A jobboldal megérkezett

Spanyolország Európa egyik legbaloldalibb országa, amit jól mutat, hogy a spanyol parlamentben 1982 óta nem ült radikális jobboldali képviselő. Ezt az Euró­pában egyedi jelenséget általában két dologgal szokás magyarázni: Francisco Franco rendszere emlékének a közelségével, valamint azzal, hogy a spanyolok nagy részének élnek rokonai más európai országban és Latin-Amerikában is, így általában liberálisabban állnak a migráció kérdéséhez, amely a legtöbb nyugati országban a radikális jobboldali pártok felemelkedésének a táptalaja volt az elmúlt évtized során.

A spanyol politikai palettáról olyannyira hiányzott egy markánsan jobboldali parlamenti erő, hogy Brüsszelben eddig kizárólag a baloldali-populista és EU-kritikus Podemos erősödésétől rettegtek. Ennek a korszaknak az alkonya már tavaly év végén látszódott, amikor a Vox a helyhatósági választásokon tíz százalék fölötti eredményt ért el. Most pedig az előre hozott választásokon a radikális jobboldal a 2016-os 0,2 százalékról 10,3 százalékra növelte támogatottságát, amivel 24 helyet szerzett a 350 fős törvényhozásban.

A Voxot 2013-ban a Néppárt kiábrándult tagjai alapították meg azzal a céllal, hogy egy annál konzervatívabb, vallásosabb, piacpártibb és a szeparatista törekvésekkel szemben szigorúbban fellépő pártot hozzanak létre. Az elkövetkező években aztán átemeltek elemeket a Marine Le Pen vezette francia Nemzeti Gyűlés vidékpárti és bevándorlásellenes politikájából, valamint Donald Trumpnak a mainstream médiát és a liberális elitet támadó retorikájából. Emellett adócsökkentésekre tett javaslataikkal gazdasági tekintetben az Alternative für Deutschlanddal sodródtak egy platformra.

Mindez azonban aligha lett volna elegendő a mostani sikerhez, ha nincs a 2017-es katalán népszavazás. Utána megerősödött az az általános érzet, hogy a fősodratú pártok, köztük a Néppárt, valamint Mariano Rajoy miniszterelnök túl engedékenyen viselkedtek a katalán szeparatistákkal. Sokak számára lett vonzó alternatíva a Vox, amely Spanyolország félföderális rendszerének a megerősítését ígérte, és tarthatatlannak minősítette, hogy Katalóniának a jövőben is önálló rendőrsége és oktatási rendszere legyen, mely utóbbiban sokszor nem is tanítják a spanyol nyelvet.

A Vox vezetője, a 42 éves Santiago Abascal maga is a Néppártban kezdte pályafutását. A baszk származású politikus apja és nagyapja pályafutásuk során több alkalommal kerültek – szó szerint – a függetlenségpárti ETA célkeresztjébe, amiért ők a spanyol nemzeti egységet képviselték. A helyi szeparatista törekvések miatt a Vox a legtöbb EU-szkeptikus jobboldali párttal ellentétben nem Brüsszelre, hanem a katalán szeparatistákra irányítja a dühét. Ezzel együtt a Voxot nem lehet túlzott EU-pártisággal vádolni. Santiago Abascal 2018. október 2-án a Magyar Hírlapnak adott interjújában kijelentette: szinte mindenben egyetért Orbán Viktorral, akire az új Európa vezetőjeként tekint a föderalista Brüsszellel szemben.

Ezzel együtt a spanyol patriotizmus eltér a más európai országokétól. A Vox Spanyolország egységet és hazájuknak a latin-amerikai érdekeltségeit szem előtt tartva úgy érvel, hogy nem a vérség, hanem a katolikus szellemiségnek megfelelően a kultúra és a belőle táplálkozó világkép a legfontosabb összekötő erő. Ebből viszont az következik, hogy a párt határozottan szembehelyezkedik az iszlámmal, amelyet a spanyol kultúrára leselkedő legnagyobb veszélyek egyikének tart. De a Vox nemcsak Katalóniát, hanem a jelenleg brit fennhatóság alatt álló Gibraltárt is hazájuk elidegeníthetetlen részének tekinti. Ennek látványos jeléül 2016-ban a párt aktivistái óriási spanyol zászlóval terítették le a városállam nevét adó sziklát. Santiago Abascal nyilatkozataiban határozottan elutasította a spanyol politikai pártok azon javaslatát is, amely szerint Gibraltárt közös spanyol–brit irányítás alá kellene helyezni. Szerinte Madridnak teljes egészében vissza kell vennie az irányítást Gibraltár felett.

Programjában a Vox kíméletlen harcot hirdet a korrupció ellen is, amely 2018 májusában a Mariano Rajoy vezette néppárti kormány bukásához vezetett. Emellett – gazdaságilag libertariánus húrokat pengetve – adócsökkenést és kisebb államot ígér, amivel a gazdagabb szavazók és a vidéki vállalkozók szimpátiáját is elnyerte. Míg tehát a legtöbb európai EU-szkeptikus, bevándorlásellenes jobboldali párt a munkásosztály és a pozícióját féltő középosztály körében népszerű, addig a Vox támogatói elsősorban a közép- és a felsőosztályból kerülnek ki. A spanyol munkásosztály számára – mint a választások eredményei is mutatták – továbbra is a baloldal a vonzó.

A párt egyik legfontosabb pontja az illegális migráció elleni fellépés. Ígéretük szerint falat építenének a két Marokkóban lévő spanyol enklávé, Ceuta és Melilla köré. Európai összehasonlításban érdekes jelenség, hogy míg az európai jobboldali pártok, mint a francia Nemzeti Gyűlés, az Osztrák Szabadságpárt vagy az Alternative für Deutschland azokon a területeken erősek, ahol aránylag kevés a bevándorló, addig a Vox legjobb eredményei éppen a bevándorlástól sújtott régiókban születtek. Almería tartományban, ahol az exportra dolgozó farm­gazdaságok miatt a lakók húsz százaléka külföldi, a Vox 17 százalékot szerzett.

A Vox előretörése egy új éra előszele. Annak a jele, hogy Spanyolországban – ahogy Nyugat-Európában általában – megkezdődött az 1968-as kulturális forradalom ellenforradalma. Ahogy annak idején sok liberális ember vállalta identitását, úgy ma egyre több konzervatív meri vállalni politikai véleményét. Ezzel párhuzamosan a fiatalok számára már nem a szabadosság, hanem éppen a nemzeti beállítottság jelenti a lázadást szüleik kozmopolita világával szemben, ahol a feminizmus és a bevándorláspártiság a rendszer alapjait képezik. Felismerve célközönségének médiafogyasztási szokásait, a Vox a közösségi médiában is megerősítette jelenlétét. A Social Elephant nevű elemző intézet április végén közölt kutatásai szerint az összes párt közül a Voxnak volt a legerősebb az online jelenléte, és dupla annyi interakciót produkált, mint a két nagy párt.

Az új korszakot a Vox szimbólumokkal is megalapozza. Miközben a Franco-rendszer közelsége miatt a spanyol pártok – köztük a Néppárt is – erősen ódzkodnak a nemzeti lobogó használatától, addig a Vox gyűlésein büszkén lengetik azt. Az új spanyol jobboldal szerint ugyanis a jelenkor legnagyobb problémája már rég nem a terhelt történelem, hanem a korrupt politikai elit, amely egy, a valódi konzervatívokat elnyomó politikailag korrekt diktatúrát épített ki, ahol nem lehet bírálni az abortuszt, az egyneműek házasságát, a multikulturalizmust, ahol betiltották a nemzeti tradíciók részét képező bikaviadalokat, és még a vadászatot is túlszabályozzák. Utóbbi személyesen is szívügye Santiago Abascalnak, aki maga is büszke tulajdonosa számos fegyvernek, köztük egy Smith and Wessonnak, amelyet rendszeresen magánál hord.

A Vox megkezdte a spanyol múlt nagy alakjainak a rehabilitálását is. Az egyik ilyen Pelayo, a vizigót vezér, aki 722-ben a muszlimok legyőzése után megalapította az Asztúriai Hercegséget, és aki a legendák szerint puszta kövekkel győzte le a hatalmas mór kormányzót, Munuzát, ezzel megindítva a keresztény ellenállást. A másik hős El Cid, a mórok elleni felszabadító háború, a reconquista hadvezére, a harmadik pedig a híres baszk admirális Blas de Lezo, aki 1741-ben egyik lába, keze és szeme elvesztése után is folytatta a britek elleni harcot, míg vissza nem verte őket.

Noha a távoli múlt alakjaival ellentétben Francisco Franco rehabilitációja még messze van, a Vox már ebbe az irányba is tett lépéseket. 2018 júliusában két, a színeikben induló nyugalmazott tábornok kiáltványt tett közzé Franco tábornok emlékének védelmében válaszul arra, hogy Pedro Sánchez szocialista kormánya bejelentette: exhumálni akarja a Madrid melletti Elesettek völgyében található bazilikából a diktátor maradványait… A Vox előtt persze még hosszú út áll. A spanyol baloldali hagyományok lebontása hosszú évek küzdelme lesz. A korszakváltás viszont már Spanyolországban is megkezdődött.