Az Ulánbátorba érkező repülők a Dzsingisz kán Nemzetközi Repülőtéren landolnak, a diákok a Dzsingisz kán Egyetemen okosodnak, a turisták a nagy vezérről elnevezett szállókban szállnak meg. A hódítóról újszülött gyermekeket neveznek el, képe a pénzről, a sörös- és vodkásüvegek címkéiről is visszaköszön, dicső tetteit pedig rockzenekarok éneklik meg. A „Dzsingisz kán” márka egyre szélesebb elterjedése miatt a kormány azon gondolkozik, hogy állami monopólium alá vonja a név használatát.

Nagy változás ez ahhoz képest, hogy a Szovjetunió fennállása idején a mongolok csak suttogva mertek mesélni gyermekeiknek a nagy vezérről. A kán Khentii-ben lévő feltételezett sírjához vezető utat szovjet katonai bázis zárta el. A nevéhez köthető ünnepségeket betiltották, a korábban érvényben lévő bélyegeket pedig bezúzták. A szovjet megszállók ugyanis attól tartottak, hogy Dzsingisz kán kultusza felébresztheti a szunnyadó nacionalizmust. Nem ok nélkül. A mongoloknak minden okuk megvan arra, hogy büszkén tekintsenek egykori vezérükre. Ő volt az, aki egyesítette a törzseket és hódításaival beírta a történelemkönyvekbe a sokáig periférián tengődő nomádok nevét. 1227-ben bekövetkezett halálakor a Mongol Birodalom Lengyelországtól Koreáig ért.

Dzsingisz kán megítélése a történelem során számos változáson ment keresztül. A korabeli Európában a nagy kán Attilához hasonlóan az „Isten ostoraként” jelent meg, aki az emberi gonoszságot megbüntetve dúlja végig a vidéket. Mások Góg és Magóg örököseinek hitték a mongolokat, akiket Nagy Sándor a Kaukázus hegyei mögé zárt, és akik börtönükből kitörve dúlják végig a világot. És valóban. Dzsingisz kán és utódai nem ismertek semmiféle európaiak által tisztelt hatalmat.

Mikor IV. Innocent pápa követet küldött a mongol udvarba, hogy az panaszt tegyen a Magyarország és Lengyelország területén elkövetett kegyetlenségekért, azt a választ kapta, hogy „a büntetés jogos volt”, mivel ezek az országok ellenszegültek Istennek és a kánnak.

A felvilágosodás később megváltoztatta az addigi, Dzsingisz kánról alkotott képet. Montesquieu tanításai nyomán a történetírók a mongol uralkodó katonai és vezetői képességeit vették nagyító alá, azt vizsgálva, hogyan egyesítette a törzseket, osztotta meg ellenségeit, és miként lepte meg szokatlan harcmodorával az idegen seregeket.

A Dzsingisz kán jelenség társadalmi szempontból való elemzésére egészen a XX. századig kellett várni. 1911-ben az orosz B. J. Vlagyimirtosov újszerű elméletet vetett papírra, amely szerint az osztályharc mint olyan már a mongol törzsi társadalomban is megjelent. A teória szerint Dzsingisz kán és udvara képviselte az arisztokráciát, mely aztán maga alá gyűrte a vezető testvére, Jamuka által vezetett, „népi-demokrataként” definiált irányzatot. Bár Vlagyimirtosov nem volt marxista, elmélete tökéletesen beleillett a kor egyre dominánsabb gondolatirányzatába. A szovjet történészek így a későbbiekben az ő szemüvegén keresztül vizsgálták a nagy mongol vezér életútját.

Az oroszok mindig érdeklődéssel keveredő ellenszenvvel tekintettek a Mongol Birodalomra, hiszen az két évszázadig országuk jelentős részét magába foglalta. Az 1222-es Kalka folyó menti ütközetben hat orosz nagyherceg vesztette életét, és Msztyiszlav Romanovics kijevi nagyfejedelem is fogságba esett. Batu kán uralma idején az orosz hercegek a mongol uralkodó Volga menti táborában tettek hűbéresküt.

Az oroszok így vigyázó tekinteteiket Nyugat helyett Keletre voltak kénytelenek vetni. A hatás nem maradt el. Számos történész szerint a posztmongol Oroszország cári intézménye sokkal inkább a kánrendszert, semmint a bizánci modellt vette alapul. Ezt bizonyítja az is, hogy az oroszok először nem saját uralkodójukat, hanem a kánt illették a „cár” elnevezéssel.

A felvilágosult oroszok később pusztító pestisként ábrázolták a mongol igát, amely elvágta őket a Nyugattól, és amely a Spanyolországot megszálló mórokkal ellentétben semmi jót nem hozott.

Puskin szavai szerint: „A tatárok semmiben nem hasonlítottak a mórokra. Leigázták Oroszországot, de sem az algebrát, sem pedig Arisztotelészt nem hozták el.” Hasonlóan vélekedtek a későbbi kommunista gondolkodók is. Karl Marx szavai szerint: „a mongol rabiga véres mocsara formálta a moszkoviták bölcsőjét.”

A mongolok Kínában sem voltak népszerűek. Bár Dzsingisz kán csak a Sárga-folyótól északra szerzett területeket, a nagy vezér unokája, Kublaj kán 1279-ben véget vetett a Sung-dinasztia uralmának és kiterjesztette hatalmát a folyón délre is.

Marco Polo feljegyzései szerint a mongol uralkodó nagy tisztelője volt a kínai kultúrának. A hódítás nem sokkal élte túl Kublaj kánt. 1367-ben aztán az utolsó mongol uralkodó is elhagyta Kínát. A bosszú ideje a XVII. században jött el. Oroszország keletre, Kína pedig északra nyomulva kényszerítette behódolásra a nomád törzseket. A mongolok nagy birodalma kettészakadt, és minden jel arra utalt, hogy népük eltűnik a történelem süllyesztőjében. Változást csak az 1911-es kínai forradalom hozott, amikor a Mandzsu-dinasztiát megfosztották hatalmától.

A mongolok az alkalmat kihasználva a cári Oroszország támogatásával kikiáltották függetlenségüket. Az öröm azonban korai volt. 1917-ben a bolsevikok legyőzték a fehéreket. Oroszország új urai győzelmüket kitűnő esélynek látták arra, hogy eszméiket a cári Oroszország keleti befolyási területeire is kiterjesszék.

A szovjet csapatok 1924-ben bevonultak Mongóliába, állításuk szerint azért, hogy megvédjék az országot a bujdosó fehérek, illetve a kínaiak fenyegetésétől.

A Mongóliai Népi Köztársaság a történelem második kommunista állama lett. A szovjetek Ulánbátort nevezték ki fővárosnak, lerombolták a régi kultuszok nyomait, 1946-ban pedig bevezették a cirill betűt. A kommunista orosz és mongol történészek Vlagyimirtosov gondolatait továbbszőve a lehető legnegatívabb fényben tüntették fel Dzsingisz kánt és utódait. Nem így Kína, amely a fennhatósága alatt álló területén nekikezdett a kán rehabilitálásának.

A kínai hatóságok mauzóleumot építtettek Mongólia akkor már Kínához tartozó Ejen Koriya városánál, ahol kutatóik állítólag megtalálták a nagy kán szülőhelyét, 1962-ben, Dzsingisz kán feltételezett 800. születésnapjának évében pedig hatalmas ünnepségsorozatot rendeztek. A Mongóliai Népi Köztársaság urai ezt nem hagyhatták figyelem nélkül, és a neves alkalomra maguk is ünnepi bélyegsorozatot adtak ki.

A kínai kutatók a későbbiekben következetesen nagy országalapítóként méltatták a kánt, aki birodalmával hidat építve Kelet és Nyugat közt, nagymértékben hozzájárult a kultúrák gazdagodásához. Egyértelmű volt, hogy Peking a mongol nemzeti öntudat erősítésével elsősorban Moszkva orra alá akar borsot törni.

A szovjet válasz nem maradt el: a Szovjetunió kampányt indított, melyben a kínai veszélyre figyelmeztette a mongolokat, mondván Kína folyamatos betelepítésekkel próbálja felborítani a fennhatóságuk alá tartozó mongol területek etnikai arányait, ezzel végleg annektálva azt. A kialakuló vita nem segített Dzsingisz kán történelmi szerepének tisztázásában. A történetírók illetve hamisítók gyakran források nélkül vetették papírra elképzeléseiket, melyekkel a tudomány helyett leginkább a nagypolitikát szolgálták. Ez persze nem volt nehéz.

A mongolok nomád népként alig használtak írást, így a nagy kánról alig voltak értékelhető források. A Dzsingisz kánról szóló egyetlen hiteles feljegyzés egy XIII. századi krónika, „A mongolok titkos története” volt. Az írás azonban hosszú évszázadokra eltűnt. Amikor a XIX. században egy Kínában szolgáló orosz diplomata kezébe került, terjesztését megtiltották.

A nagyközönség csak 1982-ben ismerkedhetett meg a krónikával, amikor Francis Woodman Cleaves brit történész annak kínai nyelvű változatát lefordítva, hasonló címmel könyvet adott ki, melyben a kánt briliáns hadvezérnek, kitűnő politikusnak és nem utolsósorban méltányos államférfinak írta le. A munka korszakalkotónak bizonyult a Dzsingisz kán kutatás történetében. Közben a Szovjetunió is darabjaira hullott. Mongólia így immár idegen szemellenzőktől megszabadulva tekinthetett vissza múltjára.

A posztszovjet Mongólia történészei már haladó szellemű vezetőként mutatják be Dzsingisz kánt, aki – tisztelve az emberi jogokat – betiltotta a rabszolgakereskedelmet, és olyan modern államot akart létrehozni, ahol nemre, vallásra és etnikumra való tekintet nélkül mindenkit egyenlő jogok illetnek meg. Az új szemléletet a jelenlegi államvezetés is támogatja. A kommunista utódpárt, a Mongol Népi Forradalmi Párt két cikluson át irányította Mongóliát. 2004-ben azonban a Nagy Hurál székeinek több mint felét az ellenzéki Hazafias Demokratikus Koalíció szerezte meg.

Az ország jelenlegi miniszterelnöke maga is nagy Dzsingisz kán rajongó. Cahijagijn Elbegdorodzs nemegyszer így nyilatkozott: „Dzsingisz kán nem volt megátalkodott fickó, csak rossz volt a sajtója”. Ezt a véleményt osztja Mongólia mostanában leginkább felkapott történésze, Bat-Erdene Batbajar is, aki egy az egyben a kommunistákat teszi felelőssé a mongol nemzeti öntudat megrogyasztásáért és a nagy kán emlékének befeketítéséért.

A Dzsingisz kán kutatás Nyugaton is reneszánszát éli. Az American Journal of Human Genetics 2003-ban tanulmányt közölt, mely szerint napjainkban 16 millió ember, Mongólia lakosságának pedig 16 százaléka tekinthető Dzsingisz kán közvetlen utódjának. 2005 májusában a BBC is dokumentumfilmben tisztelgett a kán emléke előtt, melyben már-már liberális államférfi ként mutatta be őt. A kán „régi barátja”, Kína is megjelent a színen, amely 20 millió dollárt áldozott a Dzsingisz kán mauzóleum felújítására. 2007-ben német–kazahsztáni–orosz–mongol koprodukcióban 12 millió dolláros mozifilm született, mely Dzsingisz kán és a Mongol Birodalom felemelkedését mutatja be a széles közönségnek.

A korábbi tiltás ellenére, vagy tán épp azért, Dzsingisz kán mára a mongolok hősévé vált. Hősökre pedig szükség van. A rendszerváltás a világnak azon a táján sem hozta el a várva várt kánaánt. Az alig 3 milliós ország lakóinak fele a szegénységi küszöb alatt él. A hős vezér így a mostani nehéz időkben is utat mutathat népének.

Sayfo Omar