Fotó: T. Szántó György/Demokrata
Fotó: T. Szántó György/Demokrata
Hirdetés

Egy adott társadalom kultúrája nagyon összetett jelenség, ebből adódóan pedig sokféleképpen meghatározható. A legtöbben valószínűleg a beszélt és írott nyelvvel kezdenék, mások pedig talán a művészetek irányából közelítenének. És valóban, egy közösséget alapvetően meghatároz, hogy milyen nyelvet beszél, illetve milyen műalkotásokat „fogyaszt” és hoz létre. Én most mégis egy harmadik szempontot hoznék be: a tabukat.

Én most mégis egy harmadik szempontot hoznék be: a tabukat. Az eredetileg polinéz szót James Cook „importálta” Európába, jelentéstartalma azonban természetesen már korábban is létezett: ’tiltott’, ’rituálisan szabályozott’. Állításom lényege tehát, hogy egy társadalmat alapvetően meghatároz, melyek azok a tárgyak, szavak, cselekedetek, amelyeket tiltottként kezel. Itt nem olyan típusú tilalmakról van szó, mint hogy evés közben nem beszélünk, hiszen ezek az illemtan területére tartoznak. A tabuk olyan elemi erejű tiltások, melyeket sokszor az állam is szentesít, de sokszor még erre sincs szükség, mert a közösség maga is szankcionálja a szabály megszegését. Persze modern társadalmunkban hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni, de Európa történetének túlnyomó részében az emberek nem azért nem káromkodtak, mert az állami szankciótól féltek, hanem az erkölcsi minimumként szolgáló tízparancsolatot nem akarták megszegni.

A tabuk sokfélék lehetnek, az élet számos területén: a muzulmánoknál ilyen a disznó, a zsidóknál pedig Isten szent nevének kimondása. Vannak többé-kevésbé minden kultúrában megjelenő tabuk, mint például a kannibalizmus, és vannak kizárólag egyesekre jellemzőek, mint például Indiában a tehén. A szexualitásra vonatkozó tabuk is egyidősek az emberiséggel: idesorolhatjuk például a vérfertőzést, amely alól csak néhány uralkodó mentette fel magát.

Európában ebben a körben is a zsidó-keresztény kultúrkör volt a meghatározó hosszú időn át: a szexualitás férfi és nő között létrejövő házasságban értelmezhető csupán, minden egyéb formája tiltott. Aztán a hatvanas években történt valami. Félreértés ne essék, egyáltalán nem azt állítom, hogy Európa évezredes történelmében ne lettek volna szabadosabb korszakok, de azt igen, hogy az erkölcsi minimum olyan mértékű változása, mint ami a hatvanas években elkezdődött, példátlan kontinensünk életében. A szexuális forradalomként elhíresült jelenség körében rengeteg tabut döntöttek le: házasság előtti szex, pornográfia, fogamzásgátlás, abortusz korábban is létezett, de tömegessé válásukról csak ezután beszélhetünk. Hasonló a helyzet a homoszexualitással is, ami a hatvanas, illetve egyes országokban hetvenes évekig bűncselekmény volt. Néhány évtizedes távlatból már teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy a társadalom túlnyomó része kiközösítette az abortuszt választó nőket, az állam pedig a büntetőjog eszközeivel üldözte a homoszexuálisokat.

A nyolcvanas évekre lecsengett a szexuális forradalom, de a tabudöntögetés nem ért véget: az elnyomott nők és a homoszexuálisok után a forradalmárok újabb felszabadítandó kisebbségek után néztek: az USA-ban ekkortájt válnak véglegesen a feketék a mainstream kultúra részévé. Európában egy kicsit más a helyzet, a nyolcvanas évek itt az átmenet időszakát jelentette: a Szovjetunió felbomlása, majd a frissen szabaddá vált országok integrálása éppen elég feladatot jelentett.

Miután ezek a folyamatok végbementek, következtek az újabb (szexuális) kisebbségek és a számukra megadandó jogok. A homoszexuálisok különböző csoportjait jelölő LMBTQIIA betűszót ma már nem is bővítik tovább, mert nap mint nap újabb és újabb szexuális kisebbségek tűnnek fel, és az ábécé összes betűje is kevés lenne, hogy számba vegyük őket. Itt már rég nem arról van szó, hogy egy férfit ne zárjanak börtönbe, ha más férfival osztja meg az ágyát, hanem arról, hogy alanyi jog-e a nemváltoztatás. Illetve a nyugati országokban már nem is ez a kérdés, hanem hogy kisgyerekeket is átoperálhatnak-e. Valódi mozgalom ez, azoknak pedig sajátosságuk, hogy sohasem érnek véget. A szexuális érzékenyítés akadálytalanul halad előre a gyökerét vesztett modern társadalom szövetében, mind mélyebbre és mélyebbre hatolva.

Nem számít már, hogy az eredeti cél nemes volt-e, a lényeg a harc, a tabudöntögetés. Hasonló ez a munkásmozgalmakhoz: a XIX. század eleji Angliában senki sem gondolta volna, hogy a munkásosztály méltányolható követeléseiből a százmilliónál is több életet kioltó kommunizmus nő majd ki. Woodstock kedves beszívott hippijei sem gondolták volna, hogy olyan lavinát indítanak el, amely a pedofília legalizálásához vezet. Merthogy kétség ne legyen, ez a forradalom következő állomása. Nyugaton már évek óta megy az érzékenyítés: a pedofil is ember, csak beteg. Nem büntetni, hanem gyógyítani kell. Újabban viszont már ennél is jóval tovább mennek: a pedofília nem betegség, hanem ugyanolyan szexuá­lis irányultság, mit a többi, konszenzus esetén teljesen normális.

Aki pedig azt gondolja, hogy mindez hazánkat úgysem érinti, azt el kell keserítsem. A nemrégiben a HVG-n megjelenő, a pedofíliát relativizáló cikk csak az első fecske. Persze mondhatnánk, hogy mindez csupán lázálom, de gondoljunk bele. Ha nagyapáinknak 50-60 évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy nemsokára teljesen normális lesz, ha egy férfi nőként éli az életét, elhitte volna? Mivel pedig – ahogy fentebb már tisztáztuk – a mozgalom nem ér véget magától, muszáj lesz valahol a józan észnek megálljt parancsolnia.

Tisztázzuk tehát egyszer és mindenkorra: a pedofília ellentétes minden emberi és isteni törvénnyel, a leggyűlöletesebb bűnök egyike. Erről sohasem nyitunk vitát: ha valaki nem ért velünk egyet, azt morális és fizikai értelemben is kiközösítjük.

A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója.