A Tilos Rádiót a hatályos törvények alapján be kéne tiltani, s akkor a neve ismét a végzete lehetne, és kész. Ízléstelen, vacak, alantas stílus, nem volna szabad észrevenni, s ha mégis, akkor sem, mint a moslékszínű falfirkákat. A túlságosan hangosra kerekedett purparlé szerencsétlenül irányította el a figyelmet arról, ami igazán figyelmet érdemel, hogy az európai parlamenti választásokat megelőző kampány nyitányaként megbukott a pénzügyminiszter, s a folytatás még rosszabb, mert kiderült, a kijelölt utód körülbelül azt a hentesmunkát tervezi elvégezni, amivel egyszer Bokros Lajos már megutáltatta magát.

Amilyen nagy a baj, könnyen lehet, hogy hamarosan magát Medgyessy Pétert is felhívja valaki és megfenyegeti egy kis zászlóégetéssel, ahogy ez a leleményesen beszédes Lendvai Ildikóval már meg is történt. De ha névtelen telefonbetyárok légiói hívogatják is a balliberális kormány tagjait és üzletfeleit, akkor sem változik a tény, hogy az ország kasszája aggasztó gyorsasággal kiürült, a gazdaság félelmetes gyorsasággal eladósodott, s ami Kovács László számára alighanem a legfájdalmasabb, most már az elődre sem hivatkozhatnak, hiszen az előző szörnyű évet – sajnos – az első pillanattól az utolsóig ők jegyezték.

Rossz nyelvek szerint a kormány nem bukik meg mégsem, s ezt elsősorban Magyar Bálintnak köszönheti, aki kieszközölte, hogy a bukáshoz a szülők hozzájárulása is kell. De a tréfát félretéve, a fentiek ismeretében egy kicsit más színben látja az ember a Tilos Rádió kapcsán kirobbantott álhisztériát. Amit jó lenne nagyon gyorsan elfelejteni.

Mert miközben a kijelölt pénzügyminiszter, Draskovics Tibor 120 milliárd forintos takarékossági programot tervez, kiderült az is, hogy valójában 300 milliárd forinttal többre tervezték az elköltendő pénzt annál, mint amennyit az embereknek bevallottak. Ez nagyon sok pénz. Körülbelül ennyi lenne a budapesti 4-es metró és a rakparti autópálya végösszege. Melyet közvetve vagy közvetlenül az állam fizetne ki – a főváros helyett. Vagyis a kijelölt pénzügyminiszternek nem kéne messzire menni, ha takarékoskodni szeretne, elég volna, ha azt mondaná a vidám Demszky Gábornak, hogy ezúttal talán gazdálkodjon a saját zsebéből, s ne az adófizetőkéből.

Akiknek túlnyomó többsége a fővárostól távolabb él, és nehéz volna nekik megmagyarázni, hogy ők miért éljenek rosszabbul azért, mert Demszky nem szeret fizetni, viszont szeretné zsíros megbízásokkal jutalmazni – szigorúan pályázati alapon – barátait és üzletfeleit. Nehéz elképzelni, hogy mondjuk az Ormánság végtelenül szegény falvaiban élők örömmel vennék, hogy még a XXI. század első évtizedében se vezessék be falujukba a gázt, a telefont, épüljön járható út, közlekedjen vonat azért, mert Demszky a föld alatt is el szeretne jutni Kelenföldről a Köztársaság téri pártházba.

Márpedig a helyzet ilyen feketén-fehéren egyszerű. Pénz nincs, ami még itt-ott van, azt Draskovics egy úgynevezett „takarékossági programmal” óhajtja besöpörni. Miután mindent besöpört, és úgy-ahogy kifizették az esedékes külföldi hitelkamatokat, a maradékot szétosztanák. Kapna egy adagot a 4-es metró, adnának egy cseppet, 845 millió forintot a végtelenül rokonszenves, bár nem túl tehetséges Baumgartner Zsoltnak, hogy egy Frank Tamás nevű menedzser kellő jutalékért befizethesse a fiút a Forma–1 nevű autócirkusz legsilányabb versenycégébe. Hadd lássa a magyar adófizető, hogy ki számít és ki nem számít: aki a Köztársaság téren lakik, vagy oda jár dolgozni, az sokat ér. Aki bárhol máshol, az semmit. Az örüljön, ha van miből fizetnie ezt a vedlett, csatornaszagú arroganciát.

Ami pedig azt illeti, hogy a Mol nem óhajtja támogatni Baumgartnert, sem a magyar focit, a horvát labdarúgást viszont igen, az jó, ha tudja, hogy a Molnak már csak az emblémája magyar. Javarészt külföldi, zömmel amerikai tulajdonosai vannak. A Mol körülbelül úgy magyar, mint a Suzuki. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az utóbbi jött. Ez meg elment.