Botok a küllők között

Évek óta mantrázzák Brüsszelben, hogy Oroszország stratégiai célja az Európai Unió megosztása. Arról persze kevesebb szó esik, hogy az Egyesült Államok is kihasznál minden adandó alkalmat, hogy kezelhetőbbé tegye az európaiakat. Donald Trump elnöksége idején a Fehér Ház nyíltan beszélt erről a megosztó taktikáról. No meg itt van Washington angolszász szövetségese, Nagy-Britannia is, amelyet a brexitig sokan trójai falóként emlegettek, most pedig kívülről erősíti saját befolyását az Európai Unió kárára a kontinensen. Jó példa erre London szerepvállalása az Ukrajna körüli, majd belüli konfliktus alakulásában, és általában véve a britek látványos kelet-európai aktivitása is. Ám ahogy mélyültek az Európai Unió gondjai, úgy terjedt ki a bűnbakkeresés a szövetségen belüli országokra is. Elkezdődött a mutogatás azokra, akik másképp képzelnék el az unió jövőjét, vagy csak egy-egy súlyos kérdésben más nézetet képviseltek, és nem hagyták meggyőzni magukat. Így került képbe Magyarország is.

Az Európai Unió szétverésére azonban nemhogy Magyarország, de az ehhez jóval több eszközzel bíró Oroszország, sőt még az Európára igazán nyomást gyakorolni tudó angolszász hatalmak sem képesek. De még az új szuperhatalom Kína sem, amelytől szintén nem áll távol a megosztás szándéka, amit leginkább úgy ültet át a gyakorlatba, hogy külön tárgyal a kicsikkel és a nagyokkal. Sokkal inkább arról van szó, hogy bár az Európai Unió gazdasági hatalom, politikai értelemben gyenge ahhoz, hogy kivédje a külső megosztó törekvéseket. Ráadásul mivel katonai tekintetben végképp agyaglábakon áll, ki van szolgáltatva transzatlanti szövetségesének, az Egyesült Államoknak. A belső bűnbakkeresés pedig a politikai harcok, a szövetségen belül is folyó kiszorítósdi mellett mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy a brüsszeli elit így szeretné elfedni a gyengeség, a széttartás, az egyre mélyülő válság igazi okait. Hiszen az Európai Unió nemcsak politikai, gazdasági, hanem szerkezeti gondokkal is küzd.

A belső kohéziót ezek ugyancsak gyengítik, és ha már a megosztottságról esik szó, akkor talán az első helyen kell említenünk, hogy az Európai Unió már most is többsebességű. Nem minden ország tagja az eurózónának, Schengennek vagy éppen az Európai Bíróságnak (EUB) sem. De látványos az észak–déli és a kelet–nyugati megosztottság is. Aztán komoly szakadék tátong a kicsik és a nagyok, a nettó befizetők és a támogatottak között is. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy milyen belső feszültségeket gerjeszt és klikkesedéshez vezet, ha a támogatásokat Brüsszel politikai feltételekhez köti, ha nem következetes a jogállamiság megítélésében, és visszaél ezzel a kérdéssel. Az Európai Unió tehát megosztott külső erők beavatkozása nélkül is. Az más kérdés, hogy ezt a megosztottságot a globális hatalmak saját érdekükben ki is használják. Már ha tudják. A belső vitákat pedig inkább a demokrácia megnyilvánulásaiként kellene kezelni, nem pedig az EU szétverésének szándékát látni bennük. Arról már nem is beszélve, hogy egyáltalán nem a demokráciát erősítő válasz minderre az alapjogként kezelt vétó eltörlése és a nagyok uralmának bebetonozása. Ez még akkor sem a megfelelő válasz, ha tényleg nehéz ennyi tagország akaratát kezelni, és adott esetben a demokratikus berendezkedés néha a hatékony működés kárára megy. De ha már annyit emlegeti Brüsszel azokat az értékeket, akkor legyen következetes, és békéljen meg ezzel az alapjoggal.

Kicsit más a helyzet a NATO-val, hiszen egy katonai szervezetről van szó, amelyet az Egyesült Államok keményen kézben tart, és mintha jóval inkább a hatékony működést segítenék a szervezeti keretek is. Így aztán Törökország sajátos cikcakkjai is beleférnek és kiszámíthatóan kezelhetők. De mivel egy rossz lépés akár végzetes is lehet, Washington még a legszorosabb szövetségeseit is fegyelemre inti, ha a szövetséget veszélyeztető saját játszmába kezdenének. Így volt most a háború elején, amikor az ukrán légierő kimentett gépei lengyel és román repülőterekről indultak támadásba. Vagy amikor Varsó kissé előreszaladva át akarta adni a MiG–29-eseit, miközben a NATO akkor még nem tartott itt.

A háborút kihasználva Washington összerántotta és felsorakoztatta maga mögé az úgynevezett nyugati világot. Régen volt ilyen erős e táborban az összetartás, ám amint az várható volt, a háború előrehaladtával és a problémák sűrűsödésével egyre inkább érződnek e póluson belül is az elfáradás jelei. Ezzel párhuzamosan pedig szaporodnak a saját játékok. Egyre többen nézik például fejcsóválva a nyugati világon belül a lengyel–litván tandem alakításait. Ha ugyanis e két országon múlna, már könnyen benne lehetnénk a harmadik világháborúban. Mind Varsó, mind pedig Vilnius vérszagot kapott, és végképp leszámolnának az orosz birodalommal. Pontosabban ezt a kérdést inkább az ukránokkal és a NATO-val rendeztetnék le. Ez a sok esetben felelőtlen politika megosztó, és egyre többen nézik rossz szemmel. Persze, mások ugyanakkor használják is mind a lengyeleket, mind pedig a litvánokat, akiket nem nagyon kell noszogatni, könnyen kaphatók egy kis provokációra. Ilyen a kalinyingrádi tranzit blokádjának esete, amelyet a „héják” a nyomásgyakorlás eszközének tekintenek, míg például a németek attól tartanak, hogy a hazardőrözéssel belehúzzák őket egy közvetlen konfliktusba. Ezt a megosztottságot használta ki Vilnius arra, hogy a feszültség növelésével kényszerítse ki védelmének megerősítését. Csak azt nem vette észre, hogy egy pont után a biztonságát nem erősítik, hanem éppen hogy gyengítik az ilyen lépések. Arról már nem is szólva, hogy Litvánia ezzel más országok biztonságát is veszélyezteti.

Az eseteket még sorolhatnánk, és ezekből egyértelműen az rajzolódik ki, hogy a nyugati világ már a háború kérdésében is megosztott. Nem meglepő, hogy a leginkább megosztók e két ország mellett Varsó és Vilnius két védelmezője, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia. De ha már itt tartunk, Berlinnek és Párizsnak az sem nagyon tetszik, hogy a lengyelek és a litvánok ennyire Amerikához igazodnak, ha úgy hozza az érdekük, akkor éppenséggel az Európai Unió tagországainak a kárára is. Ebből már nemegyszer támadt feszültség Berlin és Varsó között. De éppen a lengyel harciasság és a magyar visszafogottság között feszülő ellentétek miatt is megroppant az utóbb években elég hatékony lobbicsoporttá erősödő V4-es regionális együttműködés is.

A színfalak mögött persze nem volt egyértelmű Ukrajna tagjelölti státusának egységes támogatása sem. Nyilván mindenki tudja, hogy ez inkább gesztus, semmint a felkészültség elismerése. Így aztán inkább abban mutatkozott egység, hogy az ukrán tagság legfeljebb a távoli jövőben válhat realitássá. Persze, az ukrán tagjelöltség forszírozásában is az élen járt Varsó, és kérlelhetetlensége néhány esetben visszatetszést is keltett. Lengyelország azonban egyáltalán nem önzetlenül sietteti Kijev euroatlanti integrációját. Az ukrán NATO-tagság Varsó olvasatában a lengyel biztonságot erősítené, míg az Európai Unióban az egyébként lassan már államszövetségi kontúrokat mutató keleti tandem komoly szavazati súllyal bírna. Ezt észrevették Berlinben is, és Scholz kancellár már előre gondolkodva biztosítékokat szeretne egy esetleges valamikori lengyel–ukrán blokk semlegesítésére. Ha elolvassuk Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszternek az integráció kapcsán tett magabiztos nyilatkozatait e tervekről és az unión belül majdan e tandem révén megváltozó erőviszonyokról, meg is érthetjük Berlin elővigyázatosságát. Mint ahogy azt is láthatjuk, hogy az Európai Unión belül az orosz–ukrán háború kitörésével új erőre kapó, sokakban az erős atlanti hátszél miatt is növekvő bizalmatlansággal kezelt lengyel ambíciók feszítik talán belülről a leginkább az Európai Uniót.