Az idő neki dolgozik
Matteo Salvini jól számított. Miután a migrációellenes Liga vezetője felbontotta a populista Öt Csillag Mozgalommal való koalíciót, a baloldal összefogott, így előre hozott választások helyett új, teljes egészében baloldali kormánya lesz Olaszországnak. Matteo Salvini ellenzékbe került, az idő azonban neki dolgozik.
Az új olasz kormány bukásra van ítélve – jelezhetnénk előre a második Conte-kormány rövid, de legjobb esetben is középtávú sorsát. Ehhez persze nem kell különösebb jóstehetség, de még csak az olasz belügyekben való alaposabb jártasság sem. A II. világháború óta ugyanis Olaszországnak minden kormánya gyors halálra volt ítélve: ha megnézzük, hogy 1945 óta a 66 szabadon választott kormány átlagosan mennyi időt töltött a hatalomban, akkor mindössze tizenöt hónapot kapunk. Ennek oka, hogy Olaszország végletekig megosztottan került ki a világháborúból. Az államformáról szóló 1946-os referendumon a dél a monarchiára, míg az észak a köztársaságra voksolt, az életbe lépő új alkotmány célja pedig az volt, hogy kompromisszumot teremtsen a kisebb régiók között, valamint hogy olyan demokratikus struktúrákat garantáljon, amelyeket nem bonthat le egy újabb, Mussolinihoz hasonló diktátor.
Mindezek eredményeképpen a végrehajtó hatalom, vagyis a mindenkori kormány jogköre gyenge, a miniszterelnöknek pedig mindkét házban többsége kell hogy legyen, hogy hatékonyan tudjon kormányozni, ami egy apró pártokból álló rendszerben igen nehéz. A mindenkori kormánytöbbség törékeny, és sokszor egy apró koalíciós párt kilépése is egyenes utat jelent az új választások kiírásához.
Matteo Salvini és pártja, a Liga azonban nem koalíciós partnere, hanem saját stratégiája miatt veszítette el – feltehetőleg ideiglenesen – a hatalmat. Az idei európai parlamenti választásokon ugyanis a Liga az egy évvel korábbi parlamenti voksoláson elért 17,4-ről 34,3 százalékra emelte támogatottságát, és ezen felbuzdulva Matteo Salvini elérkezettnek látta az időt arra, hogy előre hozott választásokon is megméresse magát, és így egy tisztán jobboldali koalíciót vezetve térjen vissza hazája élére. Egyeztetésbe kezdett hát a radikális Olaszország Testvéreivel, valamint a Silvio Berlusconi vezette Forza Italiával, majd felrúgta a kormánykoalíciót a populista Öt Csillag Mozgalommal, és menesztette a technokrata miniszterelnököt, Giuseppe Conte jogászprofesszort. A baloldal azonban keresztülhúzta a számításait: az Öt Csillag mozgalom megállapodást kötött az ellenzéki balközép Demokrata Párttal, ezzel megszerezve a parlament többségét. Sergio Mattarella államfő így előre hozott választások kiírása helyett ismét Giuseppe Contét kérte fel kormányalakításra, aki immár egy tisztán baloldali koalíció élén irányíthatja az országot.
Aligha valószínű azonban, hogy az új kormány hosszú életű lesz. Ahogy a Liga és az Öt Csillag Mozgalom, úgy a Demokrata Párt és az Öt Csillag világnézete is távol áll egymástól. A gazdaságot és az ország szuverenitását illető kérdésekben teljesen eltérő nézeteket vallanak, ami az elmúlt évek során gyakran sértegetésbe torkolló szócsatákban nyilvánult meg. Ráadásul az új koalícióra rögtön a mély víz vár: ki kell dolgozniuk a jövő évi költségvetést, aminek során elkerülhetetlen a népszerűtlen lépések meghozatala. És akkor még nem is beszéltünk azokról a strukturális problémákról, amelyeknek a megoldásába pártállástól és világnézettől függetlenül eddig minden olasz kormány bicskája beletört.
Mivel az olasz adórendszer a pénzügyi és ingatlanberuházásoknál nagyobb mértékben sarcolja a termelő ágazatokat, a versenyképes iparágakba való befektetések az 1990-es évek óta csökkennek. Olaszország ezért kimaradt az információs és kommunikációs forradalomból, gazdasága továbbra is a hagyományos, az ország északi részén összpontosuló iparra épít. A kis- és középvállalatoknál a szakmai érdemek helyett a lojalitás számít, a képzett fiatalok ezért inkább külföldre áramlanak. Ráadásul utánpótlás sincs, hiszen egy olasz nőre átlagosan 1,37 gyermek jut, ami egész Európában az egyik legalacsonyabb átlag. Az egy főre jutó GDP így még ma sem éri el a 2008-as válság előtti szintet, az államadósság pedig a nemzeti össztermék 130 százalékát teszi ki. A szegénységben élők száma meghaladja az ötmilliót, és további tízmillió embert fenyeget az elszegényedés.
Hogy az Öt Csillag Mozgalom népszerűsége a Ligával közös kormányzásuk bő egy éve alatt megfeleződött, elsősorban éppen annak köszönhető, hogy a populista párt kapta meg a gazdasági tárcát. Most már minden felelősség az övék. A küldetés pedig még úgy is teljesíthetetlennek tűnik, hogy Brüsszel és Berlin várhatóan nem fogja olyan mértékű nyomás alá helyezni az új baloldali kormányt, mint ahogy a renitens Matteo Salvinival tette.
Valójában tehát Matteo Salvini nem kalkulált rosszul. A még csak 46 éves politikus a továbbiakban ellenzéki székből nézheti a baloldali kormány vergődését. Ezalatt pedig kellő erőt gyűjthet ahhoz, hogy a soron következő (vagy épp előre hozott) választások után már ne csak egy törékeny többségű jobboldali koalíció élén térjen vissza. Salvini láthatóan semmit sem bíz a véletlenre: október közepére meghirdette az Olasz Büszkeség Napját, amikorra Rómába hívja a jobboldaliakat, Conte ellen tüntetni.
Matteo Salvini kezében emellett ott marad ütőkártyaként a felmérések szerint az olaszok több mint felét aggasztó migráció ügye. Giuseppe Conte még újbóli felkérése előtt kijelentette, hogy ha visszatér a kormány élére, meg fogja változtatni Matteo Salvini biztonsági törvényét, amely szigorúan kriminalizálta a migránsoknak való segítségnyújtást. Hasonló reményeket fogalmazott meg a Sea-Watch nevű német civil szervezet szóvivője, Ruben Neugebauer is, aki a mentőhajókat üzemeltető NGO-k nevében kijelentette, az új kormánytól azt várják, hogy „semmisítse meg a Matteo Salvini belügyminiszter alkotta rasszista és részben alkotmányellenes törvényeket, és azonnal vessen véget az emberi jogok semmibevételének a Földközi-tengeren”.
Fenti közlemények ellenére persze nem valószínű, hogy az új baloldali kormány meg akarná nyitni a déli határokat. Noha tény, hogy Matteo Salvini szinte egyedül vívott harcot az NGO-hajók ellen, a tömeges migráció megállítása valójában a korábbi Demokrata párti belügyminiszter, Marco Minniti nevéhez kötődik. A korábban titkosszolgálati főnökként is dolgozó belügyér 2017 februárjában kötött megállapodást Líbia nemzetközileg elismert kormányával a partvédelemről, két hónapra rá az ország déli területein élő törzsekkel egyezett meg a csempészhálózatok felszámolásáról, majd pedig tizennégy tengerparti város vezetőjét bírta rá a csempészhajók elleni harcra. Ennek eredményeként 2017 nyarán egyetlen hónap alatt több mint kétharmadával esett vissza az Olaszországba érkező migránsok száma. Nem kizárt, hogy Marco Minniti – akinek személyes népszerűsége hetven százalék felett áll – az új kormányban is pozíciót kap.
De ha a déli határok zárva maradnak is, Matteo Salvininak még mindig van egy nagy ütőkártyája. Mégpedig az, hogy ma már északról is érkeznek az afrikai migránsok. Ha minden marad a régiben, az év végéig becslések szerint közel háromezren jönnek. Tavaly ennek a dupláját küldték vissza különböző nyugat-európai országok Olaszországba a dublini megállapodás következtében.
Noha az eddigi olasz kormányok igyekeztek hátráltatni a folyamatot (2013 óta Olaszország 220 ezer kérelmet kapott Nyugat-Európából, amiből csak 25 ezret teljesített), az új baloldali vezetés egyéb engedmények reményében valószínűleg kénytelen lesz teljesíteni Berlin és Párizs akaratát. Ez pedig komoly muníciót jelent Matteo Salvininak, aki már most is idegen érdekek kiszolgálásával vádolja a baloldalt. De akár együttműködik a második Conte-kormány ezen a téren a Nyugattal, akár nem, vagy ezért, vagy azért, napjai mindenképp meg vannak számlálva. Olaszország – talán nem is véletlenül – ma épp ott tart, ahol Magyarország tartott a 2006-os választások után. Az a vereség nekünk később elhozta az elsöprő győzelmet. De vajon összejön-e nekik is a mi 2010-es sikerünk?
