Ferences szerzetesek gyógyítanak bubópestisben szenvedő betegeket. XV. század, La Franceschina kódex, Jacopo Oddi illusztrációja
Hirdetés

Az első dokumentált pandémia Athént pusztította a Kr. e. V. század első felében: Thuküdidész görög történetíró – akinek fia ugyancsak elhunyt a pestisben – jegyezte le, hogy a járványban a város harmada odaveszett. A történészek szerint mindezt Athén lélekszámának megugrása, a kereskedelem felélénkülése idézhette elő, ami egyébként jellemző vonása lesz az egyes történelmi korokban rendre visszatérő járványos időszakok előzményeinek: az újabb kereskedelmi utak megnyitása, a tengeri kikötők forgalmának megnövekedése, az általános egészségi állapot meggyengülése a háborús dúlások következtében, a vándorló népcsoportok megjelenése mind-mind okként jelölhetők meg egy-egy korszak pandémiájának kialakulásában. Persze magáról a járvány fogalmáról az ókori embernek vajmi kevés elképzelése lehetett. Igaz, Hippokratész rátapintott az igazságra, mikor leírta: „…ha sok embert, ugyanazon időben betegség támad meg, annak közös okot kell tulajdonítanunk.”

Dögvész és fekete halál

Az európai történelem talán legnagyobb és legfélelmetesebb járványát a XIV. században felbukkanó pestisbaktérium okozta. Az 1347-től négy éven át pusztító fertőzésben Európa népességének majdnem fele odaveszett, a történészek 100 és 200 millió fő közöttre teszik az elhunytak számát. A ragály a Közép-Ázsiában honos rágcsálókon megtelepedő bolhából került át az emberre, és az árujukkal együtt a selyemúton, vagyis a keleti kereskedelmi útvonalon érkező kereskedők hurcolták be Európába. A kór terjedéséhez azonban némi köze lehetett Kaffa ostromának is. 1347-ben a Fekete-tenger partján fekvő Kaffa városát a mongol Arany Horda ostromolta, amely nem átallott bevetni egy igen barbár, ám annál hatékonyabb biológiai fegyvert a város ellenállásának megtörésére: a seregben kitört pestis áldozatául esett mongol harcosok hulláit katapulttal hajigálták be a városfal mögé. Kaffában napokon belül felütötte fejét a járvány, és az a néhány genovai kereskedőhajó, amely az ostromlott város alól szélsebesen vitorlát bontott, és elmenekült a szicíliai Messinába, magával hurcolta a kórt. Fél éven belül Szicília lakosságának fele odaveszett.

Negyven nap

–  Az itáliai félsziget egyébként is szabályos melegágya volt az időnként fellobbanó betegségeknek. Kereskedelmi utak nagy csomópontjai, tengeri kikötők sokasága fekszik a félsziget mentén, amelynek lakossága, ahogy ma, úgy a középkorban is fittyet hányt a járvány idején megjelenő, kötelező érvényű egészségügyi előírásokra. De nem csak Itália, egész Európa városai zsúfoltak, mocskosak voltak, a kutak sokszor fertőzöttek; nem csoda, ha a járványok idején a még tiszta vizű kutak mellé igyekeztek a város vezetői őrséget állítani. A patkányok mellett a ragályokért a városokban hömpölygő folyók is feleltek, ugyanis a vízpartra kihordott szemetet a tavaszi áradások bemosták a városba – meséli Kapronczay Károly történész, egyetemi tanár. Persze a középkori embert a tapasztalat segítette – kezdetben csekély eredménnyel – a helyzet kezelésében: a karantén szó a „quaranta giorni” vagyis a negyven nap olasz kifejezésből ered, ennyi ideig kellett ugyanis vesztegelniük a nagy tengerjáró hajóknak Velence kikötőjében, mielőtt beléphettek a város területére. A negyven nap vesztegzárat az a megfigyelés indokolta, miszerint 37 nap telik el a pestis okozta fertőzéstől a halál bekövetkeztéig. A történelem első hivatalos karanténját Velence állíttatta fel 1348-ban a járvány megfékezésére. Raguza (a mai Dubrovnik) nagytanácsa tovább ment az ügyben, 1377-ben úgy döntöttek, hogy a pestises területről érkező utazóknak kerek negyven napig a közeli Ragusavecchia (ma Cavtat) városában kell elzárva lenniük, így védve a település polgárait a fertőzéstől. A középkori ragályok elleni védekezésben ugyanis kizárólag a betegek elkülönítése segíthetett. Persze próbálkoztak a fertőzött helyiségekben gyógynövények égetésével, csőrös maszkkal, az úgynevezett pestisálarccal is, amelybe szagos füveket dugdostak: maga a védőfelszerelés óvta meg valamelyest a használóját. Úgy vélték ugyanis, hogy a pestis a romlott levegővel költözik az emberbe.

–  A karantén intézményét a XV–XVI. századra átvette egész Európa, ekkor már működtek ispotályok, amelynek élelmezése a városiak feladata volt, hiszen közösségi tulajdonban voltak e gyógyítóintézmények. A német területeken a XVII. századtól rendkívül szigorú városrendészeti törvényeket vezettek be, például az illemhelyet nem lehetett kutak mellé telepíteni, nehogy a szennyezett talajvíz megrontsa az ivóvizet. A járványban elhunytak testét a sírgödörben oltott mésszel öntötték le, mert már ismerték annak fertőzést megállító hatását. A pestis még jó néhányszor fellobbant, mire a XVIII. századra kifulladt – ehhez a fejlettebb higiénia és a fürdés elterjedése is hozzájárult. Ráadásul 1770 fordulópontot jelentett a gyógyítás újkori történetében: Mária Terézia kiadta a Generale Normativum in Re Sanitatist, vagyis a nagy egészségügyi rendeletet, amely megalapozta Magyarország egészségügyi közigazgatását, rendeletben szabályozta a patikák, kórházak működését – magyarázza Kapronczay Károly, majd hozzáteszi, létezik egy betegség, amely az emberiség története kezdetén megjelent, és azóta is makacsul tartja magát: a tuberkolózis, vagyis a tbc.

A halál diadala, Pieter Bruegel flamand festő műve, 1562

Házikarantén sütőlapáttal

–  A pestist, a himlőt sikerült elfojtani, ám a tbc végigkísérte a történelmet: ez lassú ütemű betegség, kiterjedt módon teszi tönkre a szervezetet, számos ásatásról kerülnek elő olyan szuvas csontok, amik igazolják a betegség korabeli jelenlétét – mondja az orvostörténész, hozzáfűzve: a tuberkolózis okozta a történelem során majdhogynem a legtöbb halálesetet. 1901-ben Magyarországon az elhunytak 25 százaléka tbc-ben szenvedett: mivel itthon népbetegségnek számított, morbus hungaricus néven vonult be a járványtörténetbe. A XIX. század elején ugyanakkor egy másik súlyos fertőzés szedte áldozatait: a kolera.

–  Oroszországból az 1830–31-es lengyel felkelés leverésére érkező cári csapatok révén jutott el a Habsburg Birodalom keleti részébe a betegség. A magyar hatóságok 1830 decemberében lezárták a határokat, így próbálták elejét venni a ragály terjedésének. A zárlatot sajnos túl korán oldották fel, így tavasszal újra fellángolt a kór. A fiatal Kossuth Lajos kolerabiztosként dolgozott ekkoriban, bár az egészségügyi intézkedések nagyjából kimerültek a házi karantén rendszerében: fegyveresek őrizték az utcán a fertőzött házakat, ahová az ételt sütőlapáttal nyújtották be az ablakon – mesél a XIX. század első nagy megpróbáltatásáról a történész. A járványban negyedmillióan hunytak el, köztük az idős, Széphalmon élő Kazinczy Ferenc is. A bajokat tetézte, hogy a kolera továbbterjedése miatt a kutak vizét bizmutporral akarták fertőtleníteni, ám a parasztok többsége összeesküvést sejtett az intézkedés mögött, úgy vélték, az urak vesztükre törnek. Felvidéken lázongások robbantak ki, amit megtorlás követett, eközben a betegség feltartóztathatatlanul terjedt tovább. Bármennyire furcsa, de a kolerajárványnak némi pozitív hozadéka is volt, igaz, évtizedekkel később: a nagyvárosok kiépítették csatornahálózatukat, vízvezetékrendszerüket, elterjedt az angolvécé és a fürdőszoba használata.

A XIX. század első harmadában dühöngő kolerajárvány volt talán a történelem első pandémiája. A modern korban az epidémiából (járványból) pandémia (világjárvány) lett, hiszen ahhoz, hogy kontinenseken átterjedjen, olyan feltételeknek is teljesülniük kellett, amire a XIX. századig nem volt példa: a földrajzi szempontból is kiterjedt háborúk, a harcokban menekülő emberáradat mind összefüggésbe hozhatók a ragály terjedésével. A járványok közös jellemzője ugyanis az akut, gyors lefolyás, gyors fertőződés, amit a vasút, később a légi közlekedés megjelenése, a nagy földrajzi távolságok gyors bejárhatósága ugyancsak felgyorsított.

Harc a kézmosásért

–  A XIX. század első felében élő Semmelweis Ignác bebizonyította, hogy a gyermekágyi lázat azok az orvosok és orvostanhallgatók okozták, akik boncolás után átjártak az I. számú klinika szülészeti osztályára a várandósokat vizsgálni. Ekkoriban nem volt divat a fertőtlenítés, Semmelweist kinevették, mikor összefüggést vélt felfedezni a „hullaméreg” és a gyermekágyi láz között. A szakmai szempontból ekkor még jórészt ismeretlen Semmelweis által javasolt klórmészoldatos kézmosásra az orvosok többsége nem volt hajlandó, Semmelweis statisztikáit pedig nem vették komolyan. Holott a szülészorvos által vezetett adatokból jól látszott, a nem boncoló bábák páciensei között alacsonyabb a halálozási arány. Semmelweis nem mikroszkóppal, hanem logikai következtetéssel jutott el oda, ahová jó pár évtizeddel később Louis Pasteur: a mikroorganizmusok felfedezéséig – mondja az orvostörténész, majd hozzáteszi, a vakcinálás, vagyis a védőoltás bevezetése a XIX. század utolsó harmadának tudományos eredménye, amely alapvetően megváltoztatta a járványok terjedését és pusztító hatását. Érdekesség, hogy a Kr. e. I. évezredben Kínából fennmaradt források szerint himlős anyaggal átitatott ruhadarabot adtak a gyerekekre, ami az immunizálás gondolatának legkorábbi bizonyítéka.

Amerikai import: a spanyolnátha

A modern világ utolsó nagy pandémiáját a spanyolnátha okozta. Az I. világháború alatt kirobbanó influenzajárvány első esetét Kansas környékén jegyezték fel, a ragály napokon belül elérte New Yorkot, az I. világháború európai hadszínterére pedig a harcokba belépő amerikai katonák hurcolták be a kórt.

–  Az európaiak megszokták, hogy az influenza ősztől kora tavaszig okoz megbetegedést, ám a spanyolnátha szokatlan módon májusban tört ki. Mivel még javában dúlt a háború, nem figyeltek annyira a járványra, őszre pedig bekövetkezett a Monarchia összeomlása, vele együtt pedig a kórság szétterjedése; a beteg katonák hazatérve a frontról megfertőzték a polgári lakosságot is. A vidéki betegek kilencven százaléka úgy halt meg, hogy nem is látta orvos – mondja Kapronczay Károly. Az 1918. augusztusban fellobbanó járvány második hullámában több tíz millió ember halt meg Európában. A betegség később többször visszatért, 1920-ban a városok szegénynegyedeiben aratott, utoljára 1922-ben szedett áldozatokat. A spanyolnátha okozta pánik lelkileg is igen megviselte a társadalmat, hiszen rengeteg fiatal férfi esett a betegség áldozatául. Kapronczay Károly szerint ennek oka részben az lehetett, hogy a romló életszínvonal következtében és a háború megpróbáltatásaiban egyébként is legyengült a lakosság immunrendszere. Legújabb kutatások szerint a spanyolnátha 1918 előtt bukkant fel, mégpedig oly módon, hogy egy madárinfluenza-kórokozó olvadt össze egy H1 emberi influenzavírussal. Évekkel korábban a H1 vírus már okozott megbetegedéseket, ezért fordulhatott elő, hogy az idősebb korosztály viszonylagos védettséget szerzett a fertőzés ellen, míg a fiatal középkorúak szervezetéből hiányzott a kvázi immunitás.