Hogy ne unatkozzunk, most bemutatták az ötvenhatos emlékmű tervét potom hatszázötven millióért. Az ötvenedik évfordulóra elkészülő győztes pályamű 2006 darab, 2-8 méter magas fémoszlopból áll, ék alakú alkotás, mely a városligeti Regnum Marianum emlékkereszt és az Időkerék közötti területen emlékeztet arra, hogy itt döntötték le a Sztálin-szobrot. Baxter miniszterelnök szerint mivel az emlékművet fiatalok tervezték, akiknek 1956 már történelem, most már nemcsak a múltról, hanem a jövőről is szól a monumentum. A díjnyertesek a Népszabadság híradása szerint „örömmel fényképezkedtek a miniszterelnök társaságában”. És tényleg, ott a kép. Ötmillió forintos makett. Fónay Jenő, a Pofosz alapító elnöke szavazati joggal nem rendelkező szakértőként azt nyilatkozta: „Végül megnyugodtam, és sokat tanultam. A nyertes emlékmű nem nekem és nem nekünk, hanem az utókornak épül, és ez így van jól.”

Biztosan így van jól. Nem nekem és nem nekünk. Némi tűnődés után rájöttem, azért 2006 fémcső, mert 2006-ban állítják fel. Nem 1956, mert így minden évben el lehet ültetni még egy fémcsövet. Háromezer darab pótcsövet is lehet gyártani, hogy 5006-ig biztosan kitartson a készlet. Valakinek nagy üzlet lesz ez, talán a Ráday-féle kandeláberes cégnek vagy a parkolásgátló csinos fémoszlopok előállítójának, ha a kettő nem ugyanaz. Beindíthatják a termelésre az ózdi hengerművet. Lendületben az ország.

Hiszem és tudom, hogy ezt az ék alakú izét, vaskarógyűjteményt, lámpavas-kiállítást már nem ez a kormány fogja avatni jövő októberben. Utólagos hasznosítása sokféleképp elképzelhető, művészi értéke és haszna vetekszik az Időkerékével. Egy bizonyos: a gazdák traktoros tüntetése ezentúl akadályba ütközik majd. Le lehetne ragasztani 2006 rajzszöget és szétszórni 2006 jancsiszöget is, a szimbolika magyarázatát szerény szakértői díjért vállalom.

Úgy vélem, még időben vagyunk ahhoz, hogy a mi 1956-os emlékművünk felállításáról is gondolkodjunk. Talán a gyorsan rozsdásodó karók mellett még marad egy kis hely. Márványtalapzatot képzelek el, melyből derékig kiáll egy kézigránátot éppen eldobni készülő szabadságharcos – mielőtt a tank legázolja. A szovjet tank eredeti lenne (van még bőven), feketére festve. A süttői márványt az emlékműhöz Holdampf Lajos vállalkozó barátunk ingyen felajánlotta. Persze tudom, hogy ez a kompozíció egyáltalán nem modern és semmit sem mond az utókornak, nem ék alakú és nem „hasítja fel a tér múltját” – de legalább nem röhögnék ki a bámészkodó külföldiek, akik viszont belépti díj ellenében labirintusjátékot játszhatnának a 32 méteres mélységű vascölöpök között, Horn Gyula cölöpverő és nyugdíjas múzeumőr kalauzolásával.

Wittner Mária azt szokta mondani, ’56 nem eladó. Sajnos, az idő nem igazolja ezt a kijelentést. Nem véletlenül emlegeti Baxter átmeneti miniszterelnök a „kiegyezést” – 1967 után már nem nagyon illett Ferenc Jóskát szidni és Kossuthot dicsérni, a ’48-as honvédek pedig mehettek koldulni, mielőtt bevonultak Jókai romantikus mesevilágába. Az pedig lassan már a veteránokat sem zavarja, ha a gyilkosok, hóhérok vagy szellemi és vér szerinti örököseik koszorúzgatnak és méltatják a forradalmat. Lássuk végre be, hogy 1956 máris az övék, tollal és fegyverrel. Senkit ne izgasson, hogy 1956 követeléseiből semmi sem valósult meg, az ország nem független, a demokrácia véget ér a parlament körüli rácsoknál, és nyomtalanul eltűnt a munkásság, a parasztság és az értelmiség. Csak egy nagy… massza van, munkanélküliek, vállalkozók és kényszervállalkozók, adószedők és a szoclib tolvajbanda. A lámpavas-háromszög voltaképp stílszerű, bár a megtorlás idején ennyit talán nem akasztottak.

A Sztálin-szobrot sem volt könnyű ledönteni. Vajon mihez kezd az utókor ezzel a 2006 vasdarabbal? Utcakő mindig akad elég, erről Demszky gondoskodik. A forradalmi nép pedig roppant találékony tud lenni. Nem sírkövekkel dobálódzik.