán, ne csak Kovács László élvezze a napos oldal csöndes gyönyörűségeit. Nagy elégtétel lenne ez Horn Gyulának és mindazoknak, akik számára ő egyet jelent a jó marhapörkölt, a szovjet vodka ízével s a Trabant meghitt pöfögésével. Neki még azt is elhisszük, hogy van visszaút, hiszen lassan kiderül, a KGST jobb volt, mint az EU, és a Varsói Szerződés olcsóbb, mint a NATO. Olvasom egy osztrák lap megállapítását, hogy Magyarország Kína legfontosabb hídfőállása az Európai Unióban. Horn Gyulánál ki lenne alkalmasabb személy, hogy a kínai elvtársakkal megértesse hazánk fontos hídszerepét és lebontsa a még meglévő válaszfalakat Kelet és Nyugat között?

A magam részéről támogatom Horn Gyulát, kérem, tekintsék ezt kortesbeszédnek, s ha majd háromévente nyugati útlevélért folyamodom, tisztelettel kérem a Hatóságot, ne feledjék el bátor kiállásomat a Népköztársaság leendő Elnöki Tanácsa elnöke mellett.