Fotó: shutterstock.com

A csernobili atomerőmű-baleset magyar vonatkozásait kutatva Vujity Tvrtko televíziós újságíró egy fuvarlevél és az annak kapcsán indult per nyomába eredt. Egy özvegy, Szabadszállási Kálmánné azt akarta elérni, hogy kimondják, férje, aki kamionsofőrként dolgozott, azért vesztette életét, mert az atomerőmű-baleset után a térségbe küldték. Hamarosan kiderült, nem ő volt az egyetlen. A fuvarlevelek alapján még 12 személyt tudtak azonosítani. Miközben felkutatták őket, a stáb döbbenetes felismeréssel szembesült: csak özvegyekkel és árvákkal találkoztak…

Ha valaki azt hiszi, hogy ők voltak a tragédia egyedüli magyar érintettjei, téved. Nekem is van egy történetem, amit most, 35 év után végre megírok.

1986. február 3-tól június 6-ig az ország különböző főiskoláiról (Nyíregyháza, Szeged, Eger, Szombathely, Pécs) száz magyar másodéves tanárképző főiskolás diák kötelező részképzésen vett részt a Szovjetunióban. Orosz–bármely szakos diákok, akik nem bújhattak ki semmilyen indokkal a Szovjetunióban töltendő teljes szemeszter alól. Én is köztük voltam, és a csodával határos módon menekültem meg. Hálát adok Istennek, köszönetet mondok édesanyámnak, édesapámnak és két pécsi diáktársamnak, akik hittek nekem, és akikkel együtt életünk meghatározó és megrázó kalandját végigcsináltuk.

Hirdetés

1986. február 3-án indultunk különvonattal Budapestről, a Keletiből. Pécsről csak hárman mentünk, három német–orosz szakos, a többiek az ország különböző részeiből érkeztek. Emlékszem jól: valahogy nem akaródzott felszállnom arra a vonatra. Valami szörnyűség előérzete suhant át a tájon, amikor a vonatunk kigördült a pályaudvarról. Az út két és fél napon át tartott, és azt hittük, már soha nem érünk oda, ráadásul a szerelvény több állomáson órákig vesztegelt.

Korábban írtuk

Amikor Moszkvában leszálltunk, mínusz húsz fokos hideg fogadott. Tudtuk, hogy az orosz tél kemény, de amikor az ember orrában összefagynak a szőrszálak, már nemcsak tud róla, hanem érzi is a dermesztő hideget.

Moszkvából egy HÉV-hez hasonló, Elektropojezd nevű vonattal döcögtünk tovább Vlagyimirba, ami a Moszkvát körülvevő ősi orosz városok egyik gyöngyszeme. A város arany hagymakupolás katedrálisát azonban egyszer sem láthattuk, ugyanis mindvégig zárva volt. 1986-ban a Szovjetunióban kommunista diktatúra volt, a Teremtő helyét Vlagyimir Iljics Lenin vette át. Őt valósággal szentként imádták, mauzóleuma előtt fejet hajtottak, képmása ott díszelgett jó néhány lakóház és közintézmény falán, a kommunizmus győzelmét hirdető transzparenseken.

A napok monoton egyhangúsággal teltek. A reggeli öltözködés fél órát is igénybe vett: a kinti kemény hideg miatt két zokni, két harisnya, sapka és többrétegű ruha kellett. A tanítás nyolckor kezdődött, a szemináriumokon és az előadásokon a részvétel kötelező volt. A szemeszter végén öt tantárgyból vizsgát tettünk. A beszédkészségünk és a kiejtésünk sokat fejlődött, de ez a félév szellemi gyarapodás helyett leginkább egy lelketlenül sivár agymosás volt.

Az orosz irodalom című tantárgy a valóságban szovjet irodalom volt, kizárólag az 1917-et követő időszakot tárgyalta, kommunizmust dicsőítő műveket elemeztünk. Az országismeret tantárgy nettó kommunista propaganda volt, amit egyetlen, igen gyakran hangoztatott mondatban lehet összefoglalni: „A Szovjetunió a világ legfejlettebb országa.” Nem volt nehéz megtanulni ezt a mondatot, mert a csapból is ez folyt, de azért a vizsgán jól jött.

A délutánjainkat többnyire a rendkívül rideg, ingerszegény kollégiumi szobában töltöttük. Hajópadló, vaságy, méregzöld színű, olajfestékkel festett falak, egy asztal, három szék. Hideg volt, az ablakon befújt a szél, a párkányon megfagyott a tej. Reggel hatkor automatikusan bekapcsolt a rádió, a szovjet himnuszra ébredtünk, és arra is aludtunk el, éjfélkor. A rádiót kikapcsolni nem lehetett, nem volt rajta sem kapcsoló, sem hálózati csatlakozó. Megrongálni nem mertük, ezért ráhúztunk néhány sapkát és törülközőt, hogy legalább halkabban szóljon. A 110 rubeles ösztöndíjunkból 30-at levontak a kollégiumért. A menzán az ebéd ehetetlen volt, ezért többnyire magunknak főztünk. Az első héten vettünk magunknak egy nagyobb lábast és egy WC-deszkát, mert az ilyesmi nem volt az illemhely tartozéka, csak a puszta fajansz.

Átlag egyszer egy héten volt meleg víz a lepukkant alagsori zuhanyzóban, ahol sorba kellett állni a furcsa, áporodott, dohos levegőben, és türelmesen várni, amíg az ember sorra kerül. Mosni csak kézzel lehetett, de nem volt tanácsos, mert a ruha a hideg levegőn napokig nem száradt meg.

A moszkvai Bolsoj színház 1986-ban. Lenin képmása ott díszelgett minden közintézmény falán

A boltok árukínálata néhány konzervre, zsírra és tojásra korlátozódott. Szerencsére hamar megtudtuk, hogy Moszkvában van egy magyar bolt, ahol csak diplomaták és kint tanuló diákok vásárolhatnak, kék útlevéllel. Az az üzlet az életet jelentette: harminc százalékkal drágábban, de hozzájuthattunk a hazai termékekhez.

Azért volt, akinek ott is jól ment a sora. A seftelőknek, akik farmerrel, pólóval, nyugati kozmetikumokkal és Marlboro-szatyrokkal kereskedtek. És az éltanulóknak, akiknek az átlagnál magasabb volt az ösztöndíjuk. Én egyik csoporthoz sem tartoztam.

Volt egy évfolyamtársunk, akinek olyan jól ment a bolt, hogy több marék aranyat vásárolt, a hétvégéket pedig a barátnőjével a szuzdali turistabázison töltötte. A Vlagyimirtól 26 kilométerre fekvő kisvárosban egy mai értelemben vett wellness-szálloda működött, szaunával, uszodával, kaviárral és pezsgővel, éjszakánként 40 rubelért. Erre nekünk nem futotta.

A sivár hétköznapok fénypontja a levelek kiosztása volt. Vártuk a leveleket mindennap, a legtöbbször hiába. Egy részük soha, néhányuk a feladástól számított egy hónappal később érkezett meg. Nem volt más vágyam, csak az, hogy épségben hazakerüljek innen. Ezért imádkoztam minden egyes nap…

Az otthoniakkal való kapcsolattartás egyetlen lehetősége a telefonálás maradt. Az okostelefonok világában szinte felfoghatatlanul bürokratikusan, drágán és körülményesen lehetett csak felhívni a rokonságot. Először is be kellett menni a városközpontban található egyetlen postahivatalra. Hosszú sorban állás után kitölteni egy egész oldalas kérdő­ívet, feltüntetve a személyes adatokat, az útlevélszámot, a hívott fél adatait és a telefonálás indokát. Egy másik ablaknál befizetni hárompercenként három rubelt, majd várni. Néha órákig, mire megszólalt a hangosbemondó: Vengrija, pjátaja kabina (Magyarország, ötös kabin). Nagyon kellett figyelni, mert a hangosbemondó recsegett, és ha nem hallotta vagy nem jól értette valaki a fülke számát, értékes percek vesztek el. A fülkében volt egy tárcsa nélküli telefon, a kagylót felemelve lehetett beszélni. Soha nem telt el az előre kifizetett három perc, amikor beleszólt a beszélgetésbe egy hang oroszul: „Zakóncsitye razgavór!” (Fejezzék be a beszélgetést!) Majd néhány másodperc múlva megszakadt a vonal.

Máig nem bírom ésszel felfogni, mekkora kitartás és erő kellett ugyanehhez a manőverhez visszafelé, amikor egy éjjel a kollégiumban felhívott az édesanyám.

Már aludtunk, amikor valaki ököllel verte az ajtót. Az ember azt sem tudja, hol van, amikor az első álmából felriad. A nevemet mondta az ügyeletes, és azt, hogy menjek a telefonhoz. A harmadikon volt a szobánk, a telefon a földszinten. Hosszú folyosó, soha el nem fogyó lépcsők, örökkévalóságnak tűnő percek, mindez félálomban. Az ember ilyenkor a legrosszabbra gondol…

– Kislányom, te vagy? Na végre! Jól vagy? Nagyon aggódunk miattad a Csernobil miatt.

Bevallom, egy szót sem értettem.

– Anya, miről beszélsz? Milyen Csernobil? – kérdeztem.

Ekkor már éreztem édesanyám hangján, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Órákon át harcolt, könyörgött, magyarázkodott, szavakat, város- és utcanevet betűzött, mire sikerült elérnie telefonon.

– Mi az, te nem olvasol újságot? – kérdezte.

– Mire gondolsz, a Pravdára? – feleltem nevetve, amikor a vonal megszakadt.

Az újságok még egy fél mondatot sem ejtettek el az atomerőmű-balesetről. Ahogy a rádió sem. Tévé a kollégiumban egyáltalán nem volt.

– Ki volt az? – kérdezték a szobatársaim.

– Az anyám, de nem értettem, mit akart. Majd este felhívom – feleltem.

Az a nap a többinél is lassabban telt. Este kétszer álltam végig a sort a kapcsolásra várva, mire a szüleimtől megértettem, hogy a világ legfejlettebb országában felrobbant egy atomerőmű, és hogy nagy a baj; hogy Pécsett zacskós vizet osztanak; hogy otthon nem szabad salátát enni, tejet inni, és ne menjünk ki a napra.

– Apád üzeni, hogy ne merjetek vonattal hazajönni! – mondta félig sírva az édesanyám. Apám ugyanis megnézte egy vasúti térképen, hogy Csernobil nagyon közel fekszik ahhoz a vasútvonalhoz, amelyen június elején haza kellene utaznunk, végig az orosz és ukrán szakaszon, ami a robbanás következtében a legtöbb sugárszennyezést elszenvedte.

A két szobatársnőm, a két másik pécsi diák, azonnal felfogta, hogy mi a tét.

– Hazarepülünk – döntöttük el.

Ezt azonban könnyű mondani. Moszkvába utazni engedély nélkül nem lehet. Az útlevelünkbe bepecsételték, hogy nem hagyhatjuk el a vlagyimiri körzetet. Ezt a szabályt már nem először szegtük meg. Moszkvában volt Malév-iroda. De vajon mennyibe kerül a repülőjegy? Szóljunk a többieknek? Honnan vegyünk pénzt? Egy sor kérdés, fogy az idő, és már csak három hét van hátra…

Végül csak azoknak szóltunk, akiket ismertünk, mert például egy szemináriu­mi csoportba tartoztunk. Meg a seftelős fiúnak, mert ő mindenkit ismert és mindenkivel jóban volt. Hátha általa elterjed a hír, gondoltuk.

Nem terjedt el. Egyszerűen nem hittek neki, ahogy nekünk sem. Egyik diáktársunk még azzal is megvádolt, hogy hazudok. Innentől kezdve már nem szóltunk senkinek. Egyedül az üzletelős barátunk hitt nekünk, de azt mondta, neki a repülés túl kockázatos. A vámvizsgálat, a sok arany miatt. Azt nem lehet átvinni a reptéri vámon.

– Képesek vagytok ennyi pénzt elkölteni repülőjegyre? – kérdezte.

Időközben kiderült, hogy a Malév-jegy ára 117 rubel, több, mint a havi ösztöndíjunk. Elő kellett teremteni valahogy a pénzt. Eladtuk mindenünket, a ruháinkat, a farmerünket és szinte koplaltunk. Kilenc kilót fogytam, de végül sikerült. Kezünkben a repülőjegy, ami a csoportos vonatút előtt egy héttel, május 31-ére szólt. Már megvoltak a vizsgáink. Még egy dolog hiányzott: meg kellett szereznünk a leckekönyveinket. Nehogy kiderüljön ez a különös dezertálás, nehogy otthon, a főiskolán botrány legyen belőle.

Az indexeket a dékáni hivatalban tartották.

– Zdravsztvujtye – köszöntem, és bemutatkoztam. Kedvesen üdvözölt az amúgy szigorú tekintetű hölgy.

– Miben segíthetek? – kérdezte.

– Szeretnénk elkérni az indexünket.

– Ó, arra semmi szükség. Odaadjuk a kísérő tanároknak – felelte.

– De mi nem megyünk a csoporttal.

– Nem mennek? Ezt meg hogy képzelik?

– Május 31-én hazarepülünk.

– Hazarepülnek? De miért? Mindenki vonattal megy.

– Mi nem. Hamarabb kezdődik otthon a vizsgaidőszak.

– Ez nem igaz.

Megértettük, hogy fölösleges hazudni.

– Nem. Az a helyzet, hogy Csernobilban felrobbant egy atomerőmű. Mi nem akarunk arrafelé vonattal menni.

– Felrobbant? Ezt meg honnan veszi?

– Az édesanyámtól. Magyarországon már mindenki tudja.

Döbbent csönd.

– Lássam azt a repülőjegyet – lépett az irattartó szekrényhez.

Megmutattam, de nem adtam ki a kezemből.

– Mondják a nevüket. De ebbe az országba többé ne tegyék be a lábukat!

– Ezt megígérem. És köszönöm.

Ekkora megkönnyebbülést még életemben nem éreztem.

– Rendes volt – mondta a szobatársnőm. – Szerinted elhitte?

– Nem tudom, de láthatta, hogy nagyon elszántak vagyunk. Nem akart balhét, hisz úgyis elmegyünk.

Megfogadtam a dékáni hivatalnok kérését. Soha többé nem tettem be a lábam abba az országba. Nem is tehettem, mert az az ország röviddel ezután felbomlott. A Szovjetunió koporsójába az utolsó szöget a csernobili katasztrófa verte be. Ezt évekkel később Mihail Gorbacsov sem vitatta.

Bár atomerőmű-baleset volt, Csernobil üzenete a radioaktív sugárzás természeténél jóval messzebbre mutat. Az atommagban végbemenő, maghasadással járó reakció megfelelő szakértelem és kontroll híján vitathatatlanul veszélyes. A legveszélyesebb azonban egy olyan totalitárius diktatúra szellemisége, amit a Szovjetunióban megtapasztaltunk, és aminek áldozatául estek ártatlan emberek, katonák, tűzoltók, a mentésben részt vevők.

Negyvenezer abortusz, amit azért végeztek el, mert attól tartottak, hogy torzszülöttek jönnek a világra. Ma már tudjuk, hogy azok az asszonyok, akik kibújtak valahogy a rendszer vasmarkából, a robbanás utóhatásai ellenére egészséges gyermekeket szültek. Erről szólt az Elválaszthatatlanok című film is.

A kommunizmus legnagyobb bűne az a fojtogató személyiség- és lélekrombolás volt, amit a rendszer lassan, de céltudatosan véghez vitt. Sokan megírták már, hogy a csernobili katasztrófához emberi mulasztások egész sora vezetett. De mi vezetett a rossz döntések, mulasztások gyorsan egymást követő láncreakciójához?

A magát Isten helyébe képzelő, felsőbbrendű ember gőgje, a katasztrófát leplezni próbáló rendszer hazugsággépezete, ami újabb tragédiák egész sorát indította el. Egy olyan láncreakciót, ami nem állt meg Pripjaty, illetve Csernobil határán, és néhány év múlva a szovjet birodalom felbomlásához vezetett. Az isten- és emberellenes világbirodalmak kivétel nélkül így végzik. Hanyatlásuk sorsszerű, és időben egyre gyorsuló folyamat: a végén már nem lehet szép képeket mutatni a médiában.

Minket is cserben hagytak. Tapasztalatlan, 19-20 éves fiatalok voltunk, komoly helyismeret nélkül egy idegen országban. Vajon mi történne ma hasonló helyzetben? A külügy mindenkit hazahozna, hazamenekítené légi úton a magyar állampolgárokat. Nekünk azonban magyarázkodnunk kellett, hogy az életünk és egészségünk védelme érdekében a saját pénzünkön hazarepülhessünk.

Mi lett a többiekkel? Nem tudom. 97 diák, akik vasúton jöttek haza, alig néhány héttel az erőmű felrobbanása után, két napon át vonatozva a sugárfertőzött területeken. Ha olvassák ezt a cikket, mert túlélték, kérem, jelentkezzenek.

Már annak is több mint tíz éve, hogy egyszer megpróbáltuk megkeresni az iWiW-en (magyar közösségi weboldal volt) azokat a társainkat, akiknek emlékeztünk a nevére.

A torkom ma is összeszorul: nem találtunk senkit…

A cikk megjelenését a Magyar Ház Alapítvány támogatta.