Condoleeza Rice útja mértani pontossággal illeszthető be az amerikai Közel-Kelet-stratégiába. Szinte már kötelező jelleggel intézett figyelmeztető frázisokat a sátáni Iránhoz, amely még mindig a Föld békéjének aláásásán munkálkodik. A térséggel kapcsolatos teljes dilettantizmusról egyébként Bush elnök is tanúságot adott az elmúlt héten, amikor országértékelő beszédében felszólította "Egyiptom nagyszerű és büszke népét", hogy járjon jó példával az irániak előtt. A mondat, hacsak nem a fáraók korabeli nosztalgiájaként hangzott el, nehezen értelmezhető, hiszen Mubarak egyiptomi elnök hatalmi jogosultságát országában kizárólag az öngyilkos hajlammal rendelkezők vitatják, és a választásokon alternatíva hiányában mindig 90 százalékon fölüli győzelmet zsebel be. Iránban viszont nem ritka a kormányváltás, és teljes a szólásszabadság. Egyiptomhoz hasonló méltatást kapott az amerikai elnöktől és külügyminisztertől Szaúd-Arábia is, ahol történelme óta az első választásokat igyekeznek megtartani a közeljövőben, mely azonban pusztán önkormányzati, és csak bizonyos térségekre vonatkozik. Az amerikaiak szemében a szaúdi voksolás szépségét még az sem árnyékolja be, hogy – előrejelzések szerint – a részvételi arány alig 25 százalékos lesz, és a nők nem szavazhatnak. Hiába, a változásokhoz idő kell, és a jó szövetséges nem sürget.

Az azonban feltűnő, hogy az amerikai vezetés az utóbbi időben felettébb óvatosan bánik a palesztin"izraeli konfliktussal. Condoleeza Rice ugyan mind Abbásznál, mind Saronnál tiszteletét tette, látogatása azonban nem hozott semmi újat a lassan és döcögősen, de tőle függetlenül is beinduló béketárgyalásokban. A miniszter asszony biztató szavakat intézett a felekhez, majd sietve továbbutazott, ami annak a jele, hogy az amerikaiak még nem érzik elég biztosnak a közeledést ahhoz, hogy gyámságuk alá vonják a békefolyamatot.

Pár nappal Rice látogatását követően sor került a rég várt négyes csúcstalálkozóra, mely az egyiptomi Sarm el-Seikben zajlott le Mahmud Abbász palesztin, Mubarak egyiptomi elnökök, a jordán uralkodó, valamint Ariel Saron izraeli miniszterelnök között. Jellemző módon míg az arab vezetők minisztereik társaságában jelentek meg a találkozón, addig Saront kizárólag biztonsági emberei kísérték el. Minden kétséget kizáróan kijelenthetjük, hogy a találkozóról Saron tért haza a legelégedettebben, hiszen ő volt az, aki a legnagyobb hasznot húzta az egészből. A tárgyalások eredményeként Jordánia és Egyiptom visszaküldi nagyköveteit Tel-Avivba, ahonnan a második intifáda kirobbanásakor rendelte vissza őket. E mellett cserébe a palesztinok elleni likvidálások felfüggesztéséért Abbász is ígéretet tett neki arra, hogy szünetelteti az Izrael elleni fegyveres akciókat. Az izraeli miniszterelnöknek mindenképpen szüksége volt arra, hogy otthon eredményeket tudjon felmutatni, hiszen el kel fogadtatnia népe radikálisaival azt a gázai kivonulást, melyet választási kampányában még élesen ellenzett, mi több, az ellene szóló kampányával nyerte meg a voksolást. Az engedményekért cserébe Saron bejelentette, hajlandó engedélyezni ezer Gázai övezetben élő palesztinnak a zsidó területekre való átjárást, és az ottani munkát. Előrevetítette továbbá kilencszáz olyan palesztin szabadon bocsátását, akik nem vettek részt zsidók meggyilkolásában. Bár a gesztus nemesnek látszik, mindenképpen tudni kell, hogy az izraeli börtönökben raboskodó nyolcezer palesztin háromnegyede bármiféle ok nélkül került börtönbe. Feltételezhető tehát, hogy Saron az elmúlt években azért gyűjtette össze ezeket az embereket, hogy a későbbiekben tárgyalási alapul szolgálhassanak a számára. A Hamasz és az Iszlám Dzsihád, felismerve a tárgyalások gyakorlati eredménytelenségét, bejelentették, hogy nem tekintik magukra kötelezőnek az Abbász által megkötött tűzszünetet. Ezt alátámasztva, pár nappal rá gránáttűz alá vettek egy zsidó telepet. A támadásban senki nem veszítette életét, így nem kizárt, hogy a Hamasz saját pozícióját erősítendő mondott nemet a tűzszünetre, valamint hogy jelezze az izraeli félnek, a részéről tanúsított kompromisszum elégtelenségét. A palesztin szervezet stratégiája bejött. A nyomás hatására Izrael újabb foglyok szabadon bocsátását helyezte kilátásba, aminek eredményeként a Sarm el-Sejk-i találkozóra egy héttel a Hamasz is rábólintott a tűzszünetre.

Bár a média jelentős része a találkozót egyenesen az évek óta tartó intifáda végeként értékelte, ismerve a közel-keleti helyzet törékenységét, illetve az érdekkülönbségeket, érdemes óvatosabban fogalmazni. A találkozó legsokatmondóbb motívuma talán Abbász és Saron kézfogása volt. A két vezető, a másfél méter széles asztalon átnyújtózkodva fogott kezet, közben kissé szuszogva, a veterán vezetőknek cseppet sem való akrobatamutatvány mellé. A jelenet metaforikus jelentése is mutatja, hogy a két fél még messze áll egymástól, de van hajlandóság bennük a közeledésre, ami viszont hosszú út lesz.

Condoleeza Rice körútja során jóval kevesebbet beszélt az iraki választásokról, mint amennyit a helyzet súlya indokolttá tett volna. Hogy így esett, annak legfőbb oka az lehetett, hogy maga a miniszter asszony sem tudta, mit gondoljon az újonnan előállt helyzetről. A két hete zajlott választások eredménye ugyanis eltér a várttól, hiszen nem az amerikaiak lova futott be. Az ebből adódó zűrzavarban viszont kiderült, hogy az amerikai jegyeket tagadhatatlanul magán hordozó iraki bábkormány logikája, mesteréjéhez hasonlóan, igen visszás. Az iraki ellenálló tehát igen különleges fajta: bojkottálja a választásokat és feltehetően telepatikus képességeit kihasználva befolyásolja a voksolás kimenetelét. Legalábbis ez következik az amerikaiak által megbízott, iraki választásokra felügyelő bizottság nyilatkozatából, melyben kifejtették, hogy kétségek merültek fel a két héttel ezelőtt megtartott, szabadként aposztrofált iraki választások tisztaságát illetően. A Reuters híradása szerint Moszul városában komoly csorbát szenvedett a demokrácia, mivel több mint tízezer polgár nem tudta leadni szavazatát. Teljesen véletlenül a moszuli kurdokról van szó, akik az amerikaiak bázisát gyarapítják. Érthető hát, hogy miért fáj sokaknak a tízezer hiányzó voks. Kirkuk ügye viszont nem kapott ekkora nyilvánosságot, annak ellenére, hogy a kurdok által fővárosuknak tartott városban sem a türkmének, sem az arabok nem járulhattak az urnákhoz. Az ő szavazataik nem hiányoznak az amerikai vezetőknek. A bizonytalannak ítélt helyzet miatt a választások eredményének kihirdetését is elhalasztották az illetékesek. Hogy a sejtelmesen hangzó, az amerikaiak által használt "rendellenesség" szó mögött mi rejtőzik, egyértelmű. Az előzetes várakozásokkal ellentétben a vallásos síita irányzat képviselői elsöprő sikert arattak. Az amerikaiak által támogatott Ijjád Allávi listája viszont hátul kullog, amivel merőben új helyzet állt elő a korábban tervezett amerikai forgatókönyvhöz képest. Ha minden jól ment volna, ugyanis Allávi és csapata, ha a totális győzelmet nem is szerezte volna meg, az amerikaiakhoz hűséges kurdokkal karöltve mindenképpen magáénak tudhatta volna a szavazatok ötvenegy százalékát. Ez esetben a felálló parlament természetesen hivatalosan is felkérte volna az amerikai csapatokat iraki missziójuk meghosszabbítására. Ez persze csak a jéghegy csúcsa lett volna. Gondoljunk csak Guantanámo példájára, melyet az amerikai kormányzat még Castro rendszerét megelőzően vett bérbe az akkori kormánytól, száz évre. A forradalom után Castro minden tőle telhetőt megtett, hogy orvosolja előde hibáját, de nem akadt olyan nemzetközi bíróság, mely igazat adott volna neki a teljesen törvényszerű ügylet felülbírálásában. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy feltételezzük, könnyen sor kerülhetett volna egy hasonló Irak kőolajmezőit érintő ügyletre, amennyiben egy amerikaiak által irányított bábkormány került volna hatalomra. A vártnál nagyobb síita részvétel viszont keresztülhúzta a számításokat, és úgy tűnik, az aranytojást tojó tyúk még azelőtt kicsúszott az amerikaiak kezéből, mielőtt igazából tojni kezdett volna. Ezért tehát az amerikai agytrösztök visszavonultak, hogy új stratégiát dolgozzanak ki. Hogy ez mi lesz, egyenlőre még rejtély. Biztosak lehetünk azonban abban, hogy Bush minden tőle telhető eszközzel azon lesz, hogy megfialtassa azt a 300 milliárd dollárt, amibe idáig az iraki kaland került az amerikai büdzsének. Az amerikai médiumok máris fanatikus síita állam képével riogatják a világot. Pedig mindössze annyi történt, hogy a várhatóan győztes vallási síita lista vezetője, Abdul Aziz al-Hakím bejelentette: a muzulmán Iraknak muzulmán hagyományú alkotmányt kívánnak. Ami egy jogos és bevett gyakorlat, hiszen Izraelt sem hibáztatja senki zsidó alkotmánya miatt. A síita vezető emellett kijelentette, az elkövetkező iraki kormányban előkelő helyeket kíván biztosítani a szunnita lakosságnak, annak ellenére, hogy bojkottálták a választásokat. Hogy a jövő mit hoz majd, egyenlőre rejtély. A legutolsó hírek szerint a győztes síiták máris az amerikaiak kivonulását követelték, akik viszont inkább a tárgyalóasztalt választanák. Komoly esély van arra, hogy az iraki fronton még a palesztinnál is hosszabb tárgyalások következnek.