Ugyancsak elnézést kell kérnem amiatt, hogy Gerhard Schröder német kancellár is elment Moszkvába. Schröder és Dzsunicsiro vidáman ünnepelte a győzelem hatvanadik évfordulóját, ami mellesleg szólva, nekik és népüknek egyben a totális vereség évfordulója volt, amennyiben lapzártakor még érvényes a történelem. Lásd Hirosima és Nagaszaki. Lásd Berlin és Drezda.

De nem ezért járunk Weimar felé félúton. Még csak azért sem, mert a múlt héten leközölte egy látványosan növekvő példányszámú hetilap annak a fehér Volgának a fotóját, amelyet direkt az efféle lapbéli közlésekért Bush elnök vezetett a jóságos Putyin elnökkel az oldalán. Mint az okos lapból megtudtuk, a fehér Volga 1956-ban készült. Az 1956-os pompás év volt. Soha annyi fehér Volgát nem gyártottak. Végre valami jó 1956-ból. Fenébe a kesergéssel! Fenébe a pesti srácokkal! Éljen és virágozzék a megbonthatatlan szovjet-magyar-német-japán-amerikai barátság!

Weimar felé akkor kezdtünk el növekvő sebességgel robogni, amikor Tóth András, a nemzetbiztonsági ügyeket felügyelő államtitkár utasítására megsemmisítették azokat a lehallgatási jegyzőkönyveket, amelyek Kulcsár Attila telefonbeszélgetéseit tartalmazták azt követően, hogy Szász Károlyt a nyílt utcán brutálisan bántalmazták. Normális demokráciában ilyenkor minimum leváltják az államtitkárt. Ha mégsem, megbukik a kormány. Itt azonban semmi sem történt. A kormány meg sem rezdült.

A demokrácia intézménye azonban, sajna, inogni kezdett. Érdekes különben, hogy első alkalommal a megboldogult Antall József miniszterelnök figyelmeztetett a weimarizálódás veszélyeire, amikor politikán kívüli megfontolások és érdekkörök úgymond idézőjelbe teszik a demokráciát. Formálisan minden rendben, a nép négyévente demokratikusan elmegy szavazni, szólásszabadság van meg minden, és mégis. Vagyis mégse. Ez a weimarizálódás. Amikor az embernek egyre erősebben az az érzése kezd lenni, mintha a lába alatt nyúlós gumiból lenne a talaj.

Weimar felé félúton – ellentétben egy, a témát felidéző közkedvelt slágerrel – nem egy csinos stoppos lány vár bennünket, hanem Magyar Bálint. Aki a jelek szerint azt tűzhette ki maga elé célul, hogy miniszteri ciklusának lejárta előtt megbuktatja a magyar iskolát.

Magyar Bálintnak alighanem rossz diákélményei lehettek. Talán nem tanult jól. Vagy a tanár pikkelt rá. Vagy bepisilt. Vagy nagy volt a feje. Vagy tornából fel volt mentve. És így tovább. Ez végül is orvosi kérdés. Magánügy. Közügy viszont, hogy Magyar Bálint miniszter lényegében véve tönkretette a magyar oktatást a most kirobbant – kirobbantott – érettségi botránnyal.

Évtizedek óta gond nélkül ment a matematikai és más írásbeli érettségi. Valahol a föld alatt egy hermetikusan elzárt rejtekhelyen jól kiválasztott és gondosan őrzött szakemberek összeállították az érettségi kérdéseket, majd meglapultak és csak közvetlenül a vizsgák megkezdésekor – ez Magyarországon reggel nyolc óra, hétköznap – a televízióban élő adásban bontották föl. Magyar Bálint azonban úgy gondolta, ez így unalmasan biztonságos. Jó előre szétküldette a lezárt vizsgalapokat minden iskolába, hátha lesz egy-két suli, ahol vagy a tanár lesz megvásárolható, vagy a diákok lesznek kellően gátlástalanok. És lám, az alkalom megszülte a tolvajt.

Súlyos hiba volna ezért a diákokat kárhoztatni. A diák, ha teheti, puskázik. Mert fél a vizsgától. Nem ő a felelős. Hanem az, aki egy tökéletesen biztonságos rendszert felrobbantott.

Milyen cél vezethette Magyar Bálintot, ha nem az, hogy működésképtelenné és hiteltelenné tegye a magyar oktatási rendszert? Milyen érzés lesz harmincezer tanulónak másodszor is nekifutni a matek érettséginek? Kinek jó ez a cirkusz?

Hol is kezdődött? Csak néhány kérdés. Miért kellett az iskolai osztályzást megszüntetni az általános alsó tagozatában? Miért kellett a kétszintű érettségi? Miért züllesztették szét a kerettanterveket? Miért irreális a tanítók helyzete? Miért nincs pénz az iskolákra?… Túl sok ez így együtt. Ha Magyar Bálint arab volna, a világsajtó azt zúgná, hogy az al-Kaida embere.