Wales
(„A történelem, ahogy eddig nem láttuk” című sorozatunk első sztorija a XIII. századi Britanniába repíti a Jobbszél karanténba zárt olvasóit.)
Edvárd király összehívta a királyi tanácsot.
– Hadjáratot kívánok indítani Wales elfoglalására – jelentette be. – Nem valami rabló akciót, hanem hosszú távon a birodalomhoz akarom kapcsolni a tartományt. Vagyis nem elég legyőzni a walesieket, el kell nyernünk a bizalmukat, uralnunk kell a lelküket. Örüljenek annak, hogy Angliához tartozhatnak. Az a kérdés, kinek a szavára ad Wales népe?
– A költőknek, a bárdoknak olyan a tekintélye náluk, hogy ha őket megnyered magadnak, azzal már sikert értél – vélte az egyik helyismerettel bíró lord. – Ha ők támogatnak, felség, vállalhatod a hadjáratot, nem lesz érdemi ellenállás.
Többen közben arról suttogtak a háttérben, hogy mindenképpen szükség van Wales elfoglalására, mert ott gazdag földek, új birtokok várhatnak rájuk. Azzal is tisztában voltak azonban, hogy a bárdok nem fognak az angol hódító mellé állni. Ha ezt megmondják Edvárdnak, elmaradhat a támadás. Egyikük hirtelen felállt.
– Felség, koronád legszebb gyémántja lesz Wales. A nép alig várja, hogy köszönthesse az angol királyt, és ennek a bárdok is hangot fognak adni; dicsőítő énekkel üdvözölnek téged.
– Rendben – bólintott az uralkodó. – Szükséges egy látványos hűségnyilatkozat, amire Montgomeryben fogunk sort keríteni. Ott gyűljenek össze a legderekabb regősök. Biztos, hogy feltétlen híveink lesznek?
– Biztos – erősködtek a háborúpárti urak.
– Akkor belevágunk – döntött Edvárd. – Remélem, hogy az információitok szilárdak, akár a vas. Ha már elindítottuk a hadjáratot, és utána derül ki, hogy a walesi közvélemény-formálók nem állnak mellettem, akkor a tekintélyem megőrzése érdekében meg kell öletnem valamennyit.
– Ne kételkedj, uram! – kiáltozták a vérszagra gyűlő tanácsnokok. – Meglesz a támogatás.
– Hát akkor, fegyverbe! Irány Montgomery!