Dayton árnyéka

Nem mondunk azzal újdonságot, hogy az etnikai feszültségektől, a nagyhatalmi játszmáktól terhes Nyugat-Balkán történelmileg a kontinens egyik legingatagabb régiója. A mélyen kódolt ellentétek törvényszerűen kiéleződnek az olyan időszakokban, amikor megnövekszik a bizonytalanság a világban, a nagyhatalmak figyelme más területek felé irányul, a Balkán országai pedig megérzik a „geopolitikai pillanatot” régi sérelmeik orvoslására, félbemaradt játszmáik lejátszására.

Ilyen időszakot élünk jelenleg is. A világban mind geopolitikai, mind gazdasági értelemben hatalmas átalakulás zajlik. Az erőviszonyok átrendeződésnek az egyik legvéresebb terepe az Európai Unió perifériáján, Ukrajnában dúló háború. A közben minden tekintetben gyengülő, globális értelemben marginalizálódó, belső válságoktól sújtott Európának nincs igazán ereje arra, hogy a Balkánra figyeljen. Az igazsághoz tartozik, hogy ezzel a régióval akkor sem nagyon tudott mit kezdeni, amikor a jelenleginél jobb állapotban volt. A délszláv háborúk idején is az Egyesült Államok tett rendet. Persze a maga módján.

Azóta a sebek behegedtek, ám könnyű feltépni őket és a térségben szunnyadó ellentéteket feléleszteni. A problémák nagy részét ugyanis nem oldották meg. Gondoljunk csak Koszovó kérdésére. A szerb–albán szembenállás parazsa ma is ott szunnyad a hamu alatt. Az államot eleve alig több mint száz ország ismerte el – ez a világszervezet tagjainak kicsit több mint fele –, nem tagja az ENSZ-nek. Szerbia és Oroszország törvénytelennek nevezte magának a függetlenségnek a 2008-as kikiáltását is, az Európai Unió tudomásul vette, de nem ismerte el és a tagországokra bízta, miként járnak el. Öt tagország, Spanyolország, Ciprus, Görögország, Románia és Szlovákia máig nem tette ezt meg, mint ahogy Kína sem, és a Koszovóval egy hitet valló Iszlám Konferencia Szervezetének 57 tagja közül is csak 34.

S ha ez még nem volna elég, az egyre komolyabb gazdasági nehézségekkel küszködő ország belpolitikai értelemben is instabil. A még február elején tartott törvényhozási választás ugyan a korábbi miniszterelnök, a szerbiai rendszámtáblák és a dinár mint fizetőeszköz használatát az észak-koszovói szerb többségű járásokban betiltó Albin Kurti pártja nyerte, az önálló kormányalakításhoz azonban nem szerzett elég szavazatot. A nehéznek ígérkező kormányalakítás így a belső bizonytalanság újabb időszakát vetíti előre. Ráadásul a világpolitikai viszonyok sem neki kedvező módon alakulnak. Visszatért ugyanis nyugat-balkáni különmegbízottként a térségbe az a Szerbiában kiváló kapcsolatokkal rendelkező Richard Grenell, aki Donald Trump első elnöksége idején ugyanebben a pozíciójában 2020-ban megbuktatta Kurti első kormányát, amiért nem akarta aláírni a Washington által erőltetett, területcserén alapuló rendezést Szerbia és Koszovó között.

Kurtit az sem vigasztalhatja, hogy ellenlábasa, Aleksandar Vučić is bajban van – egyébként messze nem akkorában, mint ahogy az európai fősodor média láttatja –, hiszen a szerb államfő mögött nyíltan vagy hallgatólagosan, de ott állnak a nagyhatalmak. Úgy tűnik, megbirkózott a tiltakozásokkal, még inkább megerősítve a külföldben, hogy továbbra is a térség stabilitásának kulcsaként tekinthetnek rá. És nemcsak Moszkvában, hanem Párizsban és Londonban is, ahol történelmi a „megértés” Szerbiával szemben. Ráadásul feltehetően sem Grenell, sem a gyors és egyszerű megoldásokban gondolkodó Donald Trump nem veszítette el rokonszenvét Szerbia iránt.

Washington újra előveheti régi ötletét, az uniós tagságra még csak várakozó országokból összeálló úgynevezett „mini-Schengent”, amit aztán Belgrád később „Nyitott Balkán” néven próbált eladni. Ha errefelé haladnak a dolgok, az oda vezethet, hogy a két nagy, Albánia és Szerbia beszippantaná a kisebbeket, vagyis létrejönne egy nagyobb Szerbia és egy nagyobb Albánia. Így aztán még Edi Rama albán miniszterelnök is csak akadályként tekinthet a Koszovó önállóságához makacsul ragaszkodó Kurtira.

A térség másik kényes pontja Bosznia-Hercegovina, ahol az utóbbi hetekben ismét sűrűbb lett a levegő. A fősodor elemzői és egyes nyugati politikusok természetesen ennek a konfliktusnak a kiéleződése mögött is Vlagyimir Putyin megosztó politikáját látják és láttatják, amiből annyi igaz, hogy Moszkva nemcsak Vučićtyal, de a boszniai szerbek vezetőjével, Milorad Dodikkal is bensőséges kapcsolatot ápol. A szerb elszakadási törekvéseknek azonban ennél mélyebb okai vannak. Mindenekelőtt az, hogy 1995-ben a szerbek, a horvátok és a bosnyákok között három évig dúló háborút lezáró daytoni megállapodás során olyan béke köttetett, amelyik lefojtotta a konfliktust, az azt kiváltó okokat azonban nem szüntette meg. Ez nem mellesleg tanulsággal szolgálhat az ukrajnai konfliktus rendezésére vonatkozóan is. Washington egyébként most is Dayton mellett áll ki, jobb ugyanis nem nagyon jut az eszébe.

Pedig egyértelmű, hogy a problémák újra és újra elő fognak jönni. A bosnyákokat, a horvátokat és a szerbeket ugyanis belekényszerítették egy mesterséges államba, amelyben állam az államban a boszniai Szerb Köztársaság, a horvátok viszont ilyen autonómiát az eredeti elképzeléseket végül elejtve nem kaptak, és belekényszerítették őket a muzulmán dominanciájú Bosnyák–Horvát Föderációba. Ráadásul nagyobb tömbjük földrajzilag nem érintkezik az anyaországgal, így elszakadni sem nagyon tudnának. Ellentétben a szerbekkel, akiket csak egy folyó választ el Szerbiától, és van esélyük arra, hogy kilépjenek ebből a kényszerű együttélésből, amivel időről időre fenyegetőznek is. Az elmúlt két hónapban ismét aktivizálódott ez a törekvés.

A kiváltó ok ezúttal a szövetségi bíróság ítélete volt. Dodikot egy év szabadságvesztésre ítélte és eltiltotta minden választás útján elnyert funkció betöltésétől. A boszniai szerbek vezetője ugyanis folyamatosan feszegette a kereteket, elment a végsőkig, és erre válaszul 2023-ban a főképviselő hivatala Washington támogatásával módosította az ország jogi kódexét, bűncselekménynek minősítve az utasításai megtagadását. Az indok most tehát az volt, hogy nem fogadta el a nemzetközi közösség főképviselőjének a határozatait. Dodik erre lényegében levált a föderális intézményekről, az ítéletet nem tudták érvényesíteni, a nemzetközi elfogatóparancsot pedig az Interpol nem fogadta be. A boszniai szerb vezető mindezek után elutazott Belgrádba, Izraelbe és Moszkvába is.

A Daytonban megszabott keretrendszerben Bosznia két fő entitása – a bosnyák és horvát dominanciájú Bosznia-Hercegovinai Föderáció és a szerb többségű Szerb Köztársaság – megvétózhatja a nemzeti politikai változásokat. A képviselet e három fő etnikai csoportra összpontosul. Az ország kormányának ráadásul még a főképviselő, most éppen a német Christian Schmidt hivatalának, egy nyugati irányítású testületnek is kell felelnie, amely megváltoztathatja Bosznia törvényeit. Ez a rendszer eleve életidegen, ráadásul döntéseikkel a főképviselők sokszor inkább csak rontottak a helyzeten. Nem utolsósorban azért, mert Európában Bosznia-Hercegovina jövőjét illetően nincs egységes elképzelés. A britek és a franciák inkább a szerbekhez húznak, a németek gyengék, az amerikaiak pedig jobb híján védik az általuk teremtett status quót.

Közben a már NATO-tag Montenegróban sem stabil a helyzet, időről időre egymásnak feszülnek a Szerbiához húzó és az „európai” utat előnyben részesítők. A napokban ráadásul az váltott ki vitákat, hogy a kormány eladta egy arab befektetőnek a tengerpart legszebb részét. De állandó a belpolitikai feszültség Horvátországban is az elnök és a kormány között, ráadásul az ország kapcsolata feszült nemcsak Szerbiával, hanem a szintén uniós tag Szlovéniával is.

A meglévő etnikai ellentétekből, a háború örökségéből, a belpolitikai problémákból adódó feszültséget csak fokozzák a nagyhatalmi játszmák lecsapódásai. A tény, hogy Donald Trump Amerikája elfordul Európától, csak a tétovaságot növeli a Nyugat-Balkánon is. Ehhez jön, hogy a belső válságaitól sújtott Európának vannak ugyan ambíciói, ám megosztott, és nincs egységes elképzelése a Balkánról. Olyannyira, hogy még az EU is csak előszobáztatja a régió csatlakozásra váró országait. A nyugati blokk megosztottságát, gyengeségét más hatalmak igyekeznek kihasználni. Oroszország hagyományosan jelen van a Balkánon, mindenekelőtt Szerbiával ápol szoros kapcsolatokat, ám erős túlzás és inkább a tehetetlenség jele „Putyin nyomulásával” magyarázni a feszültség növekedését. De újból erősödik a török befolyás is, és az arab világ is mind láthatóbban jelen van, Kína pedig jó ideje komoly gazdasági pozíciókat szerzett ebben a régióban is. A nagyhatalmi verseny azonban nem olyan erős, hogy robbanással fenyegesse a térséget. Sokkal veszélyesebb ennél a nagyhatalmak másfelé fordulása, tanácstalansága és amihez mindez elvezethet: a „geopolitikai pillanat” megérzéséből fakadóan a konfliktusok kiolvadása, a történelmi ellentétek felerősödése.