Akciók és reakciók
Egyre magasabbra emeli a tétet Washington és Peking a kibontakozó kereskedelmi háborúban. Ázsia legnagyobb technikai vállalatának, a Huaweinek az embargója után Kína leállíthatja az Egyesült Államok techvállalatai, valamint autó- és védelmi ipara számára létfontosságú ritkaföldfémek exportját. Az elemzők találgatnak, de valójában senki sem tudja, hogy a kereskedelmi háború gazdasági csatározásba fordul-e, amit aztán egy új hidegháború vagy akár valami még rosszabb követhet.
Az Egyesült Államok és Kína közötti konfliktus kibékíthetetlennek látszik. Amerikai nézőpontból Peking világuralomra tör, és hogy ezt elérje, információt lop, manipulálja valutájának árfolyamát, és fenyegetőleg lép fel az amerikai szövetségesekkel szemben. Kína szempontjából viszont az Egyesült Államok az, aki korlátozni akarja az ő természetes növekedését, ráadásul éppen a saját régiójában, amelynek vezetésére egyébként történelmileg hivatott.
A konfliktus lefolyása egyelőre olyannyira beláthatatlan, hogy még a legnevesebb elemzők is csak történelmi analógiákon keresztül próbálnak jóslásokba bocsátkozni. Vannak, akik Amerikát az ókori Athénhoz, Kínát pedig a feltörekvő Spártához hasonlítják, mások szerint a helyzet inkább a század eleji Nagy-Britannia és a Német Birodalom konfliktusával állítható párhuzamba. A jövőkép egyik esetben sem biztató.
Ami tény, hogy az Egyesült Államok még soha nem állt szemben olyan ellenféllel, amelyik egyszerre jelentett politikai, ideológiai, katonai, technikai és gazdasági kihívást a számára. A Szovjetunió ideológiailag és katonailag volt vetélytársa Amerikának, gazdaságilag viszont labdába sem tudott rúgni. A japán elektronikai ipar 1970-es és 1980-as évekbeli robbanása okozott ugyan némi fejfájást Washingtonnak, Tokió katonai függése miatt végül azonban minden a helyére került.
Kína most minden téren riválisa Amerikának. Az erős központi vezetés ideája egyre több, demokráciából kiábrándult ország számára kíván alternatívát. A kínai gazdaság, amely 1984-ben még a tizedik helyen állt, mára a második helyre jött fel, és jó eséllyel pályázik az amerikaiak vezető pozíciójára. Kína gyakorlatilag bejelentette igényét a Dél-kínai-tengerre, ennek pedig hadiflottája rohamos léptékű fejlesztésével is igyekszik nyomatékot adni. Mindezek mellett Peking 2017-ben meghirdette az egész világot átölelő Új Selyemút projektet, amellyel saját képére kívánja formálni az eddig angolszászok által uralt globalizációt.
Nem Donald Trump az első amerikai elnök, aki felveszi a kesztyűt Pekinggel szemben. Barack Obama elnöksége során az amerikai haditengerészet arzenáljának hatvan százalékát a csendes-óceáni térségbe vezényelte, 2016-ban pedig, a kínai gazdasági terjeszkedést ellensúlyozandó, tető alá hozta a transz-csendes-óceáni partnerségi megállapodást.
A műszaki vetélkedés sem új. Miután Peking 2015 májusában meghirdette a kínai techvállalatok globális terjeszkedését támogató Made in China 2025 stratégiát, az Egyesült Államok betiltotta az Intel cég Xeon mikroprocesszorainak Kínába való exportját, attól félve, hogy az ottani cégek lemásolják a csúcstechnológiát, egy évvel később pedig az amerikai kereskedelmi minisztérium hétéves exporttilalmat vezetett be a ZTE ellen annak iráni kapcsolatai ürügyén. A hadüzenettel is felérő lépések ellenére azonban a kereskedelmi háború elmaradt, hiszen a kölcsönös gazdasági függés, no meg az amerikai nagyvállalatok washingtoni lobbija meggyőzték Obama elnököt arról, hogy nincs értelme súlyosbítani a helyzetet.
Az üzleti elitet hazájuknak Kínával szembeni kereskedelmi hiánya sem zavarta, nevesül, hogy az Egyesült Államok évi 540 milliárd dolláros importja mellett mindössze 120 milliárd dollárnyit tett ki az export, valamint hogy az ország teljes külkereskedelmi deficitének 67 százaléka Kínával szemben áll fenn.
Donald Trump azonban nem a multinacionális cégek, hanem éppen hogy a magukat a globalizáció veszteseinek érző amerikai polgárok támogatásával került a Fehér Házba. Az elnök már jelöltként is a Kínába kiszervezett munkahelyek hazahozatalával és a Pekinggel szembeni kereskedelmi hiány visszaszorításával kampányolt. Konfrontatív Kína-politikája ráadásul a hagyományos republikánus elit, valamint a katonai és a nemzetbiztonsági vezetés tetszését is elnyerte.
2017 áprilisában, mikor Hszi Csin-ping elnök Floridában kereste fel Donald Trumpot, még úgy tűnt, hogy a felek a békés együttműködésre törekszenek. Miután azonban a Trump-elnökség kezdetén bevezetett adókedvezmények felpezsdítették az amerikai gazdaságot, és a munkanélküliség évtizedes mélypontra esett vissza, az elnök már elég erősnek érzi országát ahhoz, hogy vállalja a kihívást Kínával szemben. 2018 februárjában Trump elnök megemelte a napenergiával kapcsolatos berendezések vámját, ezt márciusban az acél követte. Mivel a vámok alól Kína kivételével az összes amerikai szövetséges mentességet kapott, Peking jogosan értelmezte mindezt támadásnak: válaszul áprilisban 15-25 százalékkal növelte 128 amerikai termék vámját. Az akciók és reakciók, válaszok és viszonválaszok eredményeképp Washington 250, Peking pedig 110 milliárd dollárnyi új vámot vezetett be, mígnem a decemberi Buenos Aires-i G20-csúcson a két elnök tűzszünetet hirdetett.
2019 első hónapjainak enyhülése után Trump újra támadásba lendült. Ráadásul ezúttal a célpont Kína legfontosabb és legikonikusabb technikai vállalata, a Huawei. A cégóriás, amelynek neve magyar fordításban „kínai eredményt” jelent, 105 milliárd dolláros vagyonával a Microsofttal játszik egy ligában, a dél-koreai Samsung után pedig a világ második legnagyobb mobiltelefon-értékesítője. Május elején Trump elnök megtiltotta az amerikai vállalatoknak a Huaweijel való együttműködést, így az beszállítók híján – amint a három hónapra elegendő készletei kimerülnek – mikrochipek nélkül marad. Emellett a Google sem fogja átadni az Android szoftver frissítéseit a cégnek, ami a kínai piacon nem okoz ugyan fennakadást, de Európában komoly versenyhátrányt jelent.
A tilalom miatt nagy csapás érte a Huawei által számos országba tervezett 5G telekommunikációs hálózatokat is, amelyeken keresztül – Washington szerint – a kínaiak teljes megfigyelés alatt tarthatnák a lakosságot és a politikusokat is. A kínai válasz nem sokat váratott magára: egy kormányközeli lap a Kínában kitermelt ritkaföldfémek amerikai exportjának leállítását sürgette. Mivel a világ ritkaföldfémpiacának kilencven százalékát Peking ellenőrzi, az amerikai techvállalatok, autó-, akkumulátorgyártók és a védelmi ipar pedig szükségletének nyolcvan százalékát Kínából szerzi be, ennek a lépésnek már a rövid távú hatása is drámai lehet.
Hogy a kereskedelmi háború átfogó gazdasági konfliktusba fordul-e, egyelőre bizonytalan. Ami biztosan látszik, hogy a felek közti bizalom megtört, így közép- és hosszú távon egyre inkább függetlenedni próbálnak majd egymástól. Ha Washington túl tágan határozza meg az embargó alá eső, nemzetbiztonságilag kényes technológiák és eszközök körét, hamar technikai és gazdasági vasfüggöny ereszkedhet le a két ország közé.
Kínát azonban nem olyan könnyű elszigetelni, mint egykor a Szovjetuniót. Hiszen amíg a hidegháborúban az Egyesült Államok szövetségesei számára sem volt túl vonzó Moszkvával üzletelni, addig mára alig akad olyan ország, amelyik ne akarna kereskedni Kínával. Washingtonnak ezért arról kell meggyőznie az európai és ázsiai kormányokat, hogy országaik biztonsága – legalábbis amit Washingtonban annak vélnek – fontosabb nekik, mint a gazdasági fejlődés, ami viszont minden politikus számára az újraválasztás kulcsa.
Noha Washington és Peking rivalizálásával teljes globális ellátórendszerek kerülhetnek veszélybe, a tapasztalat azt mutatja, hogy a tőke igen találékony, a gazdaságok pedig hamar hozzászoknak az nehézségekhez, és új piacok után néznek. Az első jelek szerint Washington és Peking rivalizálásából első körben harmadik felek profitálhatnak. Az Egyesült Államokban is működő kínai vállalatok – köztük az Alibaba, amely a világ egyik legnagyobb kereskedelmi vállalata – székhelyüket Hongkongba tehetik át, a Huawei kárából rövid távon a dél-koreai Samsung, a kínai ritkaföldfém-embargón pedig az ausztrál bányák nyerhetnek.
Mindezek mellett a tapasztalat azt mutatja, hogy a kereskedelmi háborúból könnyen lehet gazdasági háború. Ha pedig a gazdasági együttműködések nem tartják vissza a riválisokat, a konfliktusnak beláthatatlan következménye lehet. Amennyiben Peking és Washington el akarja kerülni a katasztrófát, kénytelen lesz megtanulni együttműködni az új, bizalom nélküli világban.