A peronizmus: baloldali zsákutca vagy járható út?

Az utóbbi időszakban a konzervatív médiában itt is, ott is felbukkant az az állítás, hogy az Argentínában nagy hagyományokkal rendelkező, mély társadalmi beágyazottságú peronizmus valamiféle baloldali eszmeiség. Ez ugyanolyan súlyos tévedés, mint az ultraliberális Javier Milei elnököt jobboldalinak nevezni.

A peronizmus valójában a klasszikus huszadik századi keresztényszociális, korporativista, harmadik utas megközelítés helyi sajátosságokon alapuló társadalomszervezési modellje. Nehéz a hagyományos jobb-bal skálán elhelyezni, de ha nagyon muszáj, akkor sokkal inkább nevezhető jobboldalinak, mint baloldalinak. Ezt a peronizmus kérlelhetetlen antikommunizmusa is bizonyítja.

No de mi is ez a peronizmus? Ahhoz, hogy megértsük, ismernünk kell a száz évvel ezelőtti Argentína állapotát. Valószínűleg nem meglepő, hogy az Egyesült Államok – mely megszületése óta egyebet sem tesz, mint hódító hadjáratokat folytat – már akkor is vadászterületnek tekintette Dél-Amerikát. Ezért diadalmaskodhatott a szubkontinens számos országában a szocialista, kommunista ideológia – annak sajátos helyi formája ugyanis a marxista, leninista elmebaj mellett a megalázó gyarmati alávetettség alóli felszabadítást is zászlajára tűzte, és el kell ismerni, hogy az esetek többségében meg is valósította. Más kérdés, hogy a vörös ideológia törvényszerűen életképtelen diktatúrákba torkollott.

Argentínát száz évvel ezelőtt a magyar ésszel elképzelhetetlen nagyságú, jórészt külföldi érdekeltségű, főleg állattartással foglalkozó nagybirtokok helyi illetőségű oligarchái uralták. A munkásság és a földművesség minden túlzás nélkül gyalázatos nyomorban tengődött, nem csoda, hogy a marxista ideológia futótűzként terjedt.

A vadkapitalista embertelenség és a vérgőzös kommunista őrület egyaránt végzetes voltát ismerte fel az argentin hadsereg egyik főtisztje, Juan Domingo Perón tábornok (1895. október 8., Lobos – 1974. július 1., Buenos Aires), aki 1940-ben hazája római nagykövetségének katonai attaséja lett. Mussolini Olaszországának gazdasági teljesítménye lenyűgözte, tapasztalataiból azt a következtetést vonta le, hogy az égető szociális bajok orvosolhatók a nemzetet megosztó osztályharc nélkül is, és határozott államszervezéssel lehetséges munkabékét teremteni a munkaadók és a munkavállalók között.

Argentin fasizmus? Szó sincs erről, Perón nem vált a fasizmus hívévé, de beépítette gondolkodásába azt, amit a kor Itáliájából adaptálhatónak látott.

Ahhoz azonban, hogy megvalósíthassa elképzeléseit, a politika világába kellett lépnie. Nacionalista katonatisztekkel szövetkezve létrehozta az Egyesült Tisztek Csoportját (Grupo de Oficiales Únidos), amely 1943. július 4-én kicsavarta a hatalmat a gazdaságilag erős, de politikailag elgyengült oligarchia kezéből. Perónt 1946 januárjában elnökké választották, 1955-ig, majd – 1955-től 1970-ig tartó spanyolországi száműzetése után – 1973-tól 1974-ig állt az ország élén. 1947 júliusában hozta létre a gyakran populistaként emlegetett Peronista Pártot és a felesége, Eva Duarte Perón (a legendás Evita) által vezetett Peronista Női Pártot, amely hangsúlyosan képviselte a női jogokat, a szakszervezeti bázis mellett újabb nagy tömegeket állítva a mozgalom oldalára. Ekkor született meg a máig élő Evita-kultusz.

Az új vezetés egyforma veszélynek tekintette az Egyesült Államok gyarmatosító szándékú materialista liberalizmusát és a Szovjetunió felől fenyegető bolsevizmust, ezek helyett, szövetségest találva a munkásságban és a parasztságban, sajátos argentin utat hirdetett meg, a juszticializmust, vagyis az igazságosságot tette társadalomszervezési alapelvvé.

A juszticializmus legfőbb célja a gazdasági függetlenség visszaszerzése volt. Ennek érdekében a külföldi tulajdonú vállalatokat visszavásárolták. Ezt a politikát a munkástömegeken kívül az argentin Egyház is támogatta, a juszticializmus ugyanis számos fő irányában egybecsengett a keresztény tanításból levezethető szociális felfogással.

Perón ideológiájának lényege a társadalmi harmónia volt. A kapitalizmust oknak, a kommunizmust okozatnak tekintette, és mindkettőt határozottan elutasította. A társadalmi kiegyenlítés jegyében a legszegényebb rétegek életkörülményeit jelentősen javító intézkedéseket léptettek életbe, erőteljes iparosításba kezdtek, ezzel látványosan csökkent a munkanélküliség. Mai ésszel, magyarként is figyelemre méltó lépéseket valósítottak meg: a közszolgáltatásokat és a stratégiai erőforrásokat állami tulajdonba vették, nagyszabású közmunkaprogramot indítottak, fejlesztették a közlekedési infrastruktúrát, visszaszorították az egészségtelen nagybirtokokat, támogatták a kisgazdaságok munkáját, minimálbért állapítottak meg, méltányosan szabályozták a nyugdíjrendszert, garanciákkal megerősítették a rendszer bázisának számító szakszervezeteket, a szociális jogokat a parasztság számára is biztosították, és alkotmányos védelmet kaptak a munkavállalói jogok, valamint a családvédelem.

Emellett védték a hazai ipart, támogatták az argentin vállalkozásokat, de fenntartották az állam koordináló, összehangoló szerepét.

Tehát egyfajta szabályozott, szociális szempontokat is érvényesítő kapitalizmus született, anélkül, hogy az állam rátelepedett volna a gazdaságra – abban rendszermenedzserként volt jelen. És ez a modell működött.

Ám a juszticializmus nem csak a gazdaságra, vagyis a materiális szférára figyelt, ugyanolyan fontosnak tartotta a vallási, lelki életet.

„Biztosítani kell az Isten uralmát a lélekben; a spirituálist a materiális fölé helyezni. (…) Minden állampolgárnak törekednie kell arra, hogy a föld és az ég egy darabjával rendelkezzék”

– vallotta Perón. A juszticializmus filozófiája szerint a társadalomban négy fő erő küzd egymással: az idealizmus, a materializmus, az individualizmus és a kollektivizmus. Ezek pedig úgy hatnak, hogy két-két erő „szövetségre lép” egymással. Eszerint létezik spirituális individualizmus, materialista individualizmus, spirituális kollektivizmus és materialista kollektivizmus, és ezek társadalmi igazságtalanságot és egyéni boldogtalanságot jelentenek. A juszticializmus szerint ezzel szemben az idealizmus feladata, hogy az embert elvezesse Istenhez. A materializmus feladata az, hogy az embert ellássa mindazon javakkal, amelyek szükségesek az idealizmus céljainak megvalósításához. Az individualizmus az ember éntudata, a kollektivizmus feladata pedig az, hogy keretet, lehetőséget teremtsen az individualizmus kifejlődéséhez. A juszticializmus pedig mindezekhez keretet biztosít.

Ami azt illeti, Perón rendszere cseppet sem volt demokratikus, legalábbis a szó ma ismert liberális értelmében. Autoriter berendezkedést valósított meg, ami azonban nem volt tankönyvi jellegű diktatúra, hiszen legálisan működhettek különböző ellenzéki pártok. Ugyanakkor megesett, hogy egyes lapokat betiltottak.

A rendszert végül 1955-ben a megugró infláció rendítette meg, a politikai ellenfelek pedig nem haboztak ezt kihasználni. Perónnak volt ellenzéke a haditengerészetnél és idővel az addigi oktatási elsőbbségét féltő Egyházban is, és persze a régi oligarchia sem tűnt el. Mindezen feszültségek vezettek Perón 1955-ös bukásához és kényszerű száműzetéséhez. A következő 15 év azonban anarchiát és gyakran politikai erőszakot hozott Argentína számára, így Perón hazatérhetett, hogy sikerrel konszolidálja hazáját. 1974-es halála után a peronizmus tovább élt, ma is létezik, de már nem olyan, mint alapítója, névadója idején.

Perón juszticializmusa ezzel együtt a XX. századi Argentína sikerkorszakának tekinthető, egyes elgondolásai ma is vitathatatlanul érvényesek.