Elemzés John Mearsheimer és Stephen Walt tanulmányáról

Ez év márciusában hatalmas bomba robbant Washingtonban. „Az izraeli lobbi” néven napvilágot látott egy tanulmány, amely egy idáig érinthetetlen témát vett górcső alá. Samuel Huntington A civilizációk harca című munkája óta nem született olyan írás, amely ennyire felforgatta volna a világ politikai döntéshozóinak életét. A tanulmány alapjaiban kérdőjelezi meg a több mint baráti amerikai-izraeli viszony létjogosultságát, és tudományos alapon térképezi fel annak a washingtoni lobbicsoportnak a működését, amelyről idáig csupán politikailag inkorrekt legendák láttak napvilágot. Az izraeli Haaretz napilap címlapján foglalkozott a témával, csakúgy, mint számos arab médium, amelyek véres rongyként lobogtatták az irományt. De tiltakoztak az Egyesült Államokban élő zsidó közösségek és az izraeli vezetés is. A tanulmány alkotói John J. Mearsheimer, a chicagói egyetem politikatudományi intézetének professzora, és Stephen M. Walt, a harvardi egyetem oktatója. Mindketten elismert szakértők, elfogulatlanságukhoz a legkisebb kétség sem férhet. A szerzők ennek ellenére azóta fenyegetések sorát kapták. A tanulmányt eredetileg a harvardi egyetem vette gyámsága alá, de a kirobbant botrányok következtében végül az intézmény megvonta tőle pecsétjét. A Demokrata most folytatásokban tárja a magyar olvasók elé a tanulmány főbb gondolatait és annak hátterét.

A két szerző tanulmánya elején leszögezi, hogy az elmúlt néhány évtizedben, különösen az 1967-es hatnapos háború óta az USA közel-keleti politikájának központjába az Izraellel ápolt kapcsolata került. A támogatások sorozatai, amelyekben Izrael részesült, illetve a „demokrácia” erőszakos terjesztésére tett kísérletek lángra lobbantották az arab és iszlám népek haragját, ezzel veszélyeztetve nemcsak az USA, hanem a világ más részeinek biztonságát is. Amerika történelme során még nem volt példa ilyen nagy horderejű politikai kérdésre. Vajon az USA miért volt hajlandó félretenni saját és számos szövetségese biztonságát azért, hogy egy másik állam érdekeit helyezze előtérbe? A két ország között létrejött szövetség feltételezhetően a közös stratégiai érdekeken, vagy az azonos erkölcsi célkitűzések megvalósításán alapszik. Azonban egyik magyarázat sem számol azzal a jelentős anyagi és diplomáciai támogatással, amelyet az USA képes biztosítani.

Ehelyett az USA térségbeli beavatkozásának okai majdnem teljes mértékben saját belpolitikájából, különösen az izraeli lobbi tevékenységeiből eredeztethetők. Egyes érdekcsoportok megkísérelték elferdíteni a tényeket az USA külpolitikai helyzetét illetően, de valójában egy lobbi tevékenysége sem tért még el ennyire az amerikai nemzeti érdekektől. Ezzel egy időben igyekeztek meggyőzni az amerikai népet arról, hogy az USA és Izrael érdekei teljes mértékben megegyeznek.

Az 1973-as októberi háború óta Washington olyan nagy mértékű támogatásban részesítette Izraelt, amely mellett eltörpül az az összeg, amihez a többi patronált ország jutott. 1976 óta Izrael mint évenkénti kedvezményezett, a létező legnagyobb gazdasági és katonai támogatásban részesült. A 140 milliárd dollárra rúgó juttatás a II. világháború óta példa nélkülinek számít. Emellett Izrael körülbelül 3 milliárd dollárhoz jut évente, amely az USA külföldi segélyalapjának durván az egyötödét teszi ki. Ez az öszszeg évente 500 dollárt jelent minden izraeli állampolgárnak. Ez a bőkezűség különösen indokolatlan annak fényében, hogy Izraelnek mint gazdag ipari államnak nagyjából ugyanannyi az egy főre jutó bevétele, mint Dél-Koreának vagy Spanyolországnak.

Amíg más kedvezményezett országok negyedéves részletekben jutnak hozzá a támogatásokhoz, addig Izrael ezt minden költségvetési év elején egy összegben kapja meg, állítják a szerzők, és felhívják a figyelmet arra, hogy a katonai célokra juttatott segélyek esetében az egyes országok kötelezve vannak arra, hogy a teljes összeget az USA-ban költsék el. Ezzel szemben Izraelnek megengedték, hogy a támogatás 25 százalékát saját védelmi iparának fellendítésére áldozza. Ez az egyetlen olyan eset, amikor egy országnak nem kell beszámolnia arról, hogy pontosan mire költötte az USA-tól kapott segélyt. Így gyakorlatilag lehetetlen megelőzni azt, hogy olyan, az USA érdekeivel szemben álló terveket támogassanak, mint például a ciszjordániai bázisok kiépítései. Ezenfelül az Egyesült Államok 3 milliárd dollárral támogatta Izrael fegyverrendszerének felfejlesztését, illetve segített hozzájutni olyan fegyverekhez, mint a Blackhawk helikopterek és az F-16-os vadászrepülőgépek. Végül az USA állandó lehetőséget biztosít arra, hogy Izrael ellentmondhasson a NATO-hatalmaknak, s így büntetlenül folytathassa a nukleáris fegyverek beszerzését.

Washington szilárd diplomáciai támogatást is nyújt Izraelnek. 1982 óta az USA 32 olyan, a Biztonsági Tanács által kiadott határozatot vétózott meg, amelyek kritikusnak számítottak volna Izrael esetében. Ez több, mint ahány vétóval a Biztonsági Tanács többi tagja összesen élt. Így meghiúsult az arab államok azon törekvése, hogy Izrael nukleáris arzenálja felkerüljön a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség (IAEA) listájára. Háború idején az USA Izrael segítségére sietett, hogy az oldalán folytassa a béketárgyalásokat. A Nixon-kormány megvédte az országot a szovjet fenyegetéstől, és folyamatos katonai ellátást biztosított Izraelnek az októberi háború idején. Washington igencsak összezavarodott a háborút lezáró tárgyalások s az ezt követő hosszadalmas folyamat idején. Ez ugyanúgy kulcsszerepet játszott azokon a tárgyalásokon, amelyek eredményeképpen később megszületett az 1993-as oslói egyezmény. Mindegyik esetben némi súrlódás volt megfigyelhető az izraeli és az amerikai hatóságok között, de az USA következetesen mindig az izraeli álláspontot támogatta. „Túl gyakran vagyunk Izrael ügyvédje” – mondta a 2000-es Camp David-i találkozó egyik amerikai résztvevője. Végül a Bush-kormány ambíciói a Közel-Kelet átalakítására legalább részben célba értek azzal, hogy javított Izrael stratégiai helyzetén.

Ez a furcsa nagylelkűség talán érthető volna, ha Izrael alapvető stratégiai előnyt jelentene, vagy ha létezne egy sürgető morális indíték, amely az USA-tól várna támogatást. Ezek közül azonban egyik eset sem áll fenn. Az előbbi vitatható ugyan, mivel Izrael valóban stratégiai előnyt jelentett a hidegháború idején. 1967 után Amerika helytartójaként segített feltartóztatni a szovjetek térségbeli terjeszkedését, és megalázó vereségeket mért olyan szovjet kliensekre, mint Egyiptom és Szíria. Esetenként segített az USA más szövetségeseinek védelmében (például Huszein, jordán király esetében) és háborús bátorságával rákénysze-rítette Moszkvát arra, hogy több pénzt kelljen áldoznia szövetséges országai támogatására. Ez hasznos felderítésnek bizonyult a szovjetek erőforrásait illetően.

Az első Öböl-háború bebizonyította, hogy Izrael stratégiai szempontból teherré vált. Az USA nem használhatta az izraeli bázisokat, hiszen akkor szakítania kellett volna az Irak-ellenes koalícióval, és forrásait (például a Patriot rakéták telepeit) is el kellett terelnie, nehogy Tel-Aviv olyasmit cselekedjen, ami árthat a Szaddám Huszeinnel ápolt szövetségének. A történelem ismétli önmagát: 2003-ban Izrael ugyan szorgalmazta, hogy az USA támadja meg Irakot, de Bush mégsem tudta elfogadni a felkínált segítséget, mert ezzel újra kivívta volna az arabok haragját. Így Izrael megint az oldalvonalra szorult.

A 90-es évek elején, majd szeptember 11. után még inkább beigazolódott az az állítás, miszerint mindkét állam veszélyeztetve van. A fenyegetést az arab és muszlim világban gyökerező terrorista csoportok jelentik, amelyeket az úgynevezett. „lator államok” látnak el tömegpusztító fegyverekkel. Ez részben azt jelenti, hogy Washingtonnak szabad kezet kellene adnia Izraelnek a palesztinokkal való bánásmódban, nem pedig engedmények kikényszerítésére törekedni addig, amíg az összes palesztin terrorista nincs bebörtönözve, vagy nem halott. Másrészt azt is maga után vonja, hogy az USA-nak olyan országokat kellene ellenőriznie, mint Irán és Szíria. Izrael döntő szövetségesnek számít a terrorizmus elleni háborúban, mert ellenségei megegyeznek Amerikáéival. Ennek ellenére tény, hogy Izrael egyúttal tehernek is számít a terrorizmus ellen folytatott háborúban, mert megnehezíti a „lator országokkal” való kapcsolatok kiépítését.

A terrorizmust nem egy különálló ellenségnek, hanem politikai csoportok egész sora által alkalmazott taktikának kell tekintenünk. Azok a terrorista szervezetek, amelyek Izraelt fenyegetik, nem veszélyeztetik az Egyesült Államokat, kivéve, ha keresztezik egymás útjait, mint 1982-ben Libanon esetében. A palesztin terrorizmus nem ok nélküli erőszak Izrael vagy a nyugati világ ellen, sokkal inkább felelet arra az elnyúlt gyarmatosító hadjáratra, amelyet Izrael Ciszjordániában és a Gázai övezetben folytat.

Fontos, hogy kimondjuk, Izrael és az Egyesült Államok szövetsége hátterében a terrorizmus fenyegetése áll, amelyben mindkét ország részesül. Fontos megemlíteni, hogy a jó amerikai-izraeli kapcsolatok csak generálják az Egyesült Államokra leselkedő terrorveszélyt. Izrael támogatása ugyan nem az egyetlen forrása az Amerika ellen irányuló terrorizmusnak, mégis fontos körülményként kell kezelnünk, amely megnehezíti a terrorizmus elleni háború megnyerését. Nem kérdés, hogy több al-Kaida vezető is – beleértve Oszama bin Ladent – érdekelt Izrael és a palesztinok helyzetét illetően. A feltétel nélküli támogatás, amelyben Izrael az USA-tól részesül, megkönnyíti a szélsőséges csoportok dolgát. Egyrészt népszerűségre tesznek szert, másrészt vonzóvá válnak az újoncok számára.

Ami a közel-keleti, úgynevezett „lator országokat” illeti, ők nem jelentenek lényeges fenyegetést az USA-ra nézve, amennyiben Izraelt sem veszélyeztetik. Még ha hozzá is jutnának nukleáris fegyverekhez – ami természetesen nem kívánatos -, akkor se lennének képesek zsarolni sem Amerikát, sem Izraelt, mert a támadás után elsöprő megtorlásban részesülnének. Egy, a terroristák által végrehajtott nukleáris támadás lehetősége is távolinak tűnik, mert a „lator országok” egyike sem lehetne biztos abban, hogy az egyezség később nem látna napvilágot. Ez pedig komoly megtorlást vonna maga után. A USA Izraellel ápolt kapcsolata jelentősen megnehezíti az egyezkedést ezekkel az országokkal. Izrael nukleáris arzenálja csupán az egyik ok, amiért szomszédai is igényt tartanak nukleáris fegyverekre. Emellett az érintett országok rendszereinek megdöntésével való állandó fenyegetés szintén csak növeli ezeket az igényeket. A végső ok, amely megkérdőjelezi Izrael stratégiai értékét az, hogy nem éppen lojális szövetségesként viselkedik. Az izraeli hatóságok gyakran semmibe veszik az USA kéréseit, illetve sűrűn szegik meg ígéreteiket (például arra vonatkozóan, hogy felhagynak az újabb katonai támaszpontok kiépítésével vagy a palesztin vezetők elleni merényletekkel). Izrael katonai csúcstechnológiákat szerzett be olyan potenciális versenytársaktól, mint Kína, amire a külügyminisztérium főfelügyelője a következőképp reagált: „rendszeres és növekvő példa a fegyverek jogosulatlan átszállítására”. A General Accounting Office szerint az öszszes szövetséges közül Izrael folytatja a legagresszívabb kémműveleteket az USA ellen. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Jonathan Pollard esete, aki a 80-as évek elején nagy mennyiségű bizalmas információt szolgáltatott ki Izraelnek. A jelentések szerint ezeket a Szovjetuniónak továbbították, amely viszonzásképpen még több szovjet zsidónak engedélyezte a kitelepülést. Az újabb vita 2004-ben tört ki, amikor Larry Franklin, a Pentagon egyik dolgozója titkos információkat adott át egy izraeli diplomatának. Aligha mondhatjuk, hogy Izrael az egyetlen olyan ország, amely kémtevékenységet folytat az USA ellen. Azonban az, hogy még legfőbb patrónusa után is képes kémkedni, további kétségeket ébreszt stratégiai értékét illetően.

Izraelnek nem csak stratégiai értéke vitatható. Támogatói azonban úgy vélik, hogy a segítségük indokolt. Érveik között szerepel, hogy Izrael gyengének számít az őt körülvevő ellenséges országok között; hogy demokratikus államnak tekintik; hogy a zsidóságot a múltban elszenvedett sérelmeik miatt különleges bánásmódban kell részesíteni; illetve az, hogy Izrael erkölcsileg magasabb szinten áll, mint ellenségei. Közelebbről megvizsgálva egyik érv sem meggyőző. Létezik ugyan egy erős, morális indíttatású ügy, amiért Izrael létét támogatni kell. Azonban az ország fennállását nem fenyegeti veszély. A tanulmány szerzői ezért levonják a következtetést, hogy a jelen nem szolgáltat kellő morális alapot arra, hogy az USA előnyökben részesítse Izraelt a palesztinokkal szemben.

(folytatjuk)