Apu jött, látott és győzött

Az utóbbi időben az amerikai és az orosz elnökkel szemben egyaránt harcias nyugati fősodor félretette maradék büszkeségét és úgy döntött, hogy dicséretekkel és hízelgéssel próbálják a NATO egységének megőrzése érdekében levenni a lábáról Donald Trumpot. Az orosz–ukrán háború témáját háttérbe szorították, a beszédeket Trump stílusát követve három percben maximálták, a zárónyilatkozatot pedig egyoldalasra szövegezték. Az érdemi tárgyalásoktól távol tartott Volodimir Zelenszkij elővigyázatosan öltönyre cserélte katonai szerelését, a NATO főtitkára pedig egyenesen Apunak nevezte Donald Trumpot. Mark Rutte az „agresszió” szót gondosan kerülve az Irán elleni amerikai támadással kapcsolatos azon kijelentésével is Trump kegyeit igyekezett keresni, miszerint az Egyesült Államok ismét erőt mutatott. Az amerikai elnök a hajbókolástól lenyűgözve boldogan ment haza, ám mint Max Hastings, a Bloomberg rovatvezetője e furcsa „szerelmi ünnep” kapcsán megjegyezte, elégedettek lehetnek az európaiak is, hiszen megakadályozták, hogy a meglehetősen impulzív és különc amerikai elnök „kidobja a NATO játékait a babakocsijából”.

A csúcstalálkozó záróközleménye híven tükrözi a fent leírt hangulatot, amelynek eredményeként hallgatólagos megállapodás született Donald Trump és a vele ideológiai értelemben szemben álló nyugati fősodor között. Ennek értelmében sokak megkönnyebbülésére a dokumentum 1. pontja megerősíti „a washingtoni szerződés 5. cikkében foglalt kollektív védelem iránti rendíthetetlen elkötelezettséget”. Trump nyomására ugyanakkor a NATO-tagok vállalják, hogy 2035-re a GDP-jük öt százalékát költik védelmi kiadásokra. Ahogy a NATO főtitkára fogalmazott, innentől kezdve Washington nem állíthatja, hogy az amerikai adófizetők pénzén kellene megvédeni Európát. Trump megnyugtatására és a kevésbé tehetős szövetségesek költségvetési egyensúlyának veszélyeztetését elkerülendő ugyanakkor a NATO azt javasolja, hogy az ötszázalékos célt osszák meg 3,5-1,5 százalékos arányban a védelemre, illetve a hozzá kapcsolódó területekre, köztük a katonai célokat is szolgáló infrastruktúra fejlesztésére, így például a holland kikötők bővítésére vagy éppen kiberbiztonsági beruházásokra. Ezáltal az európai országok védelmi költségvetése is közelebb kerülhet az amerikai kiadásokhoz, amelyek a GDP 3,4 százalékát teszik ki, ami ilyeténképpen fontos pszichológiai határként értelmezhető.

Persze, ezt a bizonyos 3,5 százalékos arányt sem fogja a tagországok túlnyomó része elérni tíz év múlva sem, az 1,5 százalék meg leginkább PR, ám az európai hozzájárulás azért mégiscsak növekedni fog, erősödnek az európai védelmi képességek. Ez pedig a háború mellett Trumpnak köszönhető, aki a csapongó retorikájával ellentétben végül nem lebontja a NATO-t, hanem erősebbé teszi annak európai szárnyát. Ugyanakkor ez az első olyan NATO-csúcson kiadott nyilatkozat az ukrajnai háború kezdete óta, amely nem ítéli el a támadást. Európa 1945 óta legnagyobb háborúját a harmadik bekezdés végén említi a dokumentum, ahol a szövetségesek „megerősítik az Ukrajna támogatása iránti elkötelezettségüket”. Az azonban sehol sincs leírva, hogy miért is van szükség erre a támogatásra. A nyilatkozat azt is egyértelművé teszi, hogy a szövetségesek „közvetlen hozzájárulásai Ukrajna védelméhez” beleszámítanak a NATO GDP-arányos ötszázalékos katonai kiadási célkitűzésébe. Ez megint csak könnyebbség a nehéz gazdasági helyzetben lévő európaiaknak, ugyanakkor a NATO vezetői ezzel Ukrajnát egyfajta számviteli eszközzé tették, amely lehetővé teszi számukra, hogy a Kijevnek már amúgy is juttatott pénzt a védelmi költségvetésük számainak növelésére használják fel.

Trump tehát támogatja az 5. cikkelyt cserébe, amiért nem ír alá olyan nyilatkozatot, amely az orosz–amerikai közeledést és a későbbi rendezést veszélyeztetve elítéli Oroszország ukrajnai invázióját.

Amerika szövetségben maradásának az ára, hogy a többiek elfogadják Trump feltételeit, köztük azt, hogy ne említsék meg a záró közleményben Európa elmúlt 80 évének legvéresebb háborúját.

Más kérdés, hogy a hágai csúcson megteremtett látszat mögött mennyit ér valójában a szövetség újdonsült egysége egy olyan bolygón, amely mindinkább az erő nyelvéből ért, ahol egyre nagyobb a kísértés, hogy egyes országok erőszakkal kényszerítsék ki a saját szabályaik elfogadását és erősítik diplomáciai pozíciókat. S itt messze nem csupán Oroszországról van szó, hiszen az Egyesült Államoknak mindig is nagyon tetszett ez a fajta politizálás. Így az európaiak igent mondtak kontinensük erősebb védelmére, ám aligha felejtik el egyhamar a washingtoni diktátumokat és Trump expanziós ambícióit. Közben kérdés, hogy Trump egójának a simogatása elegendő-e a NATO egységének megőrzéséhez. Mindenki tudja például, hogy az ötszázalékos cél csak fantázia, e vállalás célja egyelőre inkább csak annak elkerülése, hogy Trump tweetjei eltalálják az európaiakat.

Az igazi kérdés egyelőre megválaszolatlan: az elit Európát védi-e, vagy csak annak az egóját, aki a leghangosabban kiabál? Buzgón próbál Trump kedvében járni, ezzel is igyekezve eltakarni a perifériára szorulás keserűségét. Az Európai Unió sötét napokat él át, politikailag gyenge, ezért aztán sutba dobva sokat hangoztatott értékeit beletörődik az erő dominanciájába.

De még ezt is álszent módon teszi. Jól mutatja mindezt a viszonyulás Ukrajnához. Míg Hágában Trump kegyeinek a keresése közben látványosan a szőnyeg alá söpörték ezt a kérdést, addig rá egy napra az Európai Unió brüsszeli csúcstalálkozóján már ez állt a középpontban.

A Nyugat kettős beszédét mutatta az is, hogy közben a NATO is 40 milliárd dolláros biztonsági támogatást ígért Ukrajnának. De Európa szándékait és elköteleződését jelzi az is, hogy a NATO európai erőinek parancsnoki pozíciójára az Egyesült Államok által jelölt Alexus Grynkewich altábornagy Tommy Tuberville szenátor kérdéseire válaszolva a szenátusi meghallgatáson úgy nyilatkozott, hogy Ukrajna megnyerheti az Oroszország elleni háborút. De idézhetjük Emmanuel Macronnak és Friedrich Merznek a NATO-csúcstalálkozót megelőzően a Financial Timesnak közösen írt véleménycikkét is, amelyben hangsúlyozták Európa „megingathatatlan elszántságát” az orosz „imperialista háborúval” szembeni fellépésre, valamint a kontinens békéjének és biztonságának védelmére.

Ez az elszántság aztán Brüsszelben teljesedett ki. Az Európai Unió továbbra is jelentős gazdasági és pénzügyi támogatást nyújt Ukrajnának, amelynek összege 2025-ben eléri a 30,6 milliárd eurót (12 227 milliárd forintot), és különös figyelmet fordít az újjáépítésre is, az Ukrajna újjáépítését célzó júliusi római konferencián újabb nemzetközi segélyezés várható. Eközben tovább gyorsítanák Ukrajna csatlakozási folyamatát, elítélték Oroszországot és új, elsősorban a pénzügyi és az energetikai szektort érintő szankciócsomagot készítenek elő. Végül Magyarország ezúttal is egyedüliként ellenezte a csúcsot lezáró szövegben az Ukrajnáról szóló részeket – ebben szerepel a csatlakozási tárgyalások első fejezetének megnyitása is –, ezért azt végül nélküle, a többi 26 tagállam aláírásával közölték, míg az Oroszország elleni 18. szankciócsomagról azért nem sikerült megállapodni, mert Fico vétófenyegetése miatt a kérdést levették a napirendről. Előzőleg Szlovákia és Magyarország még a Külügyek Tanácsában megvétózta a csomagot. Az Európa Tanács ezzel párhuzamosan megállapodást írt alá Kijevvel egy az Ukrajna elleni agresszió bűntetteiben illetékesnek nevezett különleges törvényszék létesítéséről.

A brüsszeli csúcsról kiadott nyilatkozatukban a tagállamok vezetői „válaszul az Ukrajna elleni orosz agresszió és a biztonsági környezet gyökeres átalakulása által okozott kihívásokra”, megerősítették elkötelezettségüket önállóbb, gyorsabb és hatékonyabb európai védelempolitika megteremtésére. Az Európai Unió védelmi készenlétének megerősítése jegyében az EU például 2027-re saját katonai műholdas felderítő rendszerkiépítését tervezi. A soros elnöki tisztet betöltő Lengyelország külügyminisztere, Radek Sikorski pedig arról beszélt, hogy egy új fegyverkezési verseny felgyorsíthatja Putyin rezsimjének bukását, ahogy az a Szovjetunióval is történt.

Persze az is igaz, hogy Európa a külügyek terén a harcias retorikával leplezi impotenciáját. Az európaiak már több mint három éve világossá tették, hogy sem eszközeik, sem akaratuk nincs rá, hogy megtegyék, ami szükséges ahhoz, hogy a katonai erőviszonyokat Kijev javára billentsék el. Sem Brüsszelnek, sem más nagy európai fővárosnak nincs valódi befolyása az események menetére. Mint a hágai csúcs is megerősítette, a kulcsszereplő az Egyesült Államok. A találkozó után az Európai Tanács igyekezett ugyan jó képet vágni és nemcsak a nagy geopolitikai kérdésekkel kapcsolatos véleménykülönbségeket leplezni, hanem egy olyan kontinens kirívó gyengeségét is, amelynek intézményei és filozófiája nem alkalmazkodott az épp formálóló világhoz. Az is igaz, hogy Európa megerősítéséhez többre van szükség a védelmi kiadások növelésénél. A Gallup egy 45 országra kiterjedő 2024-es felméréséből kiderült, hogy háború esetén a legkevésbé az európaiak hajlandóak fegyvert ragadni.