Hirdetés

Harminc évvel az újraegyesítés után mély szakadék tátong a szövetségi köztársaság nyugati és keleti része között. De nem elsősorban gazdasági értelemben, amint sokan hangsúlyozzák, noha az is szembetűnő. A munkanélküliség a volt NDK-ban 7,6 százalék, jóval magasabb, mint a nyugatnémet országrészben mért 5,3. Alacsonyabbak a bérek és a nyugdíjak is, és a legnagyobb német részvénytársaságok indexében, a DAX-30-ban nem szerepel egyetlen olyan vállalat sem, amelynek a központja Kelet-Németországban lenne. A kettészakítottság mégis inkább lelki természetű.

Jörg Meuthen szerint nyugaton természetes adottságként tekintenek a jólétre és a szabadságra, keleten viszont jóval érzékenyebbek rá, ha fenyegetve látják ezen értékeket. Ez az oka annak, hogy az AfD a keleti tartományokban automatikusan erősebb, mint nyugaton, fejtette ki, hozzátéve, hogy a helyzet csak az ország egészét érintő változásokkal együtt változhat meg, legfőképpen a küszöbönálló gazdasági visszaesés révén, aminek hatására már nyugaton sem lesz annyira magától értetődő a jólét biztonsága.

Meuthen helyzetértékelését érdemes kiegészíteni. Általában igaz, hogy fogódzók híján egyre inkább atomizálódik a társadalom, de feltűnő a különbség a két országrész között. A nyugatnémet ipari központok egyre gyökértelenebb tömegei már csak a gazdasági teljesítményükre, a pénzükre és a fogyasztásukra büszke konzumidióták egyre szélesebb táborát növelik, és egyre többen szavaznak a Zöldekre.

Ami az atomizálódást illeti, 2018-ban 41,4 millió háztartást tartott nyilván a Német Szövetségi Statisztikai Hivatal. Ennek 42 százaléka egyszemélyes háztartás. 17,3 millióan élnek tehát Németországban egyedül. A háztartások alig több mint harmada (34 százaléka) kétszemélyes, a háromszemélyesek 12, a négyszemélyesek pedig mindössze 9 százalékot tesznek ki.

Csakhogy óriási a különbség az egyes tartományok között: míg a Ruhr-vidéken, a nyugatnémet ipar fellegvárában, Észak-Rajna–Vesztfáliában 3 559 000 ember él teljesen egyedül, vagy a leggazdagabbnak számító Bajorországban 2 681 000, addig Szászországban még működik a klasszikus családmodell. Az egyszemélyes háztartások száma ebben a keletnémet tartományban nem éri el az egymilliót, Brandenburgban és Türingiában pedig még a félmilliót sem (485 000, illetve 458 000).

A mobilitás óriási. Mivel a németek zöme (több mint 60 százaléka) bérlakásban él, nem kötődnek az otthonukhoz. Mindössze 9 százalékuk mondhatja el magáról, hogy még soha nem költözött, 68 százalékuk viszont 1-4-szer változtatott lakóhelyet. 14 százalékuk pedig ennél is jóval többször, 6-10 alkalommal települt át máshová. Nem alakul ki erős kötődés a lakóhelyhez, egy városhoz, egy adott településhez sem. A keletnémetek azonban – különösen az idősebb korosztály – ragaszkodnak a városukhoz, büszkék a településükre: sokkal inkább lokálpatrióták, mint a mobilitásukra büszke nyugatnémetek.

A születési ráta is nagy különbségeket mutat. Az országos átlagot (1,5 – ez erősen vitatható, mert beleszámítják a migránsokat is – a szerk.) jóval meghaladó születési rátát mértek 2018-ban Brandenburgban (1,62), de általában is magasabb az egy nőre eső szülések száma a keletnémet tartományokban, ahol az átlag 1,6. Ezzel szemben a nagyvárosokban negatív rekordot dönt: Berlinben 1,45, Hamburgban 1,49 (ez is, és a többi is kétséges). A családok szétesését mutatja, hogy az idősek gondozása mindkét országrészben szinte kizárólag idősek otthonában történik.

Németország még mindig keresztény ország. A római katolikus egyháznak 24 millió, az evangélikusnak 22 millió tagja van. Egy felmérés szerint 16,75 millióan vallják, hogy a hitnek és a vallásnak az életükben meghatározó szerepe van. Ez a CDU–CSU-nak óriási szavazótábort jelent, még akkor is, ha a pártszövetség egyre inkább elfordul az alapítók szándékától, és balrasodródik. Közben már 5-6 millióra tehető a vallásukat gyakorló muszlimok száma, amely meredeken emelkedik.

Ami a hazához, nemzethez való viszonyt illeti, Németországban ez tabu: sikerült a hazaszeretet érzését kiirtani, bűntudattal átitatni. A második világháború vesztes országának polgárai az óvodától kezdve az internacionalizmus és a globalizáció szellemében nőnek fel. A hazáról, nemzetről beszélni, az ezeréves múltat emlegetni egyet jelent a nacionalizmussal. Az intézmények tulajdonnevében például sehol nem szerepel a nemzet kifejezés, helyette az állam és az alkotmány szavak használata az elfogadott.

A német történelemnek már nincsenek mítoszai, amelyek a közösség öntudatát táplálnák. A második világháború pusztításai romba döntötték az országot. Nem volt olyan család, amelyik ne veszítette volna el legalább egy tagját a háborúban, így a múlt nagy legendái, a Nibelung-ének vagy Barbarossa Frigyes mítosza a közvetlenül megélt szörnyűségek nyomán a feledés homályába merült. Ez az ország mindkét felére igaz, de másképpen. Nyugat-Németországban a politikailag semleges humanizmus és európaiság lett a vezető ideológia, az NDK-ban viszont azt hangsúlyozták, hogy ők az igazi németek, akiknek sikerült a nagy német eszmét a kommunizmusban kiteljesíteni. Így a volt NDK-ban elfojtva ugyan, de túlélt a nemzettudat, a bevándorlási válság kezdetén pedig a fenyegetettség hatására szinte azonnal lángra lobbant, és patrióta mozgalmakban öltött testet.

A migrációs válság kezdetén Drezdában hétfőnként tízezrek tüntettek a Pegida mozgalom felhívására (Patrióták a Nyugat iszlamizációja ellen), és egyre többen csatlakoztak az AfD-hez, amely a keletnémet tartományokban felívelő szakaszába érkezett, és még jókora növekedési potenciált tartogat. Ám ez egyrészt az ország nyugati részéről nem mondható el, mert ott valóban csak egy kijózanító kataklizma tudna véget vetni a jólét féktelen tobzódásának, amely többek közt a fogyasztásban, a háromévente lecserélt autóban, az ötévente kidobott konyhabútorban vagy a Zöldek által hirdetett 60 különböző nemi identitásban ölt testet.

A volt NDK társadalma minden lesajnálás és lenézés dacára egészségesebb, józanabb és életképesebb. Másrészt viszont kérdés, hogy ki nyer a versenyben, kinek dolgozik az idő. Ki tudja-e aknázni a patrióta párt a növekedésben rejlő tartalékait, mielőtt a lakosság összetétele a bevándorlás következtében gyökeresen megváltozik?

Az AfD alapításának évében, 2013-ban a „migrációs hátterű” választópolgárok száma Németországban 5,8 millió volt. 2013-ban a szövetségi választások előtt a pártok külön a bevándorlókat megcélzó kampányt is folytattak. Ennek megfelelően nőtt a migrációs hátterű jelöltek száma, választási anyagokat és hirdetéseket készítettek, sőt külön üzeneteket és ígéreteket fogalmaztak meg a bevándorlóknak. A 2017-es szövetségi választáson már a szavazásra jogosultak 10,2 százaléka volt migrációs hátterű. A folyamat jelen állás szerint megállíthatatlan.

Oswald Spengler A Nyugat alkonya című művében a mozgatórugókra tapint: „a gazdaság privát hatalmai szabad utat követelnek a nagy vagyonok megszerzéséhez. Semmilyen törvényhozás nem állhat az útjukban. Ők akarnak törvényeket hozni a maguk érdekeinek megfelelően, és ehhez felhasználják a maguk teremtette eszközeiket, a demokráciát, a lefizetett pártokat.” (A Nyugat alkonya, II. 618.) Márpedig van az a pénz, amiért megéri óriásit hazudni a kamerába, félholtra veretni, titkosszolgálati módszerekkel figyeltetni ellenzéki politikusokat, és egy tollvonással törölni a tartományi választási lista felét-kétharmadát. Ezért nem győzött az AfD a múlt vasárnapi választásokon. De nem az Alternatíva vesztett. Hanem Németország.