Nekünk, irredenta magyaroknak Trianon tragédiája jelenti azt a történelmi fordulópontot, mely felé lelkünk azzal a gyötrelemmel fordul, mint ahogyan Ádám és Éva visszafordult az elveszett Éden felé, a kiűzetés után.

Most, amikor Eduard Benesnek, Csehszlovákia egyik alapító atyjának, a róla elnevezett dekrétumok könyörtelen kitervelőjének és végrehajtójának szobrot állítottak Prágában a külügyminisztérium előtt, ismét átérezhetjük (a németekkel együtt) a kollektív bűnösséget azért, hogy hatvan évvel ezelőtt – immár másodszor – elvesztettünk egy nagy háborút. És azt a két nagy háborút először tollal vívták meg, csak azután fegyverrel, éppen az olyan hintapolitikusok, mint Eduard Benes, aki Párizs, London és Moszkva között egyensúlyozva létre tudott hozni egy mesterséges államot, az általa mélyen lenézett szlovákokkal, az általa gyűlölt németekkel, lengyelekkel és magyarokkal szemben. Még Schröder sem merte szóba hozni a szudétanémetek ügyét Prágában, negyedmillió német meggyilkolása semmiség, ahogyan semmiség a benesi fasizmus elképesztő bosszúja a magyarokkal szemben, a meggyilkolt, deportált, javaitól és állampolgárságától megfosztott magyarok százezreivel szemben. Ó igen, Csehszlovákia szétesett, de a két utódállam immár az Európai Unióban is ragaszkodik saját kétes múltjához, legitimációja roncsaihoz, a benesi dekrétumokhoz és a kollektív bűnösség elvéhez. Mondhatni, a csehek és a szlovákok „jó hazafiak”, igazi irredenták, tollal és fegyverrel, ha kell.

Nálunk, magyaroknál csak én vagyok irredenta. A kormány hivatalosan nem tiltakozott, hogyan is tehetné, amikor ő is mélyen elítéli a magyar irredentizmust, gróf Telekinek éppúgy undorodik szobrot állítani, mint Wass Albertnek.

Cikkem címét – bizonyára rájöttek – Berecz János hírhedt könyvének címéből kölcsönöztem (Ellenforradalom tollal és fegyverrel, 1956) – a „történeti” mű 1969-ben jelent meg, de már a rákövetkező évben napvilágot látott Mi a csendes ellenforradalom? című munkája is. Berecz Könyörgés címmel szózatot intézett a néphez a Népszabadságban, melynek lényege, a nemzeti érdek érvényesítéséért fogjon össze a végzetesen megosztott magyarság, alakuljon nagykoalíció, különben elsodor minket a globalizáció. Különben „ellenségeink, ha vannak, kinevetnek minket” „Egy törpe párt megragadta az alkalmat, diktálni akar” – később nevesíti is az SZDSZ-t, mint zsaroló és uszító pártocskát, és azt kéri az MSZP-től és a Fidesztől, térjenek vissza a hatalommániákusságból a magyarságukhoz.

Ha ezt nem Berecz mondaná… de hát éppen ő mondja. Az SZDSZ persze visít, mint a patkány, ha farkára lépnek, de igazából senki sem meri az MSZMP KB egykori nagyhatalmú titkárának, a Népszabadság egykori főszerkesztőjének vállát veregetni, mert a Fidesz-Magyar Szocialista Szövetség rémképe leginkább az SZDSZ-nek és az MDF-nek jöhet jól, hiszen ha a két nagy párt kiegyezne, az nemcsak az amúgy szánalmas magyar demokrácia végét jelentené, de igazolná is a tudatosan terjesztett jelszót: „ezek mind ugyanolyanok, ezek egy követ fújnak”.

Nem vonom kétségbe a volt pártideológus őszinteségét és jó szándékát ebben a felhívásban, mert tényleg nagy a baj és óriási politikai és gazdasági, morális és társadalmi válság bontakozik ki szemünk láttára. A Népszava című pártlap kibicnek nevezi Bereczet, és érezhetően zokon veszi az SZDSZ-t illető (korántsem durva) bírálatot. Berecznek abban igaza van, hogy a válság és a veszély nagy, igaza van: az SZDSZ-t ki kell iktatni a magyar politikai életből a 2006-os választáson. Csak abban téved, hogy Magyarországot a korrupt, elvtelen, nemzetietlen és vallásellenes szocialistákkal kötött bármiféle kiegyezés megmenthetné. Már nincsen se tolluk, se fegyverük. A szabad madarak tollaival ékeskednek, rossz fegyvereiket pedig elajándékozták Iraknak. Nem lesz kiegyezés.