Talán húsz éve járhattam ott gyalog, lepusztult iparvidék volt akkor is, ma végképp csődbe ment, bezárt üzletek mutatják, mennyire „lendületben” van az ország. A mellékutcákban azonban a régi, lassan romosodó házacskák között modern, csupa márvány és üveg székházak is díszelegnek, pizzériák, „security” cégek, „outletek”, bekamerázva és kihaltan, rejtélyesen. Csupa angol nyelvű felirat, némelyikről angol tudásom birtokában sem tudom megállapítani, mivel foglalkoznak. Bank és ékszerbolt még nem nyílt, mint a „fejlett Nyugat” legjellemzőbb szolgáltatása, élelmiszerbolt azonban már sehol – kocsival fél percre van az egyik bevásárlóközpont, aki meg gyalogos, a mai világban csak hadd töprengjen el, mivégre is jött a világra.

A Mozgó Világ című balliberális havi folyóirat áprilisi számának vezető írása egy összeállítás a Kossuth Klubban rendezett konferencia anyagából, Ilyen (volt) – milyen lesz? – címmel, melyet egyébként a Nemzeti Fejlesztési (só)Hivatal támogatott. Magyarország közvetlen jövője most (sajnos, de kétségkívül) azoknak az embereknek a kezében van, akik itt felszólaltak, ezért hát némi szorongással olvastam eszmefuttatásaikat. Azt a tényt, hogy válság van, mégpedig igen nagy, voltaképpen egyik felszólaló sem tagadta, az viszont némiképp édes és közös titkuk maradt, hogy ezt a válságot jobbára éppen ők idézték elő az utóbbi két évtized lankadatlan, ám tökéletesen terméketlen ideológiai és gazdasági pártmunkájával. Csepeli György szociálpszichológus (jelenleg az Informatikai és Hírközlési Minisztérium politikai államtitkára) egyebek közt abban látja a magyar jövő útját, hogy „az állam bevándorlási politikáját teljesen újra kell szabni. Ide kell vonzanunk a kozmopolitát, aki, mint a kiégő üstökös csillag iszonyú forgásában, se határt, se utat nem tart, de mint átok a végtelen üregben magamagát emészti, s naprendszereket rendít meg, úgy bolyong cél és törvény nélkül. Hazát kell kínálnunk a világban bolygó tehetségeknek, mint tettük azt sikeres korszakainkban.” Mondhatni Shakespeare-rel, őrültség, de van benne rendszer, a kódolt szövegből kibogozható. Csepeli nem a trianoni határokon túli magyar tehetségekre gondol. Sárközy Tamás, a Közgazdasági Egyetem professzora, akinek mások mellett „köszönhetjük” az 1980-as évek végének finoman szólva is balliberális érdekeket szolgáló spontán privatizációját, kifejti, hogy „a spekuláció igenis munka, ezért van az, hogy ma az igazi nagy pénzeket nem kapálással vagy cipőjavítással, hanem a tőzsdén keresik meg.” Később kifejti, hogy a magyar lakosság húsz százalékának már megvan a lehetősége arra, hogy „világpolgár” legyen, s mivel nagyon szeret utazni, tudja: „Nyilván nem egy tanyasi parasztemberrel találkozom Honoluluban, de a világot látni kívánó, abban magát kiismerő, az ott élőkkel beszélni tudó honfitársaink száma egyre jobban növekedik”. Sárközy Tamás tényleg nem számíthat arra, hogy Honoluluban traktoros tüntető magyar gazdákkal fut össze, ahogyan Baxter miniszterelnök sem gondolhatja komolyan, hogy „vissza kell adni a szavak értelmét” – különben ő azonnal elvesztené pozícióját és vagyonát. Igaza van viszont Szabó István filmrendezőnek, aki már hozzászólása címében elmondta: „megtanultunk rendszereket kiszolgálni”, a balliberális oldal megmondóembere, Tamás Gáspár Miklós viszont utolsó mondatában kimondta: „Ameddig a közjóról alkotott népfölfogás – nem indokolatlanul – olyan, amilyen Magyarországon, addig a magyar népnek, Magyarországnak nincs jövője.”

Alighanem ott kellene kezdeni a balliberálisok számára kötelező fejtágítót, hogy legalább maguk között tisztázzák a „közjó” fogalmát, mi már eljutottunk addig, hogy ami nekik nagyon (köz)jó, abba mi lassan belepusztulunk 1989 óta. Magyarország addig nem lesz „kitalálva”, amíg ők akarnak minket boldogítani, és nem Honoluluban szaporítják a világot látni kívánó honfitársaink számát – minél hosszabb időre. De Kuba vagy Thaiföld is megteszi.