Nincs szánalmasabb annál, mint amikor valaki nagy nyilvánosság előtt látványosan megöregszik. Amikor a hősből szinte egyik pillanatról a másikra nyomorult öregember lesz, akiben a tegnapi indulatokból már csak a nyekergő düh marad. A minap Torgyán József nyilatkozott valamelyik televízióműsorban. Az ember elhűlve nézte a nemrég még az egyik legnépszerűbb politikust, a modern polgári demokrácia Falstaffját, aki kis híján köztársasági elnök lett, s most egy döbbenetesen megöregedett vénember ismételgetett gyenge hangon közhelyeket, amelyek hallatán nem is olyan régen az ország egyik része lelkesen halihózott, a másik része meg dühöngött. Mára csak a szánalom maradt. Pedig Torgyán nem volt sem hatástalan, sem veszélytelen. Mint az éjjeli lámpa a lepkéket, úgy csalta magához a hiszékeny emberek százezreit, elhitette velük, hogy őket képviseli, aztán amikorra szétrohasztott és szétvert mindent, amiből egy valóságos párt kifejlődhetett volna, akkor szétverte még a maradék romokat is, és visszavonult a jóságos felejtés megérdemelt nyugalmába.

Csurka István félelmetes pontossággal ismétli meg Torgyán ámokfutását. Nem túl fantáziadús az a hivatal, ahol az ő politikai karrierjének forgatókönyvét kidolgozták, de az is lehet, hogy csak egy produkcióra volt pénz, s ezért aztán indigót használtak. Csurka is ugyanazt az utat futotta be, az eredmény is azonos. Csak apró részletek különböznek.

Miután Antall József tervezett megbuktatásával nem sikerült felrobbantania pártját, a Magyar Demokrata Fórumot, utóbb kivált belőle és magával sodorva a párt egy jelentős részét, megalakította velük a MIÉP-et. Ellentétünk ebből az időből származik. Nem sokkal előbb ugyanis hosszú hetek óvatos konspirációjával puccsot készítettek elő az MDF elnöke, a párt miniszterelnöke, Antall József ellen. Néhány nappal a párt esedékes kongresszusa előtt jött ki az utcára a Magyar Fórum, amely részletesen ismertette a lázadás célját: Antallt nem szabad újra elnökké választani, hanem Csurkát kell tenni a helyére, s mivel Antall azt mondta, ha leváltják, lemond a miniszterelnökségről, ezáltal ugyan megbukik az első szabadon választott kormány és időközi választásokat kell kiírni, de sebaj, írta Csurka lázító vezércikkében, az MDF viszont így fog megtisztulni és megmenekülni. Az ország ugyan elvész, de megmarad legnagyobb kincse, az MDF. A nyílt támadásra, amely a jobboldalon félelmetes visszhangot vetett, az idő rövidsége miatt már csak egy helyen volt mód válaszolni, az általam vezetett és szerkesztett Pesti Hírlapban. Mellesleg, akkor én is MDF-tag voltam.

Antall József hatalmas terjedelmű, elszánt hangvételű interjút adott a Pesti Hírlapnak, amelyet a kongresszus napján – másnap – reggel minden küldött székére eljuttattunk. A lázító Magyar Fórumtól felkorbácsolt kedélyű küldöttek heves kíváncsisággal olvasták a lapomban megjelenő választ, amely percek alatt megfordította az addig egyértelműen Antall-ellenes hangulatot. Csurka látványosan megbukott, előbb Csoóri Sándor, majd Lezsák Sándor is elfordult tőle. Azóta gyűlöl engem. Nem tudja megbocsátani, hogy akkor és ott jobb lapszerkesztő voltam nála. Mert jobb voltam: annyiban legalábbis, hogy felfogtam, Csurka eszelős forgatókönyve, amely az akkori nemzeti oldal teljes összeomlását, s a baloldal igen korai visszatérését eredményezte volna, olyan súlyos veszély, amit minden áron meg kell akadályozni. De nem én fordítottam meg a lázadókat, hanem a kor egyik kiemelkedő személyisége, Antall József miniszterelnök. Akit Csurka kezdettől fogva betegesen gyűlölt, s ez a gyűlölet sajnos átrakódott a MIÉP táborára is. Ekkor lettem először zsidó, mert Csurka csak kétféle embert ismert: derék nyilas (?) bajtársakat és neofita zsidókat.

A helyzet most némiképpen megismétlődni látszik. A nem kis mértékben Csurkának is köszönhető – erről majd később – választási vereséget követően nem omlott össze a magyarság, nem lettünk palesztinok a saját hazánkban, ahogy a paranoiás népszónok ezt hétről hétre ajánlgatja, hanem éppen ellenkezőleg, egy újabb karizmatikus személyiség felhívására civil körökbe rendeződtünk, s egy év elteltével erre a hatalmas mozgalomra alapozva megkezdődött egy óriási néppárt szervezése. Mit mond erre Csurka?

„A magyarságra, ha így megy tovább, a palesztin nép sorsa vár. Csak itt pénzért fogják adni a követ, amivel a páncélosokat megdobálhatják a kései pesti srácok, pénze pedig a kődobálási szándékú polgári köröknek nem lesz, s ezért sokkal csendesebben, jeltelenebbül múlunk ki, mint a palesztinok.” És hogy az olvasó világosan lássa, a sötét vízió nem egyszerűen egy öreg ember rosszkedvének terméke, hanem tudatos „lélekmérgezés” – hogy az idézett szerző kedvenc szófordulatával éljünk -, arra álljon itt ez a freudi ihletésű második idézet:

„Bencsik ízléstelen lelkendezésével szemben – Orbán ide, Orbán oda – a magyarság szomorú, megvert, széthulló állapotban van, fokozatosan szorul ki mindenből.” Ez a baj, ezért lettem zsidó. Mert ahelyett, hogy azt ajánlgatnám, amit ő, hogy sietve kössünk egy kötelet a nyakunkra és akasszuk föl magunkat, mert most már aztán nincs tovább, most már aztán egészen bizonyosan elpusztulunk mindahányan – kivéve azt, aki még három évig kapja az évi 60 millió forint állami párt-támogatást, mert abból még lehet szenvedni egy picit -, mert mi, magyarok vereségre ítélt, balsorsú, ócska, szegény, nyomorult, a palesztinnál is szerencsétlenebb, elnyomott, halálra ítélt nép vagyunk stb., azt merem mondani, hogy engem reménységgel tölt el a tízezer polgári körbe tömörült középréteg szívós hűsége és kitartása éppen úgy, mint Orbán Viktor és számos más – a lista örvendetesen hosszú – személyiség lelki és szellemi felemelkedése egy új nagy feladathoz, s nem kis mértékben az is, hogy napról napra izmosodik mellettünk egy nagyszerű új generáció. Csurka szerint aki reménykedik, az zsidó.

Mivel sejthetően az olvasók jelentős hányada nem találkozott a szóban forgó cikkel, idézem azt a részt, amelyben Csurka, hogy úgy mondjam, eszmei mondanivalóját foglalja össze velem kapcsolatban:

„Borzalmas az, amikor egy újhitű, azaz most éppen jobboldali és ősmagyarkodó ember mindenkin túl akar tenni a lelkendezésben. Bencsik András nem is olyan régen még megvertként ült szemben egy emberrel, a makkabis Tasnádival, aki most ismét börtönben van, és nem tudta megvédeni magát annak tényszerű állításaival szemben, hogy ő is zsidó, és a Népszabadság Pártélet rovatánál dolgozott azelőtt.”

Elnézést kérek az olvasótól, nem az önkínzás vágya vezérelt, amikor idézem ezt az ordas szöveget, csak a bemutatás kényszere. Csurka személyes gyűlölete irántam, a maga nyilvánosságán keresztül nem cél, csak eszköz. Minél több emberben igyekszik fölébreszteni a kételyt azzal a mentalitással szemben, amit sokakkal együtt magam is képviselek. Pontosítom az előbbi képletet. Csurka szerint nem csak az zsidó, aki reménykedik – „lelkendezik” -, hanem az is, aki „ősmagyarkodik”.

Hogyan kell „ősmagyarkodni”? Erre az imént idézett mocsokság nem ad magyarázatot. De gondolom, nyilván úgy, hogy a hazug finnugrista történelemszemlélettel szemben, mondjuk, valaki hirdetni próbálja az elhallgatott igazságot a szkíta-magyar azonosságról. Nyilván csakis zsidó lehet, aki példának okáért elgondolkodik, hogy a csíksomlyói Babba Mária milyen hihetetlen messzeségbe nyit ajtót, s vezet el a magyarság – vagyis a szkítaság, ahogy Werbőczy is idézi – ősvallásához.

Ami a Tasnádival folytatott vitát illeti, arról részletesen és bőven beszámoltam a Demokrata olvasóinak. Most sem mondhatok mást: ne csodálkozzon az ember, ha felkészületlenül áll ki egy párviadalra. Tasnádi nem állította, nem is állíthatta, hogy zsidó volnék, csak óvatosan célozgatott, amit visszautasítottam. Nem mintha szégyellném, ha úgy volna, mert mondjuk Sándor Györggyel, vagy kicsit messzebb menve, Radnóti Miklóssal az ember szívesen közösséget vállal, csak az a helyzet, hogy nem vagyok az. Csurka hazudik.

Ez a Pártélet rovat is egy baromság. Ezt szokták – 13 év után – ellenem felhánytorgatni, ez az összes bűnöm. A pontosság kedvéért, még egyszer: a rendszerváltozás előtt minden lap pártlap volt. Bárhol újságíróskodtam, a Mezőgazdasági Mérnöknél, a Somogyi Néplapnál, a Csepel Újságnál, a Népszavánál, a Népszabadságnál vagy az Esti Hírlapnál, az mind pártlap volt, mert csak ilyen lapok léteztek. A Nők lapja és a Süssünk-főzzünk is pártlap volt. A rovat neve a Népszabadságnál egyébként így hangzott: Párt- és társadalompolitikai rovat. Elméleti és riport rovat volt. Ezért dolgozhatott itt velem együtt három olyan újságíró is, aki nem volt tagja a kommunista pártnak (n. b. a 120 fős szerkesztőségben összesen négyen voltunk pártonkívüliek). Ez pedig azért lehetett, mert a nyolcvanas évek második felében lényegesen oldódott a légkör. Ez már a Szovjetunióból érkező glasznoszty és a peresztrojka időszaka volt. Be kell vallanom, a rendszerváltásig éppen itt, ebben a rovatban ismertem meg először a sajtószabadságot.

Ezt utoljára írom le, mert tizenhárom év után szerintem ez már senkit nem érdekel. Amint az sem, hogy átvilágítottak és tisztának találtak. És az sem fontos már, hogy valaki, aki nemrég még nagy ember volt, beteges gyűlöletében engem a maga perverz nyilas logikájával úgy próbál becsmérelni, hogy zsidónak nevez. Szeretnék azonban néhány tényt az olvasó figyelmébe ajánlani, mert nem Csurka az egyetlen, aki a nemzeti öntudatra ébredés megakadályozása végett ügynökösködik. De az ő példája kiválóan alkalmas arra, hogy végre megtanuljuk, az embert nem a szavai, hanem a tettei alapján lehet igazán megismerni.

Torgyán József 1998-ban egy ügyes taktikai impasszal visszaléptette jelöltjeit a második forduló előtt, s ez a húzás is hozzájárult a Fidesz éppen-éppen győzelméhez. Bölcs áldozat volt, Torgyán és pártja is kormányra került. Négy évvel később Csurka ennek a paródiáját adta elő. Az első forduló előtt jelentette be száz jelöltje (!) visszaléptetését a Fidesz javára. Ez a saját szavazóbázisát úgy megzavarta, hogy a MIÉP – noha körülbelül 10-12 százalékon állt – kiesett a parlamentből. És ezt az arányeltolódást Orbán Viktor – bár majdnem sikerült – már nem tudta visszabillenteni. Orbán, akit Csurka ekkor ugyanúgy hátba lőtt, mint korábban a hírhedt tanulmányával Antall Józsefet, lemondott az elnökségről. Csurka viszont, aki megbuktatta nem- csak a MIÉP-et, de mellesleg az egész polgári Magyarországot is, nem mondott le, sőt kizárt mindenkit, aki bírálni merte.

Hogy ez csak látszat volna? Nézzük a próbát. Ha Csurka nem ügynök, akkor ellenzékben a MIÉP ismét felélénkül, ismét elkezdi az utcai politizálást, hiszen másképp eljelentéktelenedik. Lássuk csak: spontán tüntetések a szavazatok újraszámlálásáért, csata a budapesti Erzsébet hídon, szétvert tüntetés a Kossuth téren, uniós csatlakozási népszavazás, iraki háború, kormányzati korrupció… Ez ám a pálya a nemzeti radikalizmusnak! De hol volt a MIÉP? Hol volt Csurka? Hol a hatalmas, százezres tüntetések? Most miért nem mozgósított? Miért lapított? Miért a jobboldali Sajtóklub tagjainak kellett az országot járni és mozgósítani a csatlakozási népszavazáson a nem szavazatra? Most miért nem akar nyerni? Miért hirdeti rögeszmésen a bukást, az összeomlást, a depressziót? Szóltak neki, hogy letelt az idő?

Csurka István lassan bevégzi művét, éppen úgy, mint Torgyán József. Pártját előbb – hangzatos szólamokkal – magasra emelte, de közben szorgos kontraszelekcióval gondoskodott arról, hogy még véletlenül se tudjon a párt természetes módon fejlődni, majd egy alkalmas pillanatban robbantott: Torgyán félelmetes gyorsasággal szétverte, Csurka pedig kiverte pártját a parlamentből. A robbantás után a teljes felszámolás következik, hogy a kárt csak sokára lehessen helyreállítani. A jutalom a pártkassza.

Nem a zsidó ármány buktatta meg a MIÉP-et, hanem Csurka István. Nézzük csak: Balczó Zoltán, Bognár László, Rozgonyi Ernő, Schuster Lóránt, Szentmihályi Szabó Péter és még korábban Horváth Lajos, Szabó Lukács és a többiek, mind-mind hosszú sorban nem lettek egyik napról a másikra ősmagyarkodó zsidók, csak elegük lett Csurkából. Ma már ellene menetel a Nemzeti Front, ellene szervezkedik a Jobbik Magyarországért mozgalom, ellene van a Patrióta Ifjúság, a 64 Vármegye Mozgalom, és ellene lázong a maradék MIÉP is. Akkor is, ha nem mondják. És ami a fő, ezeknek tagjai nem abban különböznek Csurka Istvántól, hogy kaftános zsidók volnának, hanem abban, hogy a szocializmus idején – vagy azért, mert még nem is éltek akkor, vagy azért, mert volt gerincük – nem írtak alá semmit.