A Fortuyn-örökség

Pim Fortuynt 2002. május hatodikán lőtte agyon egy szélsőbaloldali környezetvédelmi aktivista, kilenc nappal a holland parlamenti választás előtt. Pártjára, az LPF-re (Pim Fortuyn Listája) az alapító halála ellenére a május 15-i választáson a szavazók 17 százaléka voksolt, és ezzel a második legerősebb pártként, 26 mandátummal jutott be a parlamentbe. Újonnan alapított párt még sosem volt ennyire sikeres a holland demokrácia történetében. Az LPF ugyanis csak 2002 februárjában, a választás előtt három hónappal jött létre. Fortuyn korábban az Élhető Hollandia nevű párt vezetője volt, de egy interjú során bírálta az alaptörvény diszkrimináció elleni jogszabályának létjogosultságát, és ezért a párt elbocsátotta. Ki volt Pim Fortuyn, és miért rettegett tőle a holland baloldal?

Kulturális marxizmus és iszlám

Fortuyn az 1968-as „kulturális forradalom” hatása alatt álló, liberalizálódó Hollandiában nőtt fel. Bár homoszexua­litását 22 évesen nyilvánosan felvállalta, katolikus neveltetése és a hit iránti tisztelete miatt egyébként konzervatív, realista szemlélet jellemezte. Fontos megjegyezni, hogy akkoriban a tudományos világban, ahol egyetemi oktatóként ő is mozgott, szexuális irányultsága még rendkívül polgárpukkasztónak számított. Emiatt, ahogy egy későbbi interjúban kifejtette, együttérzett azokkal, akik gondolkodásmódjuk miatt vannak partvonalon kívülre szorítva. Ilyen volt akkoriban a szélsőjobboldalinak kikiáltott képviselő, Hans Janmaat is, akit a sajtó folyamatosan támadott bevándorlás- és a multikulturalizmus-ellenes nézetei miatt.

Fortuyn tudományos pályafutása elején marxista szociológiát tanított a groningeni egyetemen, ám idővel felismerte, hogy a liberális eszmék beleolvadtak az erősödő marxista kultúrába, veszélyeztetve immár nemcsak a klasszikus liberális értékeket, de a régi hagyományokat is. Emellett homoszexuálisként aggódva konstatálta, hogy a baloldali elit liberális bevándorláspolitikája miatt egyre nő a maszkulin társadalmakból érkező, homoszexuálisokkal ellenséges muszlimok száma. Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a hamis bűntudatot keltő kulturális marxista eszmerendszer azt követeli, hogy a Nyugat a saját értékeit feladva hódoljon be a multikulturalizmusnak és az iszlámnak. Éppen ezért holland kontextusban a liberális eszmékhez való ragaszkodása konzervatívnak volt mondható, hiszen akkoriban már a kulturális marxizmus hozadékaként egyre nagyobb teret hódított a politikai korrektség eszméje, amely a szólásszabadságot akarta korlátozni.

Fortuyn a nyílt, egyenes vitában hitt, ami a pragmatikus holland protestáns kultúra egyik legjellegzetesebb vonása. Kritikusai is elismerték, hogy Pim Fortuyn új színt hozott a holland politikába, amivel milliókat ébresztett fel az érdektelenségből. Bírálta a munkáspárti kormány meggondolatlan privatizációs intézkedéseit, túlzott bürokráciáját, illetve bevándorláspolitikáját. Le akarta zárni a határokat, és a már beengedett bevándorlók integrációját sürgette. Ahogy többször is fogalmazott: „Ha felmosol, először el kell zárni a csapot.” Szerinte „Hollandia megtelt”, és nyíltan beszélt arról, hogy a muszlim (elsősorban marokkói) bevándorlók okozzák a legnagyobb problémát, mivel rengeteg köztük a bűnöző, és lehetetlen őket integrálni.

Győzelemre, majd halálra ítélve

A 2002-es választás előtti hónapokban a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy Pim Fortuyn pártja fogja a legtöbb szavazatot szerezni. Annak ellenére is, hogy a baloldal démonizálni próbálta a pártvezért, a fősodrú sajtó pedig egyetlen lehetőséget sem mulasztott el, hogy rasszizmussal, szélsőjobboldalisággal vá­dolja, sőt, naponta kapott halálos fenyegetést. 2002. március 14-én, amikor Fortuyn a kampánya részeként bemutatta új könyvét, baloldali aktivisták három tortával dobták meg, amelyek ürülékkel voltak megtöltve.

Közvetlenül a tortadobálós incidens után, március 22-én egy Robert Jensen által készített interjújában Fortuyn agresszió szításával vádolta meg a holland kormányt, azt jelölve meg minden esetlegesen ellene elkövetett támadás felelőseként. Május 6-án Fortuyn Hilversum városába utazott rádióinterjút adni. Annak végeztével épp kocsija felé tartott, amikor hátulról agyonlőtték. Gyilkosát, a radikális környezetvédelmi aktivista Volkert van der Graafot mindössze 18 év szabadságvesztésre ítélték, majd 2014 márciusában feltételesen szabadlábra helyezték. Ma is vígan kocog a napsütötte Apeldoorn városában, ahogy a közösségi médiában nemrég egy felháborodott honfitársa megosztotta. Theo van Gogh rendező és műsorvezető (Vincent van Gogh festőművész rokona) több interjút készített Pim Fortuynnal. Kritikus kérdéseket feltéve, mindig tisztelettel, jóindulattal fordult hozzá. Fortuynhoz hasonlóan őszintén kimondta és műveiben részletezte az iszlámról alkotott kritikus véleményét. Két évvel a politikus halála után, 2004 novemberében őt is lelőtték. A tettes egy marokkói származású férfi volt, akit életfogytiglanra ítélték.

Utóélete

Az LPF parlamenti választáson aratott sikere ellenére még abban az évében szét­esett. Az újonnan toborzott politikusok nem jutottak dűlőre egymással. Fortuyn után Geert Wilders (jelenleg a Szabadságpárt, PVV elnöke) tematizálta az iszlamizáció veszélyét a holland politikában, Fortuyn politikai tőkéjéből profitálva. A 2006-os választáson hat mandátumot nyertek, és 2010-ben 24 mandátummal jutottak be, majdnem annyival, mint az LPF 2002-ben. Wilders politikai karakterét jól mutatja, hogy noha ma sokkal radikálisabb, provokatívabb módon bírálja az iszlámot, mint egykor Fortuyn, húsz évvel ezelőtt (akkor még a VVD, a jelenlegi kormánypárt tagjaként) azt mondta egy tévéinterjúban, hogy neki „nincs baja az iszlámmal”, Fortuynt pedig nyíltan kritizálta „radikális” véleménye miatt. Wilders az LPF széteséséből tanulva a holland politikai kultúrától idegen módon, már-már diktatórikusan építette fel a Szabadságpártot: ő az egyetlen hivatalos tagja. Bár szervezete jelenleg 17 mandátummal a harmadik legerősebb párt a holland parlamentben, mégsem tudott igazi mozgalmat indítani. Wilders tevékenysége ráadásul még inkább polarizálta a holland politikai közeget, és mivel nincsen valódi társadalmi hatása, inkább úgy tűnik, mintha az establishment „ellenőrzött ellenzéke” lenne.

2016-ig, a Thierry Baudet által vezetett Fórum a Demokráciáért (FvD) megalapításáig nem is volt olyan párt, mely hitelesen és szalonképes módon fogalmazta volna meg Fortuyn aggodalmait. Az FvD a 2017-es parlamenti választásokon két mandátumot szerzett, és ma már 60 ezer fővel a legnagyobb tagságú párt Hollandiában. A Fórum – Wilders one-man show pártjával ellentétben – a lehető legnagyobb mértékben be akarja vonni az embereket a politikai döntéshozatalba. Thierry Baudet az utóbbi években hasonló harcokat vívott a holland baloldal által uralt sajtó ellen, mint egykor Pim Fortuyn. A párt az utóbbi években meggyengült néhány belső konfliktusa miatt, például a 2020-as botrány után, amikor az ifjúsági szervezetéből antiszemita csetüzenetek szivárogtak ki. Furamód miközben a pártot emiatt sokáig támadták a sajtóban, addig a kormányzó VVD tagjai által írt rasszista üzenetek kiszivárgása nem okozott ekkora felháborodást.

Sid Lukkassen író és filozófus Fortuyn halálának húszéves megemlékezésén szomorú tényként állapította meg, hogy Hollandiában a szólás ma még kevésbé szabad, mint Pim Fortuyn idejében. Aki napjainkban a globalista elittől eltérő véleményt hangoztat, az ellen karaktergyilkosságot követnek el, és sokszor ugyanúgy fenyegetik, mint egykor Fortuynt. Lukkassen emellett egy különös tényre is felhívta a figyelmet: a belföldi hírszerző ügynökségek a közelmúltban jelentést adtak ki, amelyben a társadalom radikalizásával vádolták meg Wilders és Baudet pártját. A helyzet pikantériája, hogy pont ezen szervek védelmére vannak bízva az említett politikusok, és amint Lukkassen írja, „ezen szolgálatok kudarcot vallottak, amikor megölték Pim Fortuynt, és most ezek vesznek részt a másként gondolkodók démonizálásában”. Fortuyn emléke nem tűnt el nyomtalanul. Bár azóta senkinek sem sikerült olyan hatásosan megszólítania a hollandokat, mint neki, az üzenetét átvevő pártok népszerűsége lassan, de növekszik, a gondolatait taglaló könyvek pedig – köztük Sid Lukkassen munkái – eladási rekordokat döntenek.