Fotó: MTI/EPA/AP/Francois Mori
Hirdetés

Az elkövető a nyílt utcán, késsel támadt áldozatára a Párizs melletti Conflans-Sainte-Honorine-ban, majd miután végzett vele, lefejezte. A 18 éves oroszországi csecsen férfi tettével azon nyomban elbüszkélkedett a Twitteren, üzenetében Emmanuel Macront is megfenyegetve, akit a „hitetlenek vezetőjének” nevezett. A késsel fenyegetőző, „Allah akbar”-t kiáltozó férfit a kiérkező rendőrök lőtték le. Mint kiderült, az áldozat egy középiskolai történelemtanár volt, aki a szólásszabadságról tartott óráján Mohamed-karikatúrákat mutatott a diákjainak. Emiatt halála előtt napokig fenyegették.

„Egyik állampolgárunkat azért ölték meg, mert a szólásszabadságról beszélt a diákjainak, azt tanította, hogy lehet hinni, vagy lehet nem hinni. Honfitársunk tipikus iszlamista terrormerénylet áldozata lett” – kommentálta az esetet Emmanuel Macron. Krokodilkönnyei ellenére az elnöknek valójában nem jött rosszkor a tragédia. A francia parlament ugyanis decemberben kezdi tárgyalni az államfő által október első hetében bejelentett törvénycsomagot, melynek célja nem kevesebb, mint a franciaországi iszlám megrendszabályozása és külföldi befolyásoktól való mentesítése.

Macron terve persze nem új keletű, hiszen a francia kormányok már az 1980-as évek óta próbálkoznak hasonlókkal. A mostani elnök számára viszont minden elődjénél égetőbb a kérdés. Nemcsak azért, mert két évvel a Franciaországot sújtó terrorhullám kezdete után lépett hatalomra, amelynek mára már több mint 250 áldozata van, vagy mert a közbeszédben egyre éleződik a vita az iszlám francia társadalomban betöltött szerepéről, de azért is, mert 2022-ben választások jönnek, és a közvélemény-kutatások szerint a liberális elnök fej fej mellett áll a Nemzeti Gyűlés vezetőjével, Marine Le Pennel. Emmanuel Macron tehát most rendpárti szlogenekkel igyekszik kifogni a szelet kihívója vitorlájából. A terep számára politikailag biztonságos, hiszen a bevándorlás és az iszlám körüli problémák évtizedek óta mételyezik a társadalmat, így azokat nem lehet Macron elnök számlájára írni. Nem így az elmúlt évek gazdasági mélyrepülését és a koronavírus elhibázott kezelését, aminek következtében Franciaországban európai szinten rekordarányú a megbetegedések száma.

Október eleji beszédében Macron elnök a „felvilágosodás iszlámjának” megteremtését hirdette meg, ami „kompatibilis az köztársaság értékeivel”. Ennek jegyében az oktatásban a jelenleginél nagyobb hangsúly kapnának az olyan „progresszív” középkori muszlim gondolkodók, mint Averroës (Ibn Rusd) vagy Ibn Khaldún. Mivel Macron álláspontja szerint a külföldi behatás nyitott teret azoknak a radikális gondolatoknak, amelyek terrortámadásokhoz vezettek, a jövőben megtiltanák a külföldön képzett imámok ténykedését.

Korábban írtuk
Hirdetés
Hirdetés

Fotó: MTI/AP/Michel Euler
Az áldozat, Samuel Paty képével a szólásszabadságért kiálló tüntetők a párizsi Köztársaság terén

Emmanuel Macron retorikája önmagán túlmutat. Beszédében „iszlám szeparatizmusról”, „iszlám felsőbbrendűségről” és „közösségelvűségről” beszélt, tehát csupa olyan terminust használt, amelyeket korábban csak Le Pen pártja és a jobboldal mert a szájára venni. Ez nem véletlen, hiszen az elmúlt években a francia közbeszéd jelentősen átalakult, és már a liberálisok körében sem tabu az iszlám kritikája. A közelmúltban például Macron pártjának egyik képviselője, Anne-Christine Lang bírált egy diákvezetőt, amiért hidzsábban lépett be a Nemzetgyűlés épületébe. Míg ugyanis a jobboldal a tradicionális francia kultúrát félti az iszlámtól, addig a liberálisok a multikulturális utópiát óvnák, amelyet az iszlamisták és a részben azok miatt is erősödő radikális jobboldal egyaránt veszélyeztet.

Noha a probléma égető, egyelőre nem egyértelmű, hogy Macron elnök bejelentése csupán választási szlogen-e, vagy az ország lakosságának kilenc százalékát kitevő, hatmillió muszlim állampolgár hitéletének szabályozását célul tűző átfogó akcióterv első lépése. Ha utóbbi, akkor az elkövetkezőkben súlyos jogi harcok várhatók, hiszen az iszlám állami megregulázása merőben szembemegy a francia identitás sarokkövét jelentő 1905-ös laïcitével, vagyis az állam és az egyház(ak) határozott szétválasztásával. Emmanuel Macron elképzelései szerint ugyanis a jövőben Franciaországban képeznék ki az imámokat, szerveznék meg az arab nyelvű oktatást, korlátoznák a magánkeretek között folyó vallási nevelést, és súlyosan büntetnék a köztársasági értékekkel ellentétes kijelentéseket. Mindezekhez viszont kiterjedt intézményrendszer felállítására lenne szükség, paradox módon tehát az állam a vallási ügyek kisajátításával védené a szekularizmust.

Elvek ide vagy oda, a szabályozás erősen időszerű. A laïcité bevezetésekor a keresztény és zsidó közösségek már rég létrehozták a maguk intézményrendszereit, így működésük a szekuláris állam keretei között is biztosítva van. Az 1960-as évektől az egykori gyarmatokról tömegesen beáramló muszlim közösségeknél viszont a nulláról kellett építkezni. Működő intézmények hiányában a bevándorlók az anyaországokból hoztak vallási elöljárókat, akik kevéssé voltak jártasak a befogadó ország kultúrájában, így ténykedésük – amellett, hogy nem segítette az integrációt – érdektelenné vált az Európában felnőtt generációk számára. Később aztán a kibocsátó országok is rádöbbentek, hogy diaszpóráikon keresztül növelhetik a maguk politikai befolyását, ezért magukra vállalták azok hitéletének intézményesített megszervezését. Törökország az Igazság és Fejlődés Pártja (AK) 2002-es hatalomra kerülése óta tudatosan erősíti diaszpórájának etnikai és vallási öntudatát; Párizs nagymecsetének és számos más imahelynek a működését az algériai állam fizeti; 2015-ben François Hollande szocialista elnök pedig Marokkóval kötött egyezményt imámok képzésére. Mindennek az lett az eredménye, hogy Franciaországban az iszlám legitimációs válságban van, a vallási intézmények nem reprezentálják a sokszínű és az integráció különböző szintjein lévő közösségeket, így gyenge a bizalom a hívek és vallási elöljárók között. A helyzetet az interneten működő prédikátorok is nehezítik, akiknek köszönhetően a hívek, elszakadva környezetüktől, ellenőrizetlen, képzelt közösségek tagjaivá válhatnak.

Fotó: MTI/AP/Michel Euler

Hogy a káoszon és legitimációs válságon miképp segít majd Macron terve, egyelőre nem látni. Mivel az államnak sem intézményrendszere nincs, sem a jogköre nem terjed ki imámképzésre és a vallási oktatás megszervezésére, a munka oroszlánrésze valószínűleg a Nicolas Sarkozy által még 2003-ban, hasonló célokkal létrehozott Iszlám Hit Francia Tanácsa (CFCM) nevű szervezetre hárul. Nem lesz könnyű dolguk, hiszen egy 2016-os felmérés szerint a CFCM-ről háromból mindössze egy muszlim hallott, azok nagy része pedig éppen a szervezeten belüli török és magrebi befolyás miatt bírálta őket. Mivel azonban a hitélet elsősorban bizalmi kérdés, egy felülről szervezett intézmény aligha lesz képes olyan imámok tömeges képzésére, akiket a hívek is elfogadnak szellemi iránymutatóként.

Macron elnök terve annyira viszont elég lehet, hogy jogi keretet adjon a radikálisok megrendszabályozására és a vadhajtások lenyesegetésére. Kérdés, hogy miképpen lesz érvényesíthető a jog azon tényleges társadalmi bázissal bíró prédikátorokkal szemben, akik nem hajlandók betagozódni az új állami rendszerbe. 1905-ben a francia állam lőfegyverrel vetett véget a laïcité ellen lázadó katolikusok tiltakozásainak. A XXI. században marad a tárgyalás, a végeláthatatlan egyeztetés, a jutalmazás és a mérsékelt retorzió.