Ön, aki úgy kezdi levelét, hogy írásom csak annyiban nevezhető annak, hogy „az influenzával ellentétben nyomtatásban terjed”, olyan távol áll Mindszenty hercegprímás vagy Gyulay püspök úr szeretetteljes, mélyen katolikus szellemétől, mint – bocsánat a profán hasonlatért, de kénytelen vagyok az Ön stílusát követni – Piliscsaba Makótól. Ön azt állítja, hogy levelem egyetlen állításával tud egyetérteni, mégpedig azzal, hogy „annak megválaszolása puszta időpazarlás”. Ehhez képest Ön erőteljesen hódolt a pazarlásnak.

Ahhoz viszont gyávának mutatkozott, hogy levelem lényeges pontjaira rövid, tömör választ adjon. E helyett olyan ostoba és inszinuáló vádakat hangoztatott, mely szerint Önben levelem „tovább erősíti (…) a gyanút”, hogy „megtartottam-e egyáltalán az óráimat”. Ezután, nyilván szintén keresztényi szellemben, azon gúnyolódik, hogy nem ismerem ki magam a felsőoktatásban, írásom nyelvezete, témaválasztása és szerkezete csapnivaló, majd hasonló sértegetések halmaza után azzal zárja levelét, hogy távozásom „jelentősen hozzájárul majd Kommunikáció Intézetünk egyébként ön által is nyilván melegen óhajtott további konszolidációjához”.

Ami újságírói kvalitásaim gyengeségeit illeti, azokkal tökéletesen tisztában vagyok, de olyanoktól képtelen vagyok tanulni, mint Ön, aki ilyen mondatokat vet papírra levelében: „Ez azonban a kimenet, s tény, hogy mi, tanárok akkor foglalkozunk a hallgatókkal, amikor e követelménynek még nem tettek teljesen eleget, illetve maguk is azon dolgoznak, hogy ennek megfeleljenek”.

De hát ez csak a forma. Ami a lényeget illeti: az Ön leveléből nemcsak a keresztényi szellem hiányzik, de a tudósok megkövetelte, rigorózus, következetes érvelés sem jellemzi. Csak egyetlen példa: melyik az a valódi tudós, aki a bírált személynek nem az eredeti, hanem egyik bírálójánál megjelent textusát idézi? Ezt az egypártrendszerben tették olyan auktorokkal, akiknek eredeti írásait el kívánták zárni az olvasóktól. Így amikor Ön Jávor Bélától idézi, hogy én mit írtam, nemcsak a szövegösszefüggés pontos idézésében vét, hanem a tudósi metodológia alapkövetelményei ellen is.

Sajnálatos, hogy Ön egyetlen szóval sem tért ki sarkalatos kérdéseimre. Ezeknek egyike például azt tudakolta, hogy miként működhet a harmadik évezredben egy olyan Kommunikáció Intézet, amelynek nincs sem napi- vagy hetilapja – akár az egész egyetemnek -, és egyetlen stúdiója, egyetlen tévékamerája sincs. Arról nem is szólva, hogy olyan kérdések miatt támadott meg minősíthetetlen hangon, amelyekről hosszas ködösítések után beismeri, hogy igazam van. Egyet idézek. Miután hetet-havat összehord, hogy mennyire nem értem azt, miért nincs az egyetemnek központi könyvtára, azt írja, hogy „Ez igaz”. Majd hozzáteszi, „aggodalomra semmi ok”, mert a minisztérium majd állami pénzen létrehozza. „Joggal remélhetjük”, teszi hozzá. Én Önnel együtt – ha nem is joggal – remélem, hogy Magyar Bálint gyorsan épít majd egy központi könyvtárat.

Természetesen azon alapvető kérdéseimre sem válaszolt, hogy a Kommunikáció Intézet könyvtára által az elmúlt félévben vásárolt egyetlen idegen nyelvű könyv miért éppen Bíró Yvette köztudomásúan liberális filmesztéta magyarról 1982-ben franciára fordított filmesztétikai könyve, vagy arra sem, hogy néhány ezer forintos könyvcsomag vételének jóváhagyása miért lehetetlen feladat éveken át.

De visszatérve a központi könyvtárra. Amikor azzal kapcsolatban közadakozást említettem, Ön, szokásos gúnyolódásra pazarolt sorai után, elutasítja a közadakozás gondolatát. Érdekes. A világ legtehetősebb egyetemei, ahol a Nobel-díjasok egy hektárra jutó aránya a legmagasabb, a Harvardtól a Chicagoi Egyetemen át Princetonig és Oxfordig, a magánemberek adakozását egyáltalában nem fumigálják. Sőt. És végképp nem teszik azt, amit Önök. Az Ön – belső ellentmondásoktól zsúfolt – levelében először dacosan visszautasítja a jó emberek akadozásának lehetőségét, majd néhány sorral később azt írja, „alulfinanszírozottságuk” miatt „természetesen” a Soros Alapítványhoz is fordulnak és az onnan remélt támogatást „önsorsrontó módon” nem fogják „visszautasítani”. Akkor most nézzük, miként bánnak Önök azokkal, akik nem Sorosok. Levelemre tucatjával kaptam e-maileket, faxokat, leveleket és telefonhívásokat. Az egyetem alkalmazottaitól is. Akik nem mernek beszélni.

A faxok egyikéből, engedelmével, idézek. Az illető az Önök környékén működő vállalkozó. Ezt írja: „Sok év kínlódás, rengeteg munka után, 1997 év végére már lett egy kis nyereségünk. Elgondoltam, kit segíthetünk egy szerény összeggel. Számomra az értékek a legfontosabbak: az Istenbe vetett hit, a gyerekek, oktatás, egészségügy, jog. Gondoltam, az elsőknek tökéletesen megfelel Piliscsabán a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Felhívtam őket. Önként felajánlok egy összeget, mondtam. Küldjenek nekem csekket. Visszahívtak. Menjek fel, meg akarnak ismerni. Mondom, nem fontos a személyem. Vegyék úgy, hogy az Úr szeretetéből adódik. Erősködtek. Felmentem. Megvárakoztattak. Nem baj. Beszélgetés. (…) Rossz érzésemet inkább nem mondom. Megkérdeztem: mennyi egy szegény gyerek éves költsége, taníttatása? Megmondták. Rendben, akkor mi négy szegény gyerek teljes költségét vállaljuk diplomaosztásig. Másnap jött a két csekk. Egy az építkezés támogatására, egy a gyerekek költségeire. Befizettük. Egy köszönő sort sem kaptunk. Bár éppen karácsony jött. Nem baj! Mi ennek ellenére a következő évben is vártuk a csekket a gyerekek miatt, de nem jött. Tehát ők elvették négy szegény gyerek keresztény szellemiségnek megfelelő tanításának a lehetőségét”.

Nagyon remélem, asszonyom, hogy amikor a Soros Alapítványtól kérnek pénzt, akkor vezetőjét, Halmai Gábort szintén elhívják Piliscsabára, majd hosszas várakozás után meggyőződnek, hogy Halmai megfelelően keresztény szellemiségű-e, mielőtt e nemzetközi köztörvényes bűnöző (a Jobbik Magyarországért Mozgalom véleménye is) pénzét elfogadják. Ugyanis én a kettős mércét utálom. De használhatnám az „undorodás” szót is, amelyet Ön velem kapcsolatban használt, nyilván ismét keresztényi mélyeiből merítve.

Ön levele végén azt írja, hogy távozásommal végre lendületet kaphat intézetében a konszolidáció. Igazán örülök annak, hogy ilyen fontosságot tulajdonít annak, akin, mint írta, csak szánakozni tud. Nem beszélve arról, hogy magam sem értem, miként akadályozhatta az egyetem konszolidációját az, aki hetente egyetlen szemináriumot tartott, és az egyetem életében semmilyen részt nem vállalt. Nem baj. Nem ez az egyetlen vagdalkozás önleleplezésében. Azt viszont hadd adjam tudtára, hogy ez a konszolidációs folyamat azzal remélhetőleg még gyorsabbá válik, hogy Vass István Zoltán, e több évtizedes tapasztalatokat maga mögött tudó kiváló rádiós szintén otthagyta Önöket. Csupán Ő nem írt nyílt levelet. De felhatalmazott arra, hogy történetét tollba mondása után leírjam. Friss történet. Ő is, akár én, az idén az első félévben tanított utoljára. Csakhogy az ő cérnája rövidebbnek bizonyult az enyémnél. Ő 2002 őszén kezdte a tanítást. Akárcsak engem, őt is Önök hívták meg. (Én a harmadszori hívás után álltam kötélnek.) Őt arra kérték fel, hogy az első félévben rádiós elméletet, majd a másodikban rádiós gyakorlatot tartson. Amikor Vass István Zoltán megkérdezte, hol a stúdió, bevezették egy terembe, ahol, szavait idézve, „egy házibulin lemezjátszásra alkalmas, primitív hifi-tornyot” látott. Ön azt válaszolta nekem az egyetem hányaveti vezetésének jellemzésére megemlített krétahiány és a telefirkált „flip-chartok” ügyében, hogy azért nekem külön szólni kellett volna a titkárságon. Noha, Önnel ellentétben, semmit nem értek a felsőoktatás módszertanához, de én az Ön helyében a nekem szóló választ két mondattal rövidebbre fogtam volna és a megtakarított időben körlevelet írtam volna az egységek titkárságához azzal, hogy „felkérem Önöket, gondoskodjanak az oktatás alapvető eszközeinek és feltételeinek biztosítására”. Vass István Zoltán egyébként pontosan azt az utat választotta, melyet Ön nekem javasolt a nyílt levélírás helyett. Akkor tette először, amikor több alkalommal értékes negyedórák teltek el azzal, hogy egy egyszerű szalagot nem volt mivel lejátszania és a titkárságra kellett egy rádiós magnóért rohangálnia. Vass István Zoltánt ez a páratlan felkészületlenség már csak azért is meglepte, mert a Magyar Rádió igen jelentős összegekkel támogatja az Önök intézményét. A nemlétező stúdió használata helyett lett volna neki egy „B” változata is. Elmennek az MR Ferenciek terén lévő gyakorlóstúdiójába. De ez csak elméleti lehetőség volt, ugyanis ehhez a hallgatóknak több órát kellett volna utazni Piliscsaba-Budapest-Piliscsaba között. Miután az Ön által nekem javasolt úton Vass semmire nem jutott, Önhöz fordult, Ön pedig ígérte, hogy „utánanéz a dolognak”. 2 hónap után Vass István Zoltán levelet írt Önnek, hogy még mindig nincs stúdió és nem tud tanítani. Ön azt válaszolta, hogy legyen türelemmel. Vass István Zoltán azonban nem volt türelemmel. Otthagyta Önöket. Nyilván ő sem ért a didaktikához. Szemben Önnel, aki például azt állítja, hogy a hallgatók idegennyelv-tudásának hiánya áthidalható, vagyis az idegen nyelvű szakirodalom elolvastatható „megfelelő pedagógiai módszerekkel”. „Pusztán érteni kell a módját, s állhatatosnak kell lenni”, teszi hozzá, majd gúnyosan azt is, hogy ha ilyen irányú nehézségeimet jeleztem volna, kiegészítették volna módszertani ismereteimet. Nos, ebben az esetben a Pázmány valóban úttörő intézmény. Olyannyira, hogy megkérném: adjon tanácsot, miként tudnék török szövegeket olvasni török nyelvtudásom szomorú hiányában. Ígérem, állhatatos leszek.

Az ellen viszont már határozottan tiltakozom, hogy hazugsággal és csúsztatással vádol meg engem azon ügyek ismertetésével kapcsolatban, melyekről szólván jellemezni kívántam az Ön vezetése alatt álló intézmény hivatáshoz való hozzáállását, a diákok és a tanárok iránti nemtörődömségét, valamint prioritásaik zavarát. Itt van például a parkoló ügye. Ön egyszerűen egy másik parkolóról beszél, holott én arról az esőben igenis sáros parkolóról beszélek, amelyik igen sok diáknak, tanárnak és látogatónak a Piliscsabán átvezető főútról a kapun áthaladva a legalkalmasabb. Ez a kerítéstől 30 méterre, jobbra fordulva található.

De nem is ez a lényeg. És az sem, hogy az Ön által vezetett intézet gyalázatosan rosszul fizetett tanárai közül nem egynek tisztességesen fizetett tanítási lehetőséget biztosítottunk akkor, amikor megkezdődött az MTV Akadémián a munka. Sokkal inkább lényeges az, ami dühét érezhetően leginkább kiváltotta. Ez pedig annak a látogatásnak a terve, melyet hallgatóimmal tettünk volna a palesztin Bir Zeit Egyetemen, de sajnos meghiúsult, és amelynek körülményeiről Ön szándékosan a leghazugabb módon, szinte a dühtől tajtékozva tájékoztatta félre a közvéleményt, noha ennek az ügynek több tucat tanúja van, nem is szólva a budapesti palesztin nagykövetről.

A látogatás tervéről szóló hosszú passzusát – amelyben nagylelkűségként állítja be, hogy e terv miatt nem alkalmazott ellenem retorziót – így kezdi: „Az elmúlt évek valamelyikében ön azzal a meghökkentő ötlettel állt elő, hogy a szorgalmi időszak kellős közepén diákjaival szakmai gyakorlatra kíván utazni palesztin területre, s ehhez még kari pénzbeli támogatást is igényelt”. Ahogyan a jogászok szeretik írni a helyreigazításban: „Ezzel szemben a valóság az… És most jön a történet, amelyre több tucat közvetlen és mintegy százezernyi közvetett tanú van. Ha Önt az egész meghívás tényei érdekelték volna, elolvashatta volna e hetilapban 2001 márciusában megjelent, Judith Shorer Varnainak, Izrael budapesti nagykövetének címzett nyílt levelemet. Ennek lényege: 2000 októberében szemináriumom egyik témája a második intifáda volt. Diákjaim igen élénk érdeklődésének nyomán meghívtam mind az izraeli, mind a palesztin nagykövetet. Az első még válaszra sem méltatott, az utóbbi, Khaled Ghazal úr őexcellenciája a meghívást örömmel elfogadta. A nagykövet úr (akinek kocsija szintén az esőben sártengerré változó parkolóba érkezett, csakúgy, mint az Egyesült Királyság budapesti nagykövetségének másodtitkáráé és az amerikai nagykövetség sajtósáé, akiket a brit sajtóról tartott szemináriumom idején hívtam meg) rendkívüli érdeklődés által kísért előadása után közölte velem, hogy szemináriumom minden tagját meghívja a ramallahi Bir Zeit Egyetemre úgy, hogy a nagykövetség állja ott-tartózkodásuk minden költségét!

A meghívástól elragadtatott diákjaim indulásként március 29-ét javasolták. Ketten pedig jelentkeztek, hogy a diákönkormányzat hozzájárul a repülőjegyekhez. A Magyar Televízió stábot jelölt ki, hogy az útról tudósítson. A nagykövet úr március 11-én értesített, hogy fájdalmára az utat le kell mondania, mert Ramallahot blokád alá vették. Sőt az oktatás is megszakadt a Bir Zeit Egyetemen és a Ben Gurion repülőtérre a piliscsabai diákokért menő buszt be sem engednék. Ezután fordultam az említett nyílt levélben Judith Shorer Varnaihoz, kérve, hogy hasson oda a béke olajfájának gallyával érkező, gyógyszert is vivő kis csoportnak nyújtson védelmet és biztos áthaladást a Bir Zeit Egyetemre. A nagykövet azonban ezt a levelet is válasz nélkül hagyta. Ön a bizonyára minden diáknak oly páratlan élményt és tapasztalatot jelentő kirándulás egykori tervét tovább támadja. „Okkal vélhető”, írja, „hogy hazai kommunikáció szakos hallgatók számára (a névelők kihagyása viszont az Ön stílusának hiányosságait jellemzi – L. I.) közelebbi és kevésbé veszélyes helyszín is választható szakmai gyakorlat céljára…” Majd ezt a megdöbbentő mondatot teszi hozzá: „A helyszín megválasztásának azonban nyilvánvalóan volt félre nem érthető politikai tartalma is”. Nos, asszonyom, mint már mondtam, nem én választottam a helyszínt. Ha Varnai asszony őexellenciája eljött volna az előadásra, majd ő hívta volna meg egy katolikus egyetem diákjait például a jeruzsálemi Héber Egyetemre, sőt felajánlotta volna a költségek fedezését, azt diákjaimmal együtt pontosan úgy, örömmel elfogadtuk volna. Ennek ellenére – mert most nem tanárként, hanem publicisztaként írom e levelet – hadd tegyem hozzá én is: egy ramallahi meghívás, véleményem szerint, lényegesen hasznosabb lett volna diákjainak. Ugyanis ahhoz, hogy korunk talán legmeghatározóbb konfliktusában – amelynek hírei óránként érnek el bennünket a világ és hazánk médiumán keresztül – árnyaltabban tudjanak állást foglalni, nem ártott volna egy helyszíni látogatás. Ott saját szemükkel láthatták volna, miként működik korunk talán legszörnyűbb rasszista állama. Ott saját maguk jöhettek volna rá, hogy a palesztin gyerekeket nem szüleik küldik halálba, mint azt a cionista, rasszista média igyekszik beállítani. Ahol a megölt gyermekek száma 93:4 a palesztin gyerekek „javára” (értsd: minden megölt zsidó gyerekre 23 megölt palesztin gyerek jut). Ahol egy nép megalázó körülmények között, gettókban él. Az ilyen, a világ minden épelméjű egyetemén a vezetők által is örömmel nyugtázott utazásnak további haszna lett volna, hogy volt diákjaim előtt lelepleződött volna a világ egyik legnagyobb hazugsága. Mert lépten-nyomon olyan vérforralóan félrevezető, propagandaszövegekkel találkozhatnak a Soros-féle médiában is, mint amilyet egy Felkai Gábor nevű, társadalomtudománnyal foglalkozó ember írt az Élet és Irodalom augusztus 22-i számában. E szerint „a zsidó állampolgárok valószínűsíthetően mindenütt olyan viszonyokat szeretnének, ahol a törvények, intézmények és a technikailag-iparilag közvélekedéssé (?) termelt eszmék nem teszik lehetővé, illetve elfogadhatóvá emberek, népek megalázását és meggyilkolását”.

Megdöbbentő az, hogy Ön – ellentétben az ENSZ-szel, az Amnesty Internationallel és többezer, Izraelt emberellenes bűnök elkövetésével vádló, nem kormányzati szervezettel -, éppen egy katolikus egyetem vezetője, nem az elnyomottak, a megszálltak, a megalázottak pártján áll, de még semlegesnek sem akar mutatkozni. Azt ne is említsük, hogy a palesztinok között igen sok a katolikus, mert Önt, egy katolikus egyetem dékánját, a jelek szerint az ilyen érvek nemigen hatják meg.

Levelének azonban van még egy számomra ennél is meghökkentőbb vádja. Amikor két helyen is azt állítja – tudóshoz méltatlanul, mindenfajta bizonyíték nélkül -, hogy én a levelemet „megrendelésre” írtam. Dékán asszony, Önnek elment az esze? Nem kellene már csak emiatt is gondolkodnia arról, hogy távozzék posztjáról? Hiszen karrierje minden oldalon oly sokat ígérő. Mint az MTI-nek a Scheiber Sándor-díj átadásáról készült jelentéséből megtudtuk, „Görgey Gábor miniszter az ünnepségen bejelentette: a Scheiber Sándor-díj kuratóriumának kérésére úgy döntött, hogy 2004-től évente három személy kaphatja meg az elismerést, s a kuratórium két új taggal, Fröhlich Ida ókortudóssal és Komoróczy Géza professzorral egészül ki”. E díjat azoknak adományozzák, akik „kiemelkedőt alkottak a hebraisztika, a judaisztika, a zsidó vallás- és művelődéstörténet, az oktatás, valamint a zsidók és a nem zsidók közötti párbeszéd, illetve tolerancia előmozdításáért”. Maratoni levelének legutolsó mondata így hangzik, levelezésünkre utalva: „A toleranciánk eddig már nem ér el”. Tartok tőle, hogy velem szemben mutatott, kitüntető toleranciahiánya új szerepkörében a legjobb ajánlólevél.

És még egy. Tudom, Önt nem igazán bűvölik el a világ vezető egyetemein már évtizedek óta bevezetett gyakorlatok. Egy ilyen gyakorlat az, hogy a diákok a szemeszter végén név nélkül osztályozzák oktatóikat. Remélem, hogy e gyakorlat nyomasztó hiánya Piliscsabán Önnél nem önvédelem.